Staféta

Új irodalmi folyóirat friss példányát teszi a postás az asztalomra. Új irodalmi folyóirat? Akkor, amikor régi irodalmi lapok szűnnek meg (mint a veszprémi Új Horizont vagy a kaposvári Somogy), amikor mások súlyos anyagi gondokkal küzdenek (mint a Kortárs vagy a Lyukasóra)? Igen, a Pécsett szerkesztett Irodalmi Páholy két éve indult, és ez a friss száma immár a negyedik. Vagyis óvatosan kezdenek, félévente jelennek meg, és negyedévi kiadvánnyá szeretnének válni. De a nagyalakú, hatvanoldalas szám nem antológia, hanem külcsínre is, belbecsre is valódi folyóirat.
Amikor két éve az első számot kézbe vettem, kissé csodálkoztam. Irodalmi Páholy? Netán valamely titkos szabadkőműves-vállalkozás orgánuma? De abban a listában, amely a lap hozzáférhetőségét, árusítóhelyeit tartalmazta, ezzel a címmel találkoztam: Pécsi Hittudományi Főiskola könyvtára, Papnövelde u. 1–3. Akkor talán mégsem szabadkőműves-egyesület adja ki.
Azóta megismertem a lap főszerkesztőjét és felelős kiadóját, találkoztam a szerkesztőség tagjaival. A főszerkesztő, Bartusz-Dobosi László a pécsi cisztercita Nagy Lajos Gimnázium történelem szakos tanára, Pesten egyetemet és hittudományi főiskolát végzett. Fiatal ember, három gyermek édesapja. Felesége olasz szakos tanár, műfordító. Amikor először találkoztunk, meghökkentem: mintha negyven–negyvenöt évvel korábbi önmagamat láttam volna viszont benne. Tervei vannak, ötletei, elképzelései, s hozzá lendülete, akaratereje, munkabírása. Embereket, munkatársakat, közönséget vonz maga köré. Tájékozott az irodalmi hagyományokban, a kortárs irodalomban, az európai szellemi áramlatokban. Van hite. Hisz abban, hogy amit csinál, az értékteremtés, új irodalmi alkotások megszületésének a segítése, támogatása.
Forgatom az új szám lapjait. Egy félévente megjelenő periodikát nem jellemezhet az aktualitás. Ezért a szerkesztő úgynevezett tematikus számokat állít öszsze. Az új szám anyaga az út, az utazás, az utak találkozásának gondolata köré szerveződött. A szám gerincét két beszélgetés adja. Az egyik Jókai Annát mutatja be, a másik a Pécsről elszármazott Parti Nagy Lajost szólaltatja meg. Két különböző út, és megmutatásuk minő egyensúlyra törekvés, szerkesztői megfontoltság! Az interjúkat fiatalok készítették, és a szépirodalmi írások szerzőinek zöme is fiatal – Siófokról, Pécsről, Budapestről. Néhányuk egykor a Nagy Lajos Gimnázium diákja volt. A pályakezdők mellett „húzóneveket” is találunk: Gyurkovics Tibor, Szepesi Attila, Kerék Imre műveit. Ezek mértéket adnak a fiataloknak. Bartusz-Dobosi László, aki Pécsett a Virág utca 3.-ban lakik, annak a bácskai Tolnai Ottónak az alakját idézi meg, akinek Virág utca 3. címmel kötete jelent meg. (A pécsi Virág utca 3. lakói ismerik a könyvet – mondja. A házban évek óta kézről kézre adják az egymást követő beköltözők.)
Még egy látszólag jelentéktelen észrevétel. Ott, ahol a lap a szám szerzőit sorolja föl, a nevek után mindenütt a születési év és a szerző mai lakóhelye szerepel. Csupán a főszerkesztő neve és születési éve után áll lakóhelyként – Pécs helyett – születési helyének neve: Siófok. Amikor figyelmeztetem a következetlenségre, azt mondja: „Nekem ma is a szülőföld a fontos. Az a fölnevelő közösség, amely egy életre tartást adott.”
Még nem töltöttem be a harmincadik évemet, amikor Pécsett – a városban élő írók bizalmából – egy irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője lettem. E városban 1941 óta jelenik meg irodalmi lap. A Sorsunkat 1941-től 1948-ig Várkonyi Nándor szerkesztette. A három számot megért „első” Dunántúl szerkesztője Katkó István volt 1949-ben. A „második” Dunántúlt 1952-től 1956-ig Szántó Tibor szerkesztette. A Jelenkor első száma csaknem ötven éve, 1958 őszén látott napvilágot. Előbb a lap mellett működő lektorátust vezettem, majd bekapcsolódtam a folyóirat szerkesztésébe, és 1959-től 1964-ig főszerkesztőként jegyeztem a lapot.
Egy mai pécsi szellemi műhely kulturális folyóiratának, az Irodalmi Páholynak a lapjait forgatom, és egy félszázados irodalmi vállalkozás indulása jut eszembe. Az első gondolat természetesen a hála. Hogy megérhettem ezt a jubileumot. Ma – Szederkényi Ervin, Hallama Erzsébet, Csordás Gábor, Csuhai István után – ötödik utódom, Ágoston Zoltán neve szerepel főszerkesztőként a lapon. Aztán felelevenednek a hajdani küzdelmek, harcok, eredmények és viták. A mértéket adó és folyamatosságot jelentő Csorba Győző mellett az akkori pécsi fiatalok, Bertha Bulcsu és Lázár Ervin voltak a társak. Adyval szólva: „Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” És „gyönyörű”, értékes folyóiratot szerkeszteni. A kéthavi után elértük a havi megjelenést. A lap egy tájegység, egy országrész szellemi, irodalmi organizálója kívánt lenni. A Dunántúlon akkor az egyetlen irodalmi és művészeti folyóirat a Jelenkor volt. Munkatársaink között ott szerepelt például a kaposvári Takáts Gyula, a szombathelyi Cs. Nagy István, a fehérvári Takács Imre. És fontos volt az elszármazottak megnyerése, Illyés Gyula, Kodolányi János, Mészöly Miklós, Németh László, Weöres Sándor közlése. A képzőművészeti rovatban Bálint Endre, Borsos Miklós, Ferenczy Béni jelentette a mércét.
Ma szinte érthetetlen, miért támadta a hivatalos irodalompolitika a Jelenkort a hatvanas évek első felében. Mi „csupán” egy vidéken megjelenő, de egyetemes esztétikai értékeket szolgáló, országos folyóiratot akartunk szerkeszteni. Olvasom a Népszabadság 1963. december 8-i lepedőnyi cikkét. Címe: Tévedések és torzítások. Olvasgatom az újabban előkerült dokumentumokat. Az MSZMP-kb archívumában talált szöveg: Följegyzés a Jelenkorról. (Huszár Tibor közölte.) A helyi, megyei pártbizottság jelentése a folyóirat „helyzetéről és problémáiról”. (A Zárt, bizalmas, számozott, II. című kötetben.) Melyek voltak a vádak? „Politikamentesség”, „a polgári irányzatok támogatása”, „egzisztencialista nézetek”, „modernizmus”… És a megoldás a problémákra? Az „ideológiai harc” eredménye? Mivel a bírálatok után sem mutatkozott jelentős javulás, ezért a dokumentum zárómondata, amely egyben a pártzsargon, a nyelvi eufemizmus remeklése: „Ebből viszont következik a főszerkesztőcsere indokoltsága.” Egyenesen fogalmazva: 1964 augusztusában kiakolbólítottak a Jelenkor szerkesztőségéből.
Azóta még egyszer módom volt irodalmi és művészeti folyóiratot szerkeszteni: a Kaposváron kéthavonta megjelenő Somogy című lapot 1994-től 2000-ig. Más helyszín, más idők, más célok, más gondok. Személyi és anyagi problémákkal átszőtt előzmények után kellett rendet teremteni. A tartalmi igényességet tematikus számok összeállításával igyekeztünk szolgálni. „Hátországot”, szerzőket és olvasókat a Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaság adott. Évről évre növekvő gondot a pénzügyi háttér megteremtése okozott. Szerkesztés mellett pályázatokat írni, „kalapozni”: manapság ez is a szerkesztő feladata. Ha régen a hivatalos irodalompolitika béklyózta a jobbra törekvést, ma az anyagi-pénzügyi támogatás hiánya fojthatja meg a szellemi értékek szolgálatát.
Azok számára, akik nálunk az elmúlt száz évben irodalmi folyóiratot szerkesztettek, alighanem az „örök” példa és eszmény a Nyugat és első szerkesztője, Osvát Ernő volt. A Nyugat első száma lassan száz éve, 1908. január 1-jén jelent meg. A folyóiratnak is, Osvátnak is hatalmas irodalma, nem fakuló legendája van. Az újból és újból fölbukkanó kérdés: annyi hamvába holt, a századfordulón jelentkező kezdemény és folyóirat-kísérlet után (Magyar Géniusz, Jövendő, Figyelő, Szerda) miért éppen a Nyugat maradt életben, és ért meg – utódjával, a Magyar Csillaggal együtt – csaknem negyven évet? A több ok közül kettő mindenképpen szóba jöhet, és ezek máig érvényesek. Az egyik: a fiatal tehetségek korábban nem látott sokasága tömörült a lap körül. (Elérkezett a pillanat, amikor a sűrű sóoldatból kicsapódik a kristály.) A másik ok: a szellemi vállalkozásnak megvolt a biztos és bő pénzügyi-anyagi alapja. (Fenyő Miksa és a Gyáriparosok Országos Szövetsége. Hol vannak ma a gyárosok, a nagyvállalkozók az irodalmi lapok mecénásai között?)
Miben adott példát a Nyugat a későbbi és a mai szerkesztőknek? A tehetség fölkarolásában és a tehetség nevelésében. A lehetséges számos példa közül kettőt emelek ki.
A tehetséget nem fölfedezni, hanem fölkarolni és támogatni kell. Kodolányi János 1921 őszén Baranyából, az Ormánságból, Vajszlóról ifjú feleségével együtt megérkezik a fővárosba. Huszonhárom éves korában, három megjelent verskötete után, a nyomor legfenekén megírja Sötétség című elbeszélését. Témája a súlyos ormánsági probléma, az egyke pusztítása: kihal a magyar falu. A Piókás szüle által megkúrált, haldokló fiatalasszony füle hallatára beszéli meg a rokonság, hogy milyen koporsó és milyen temetés lesz az olcsóbb. A Móricz Zsigmondnak ajánlott és az ormánsági tájnyelv színeivel átszőtt elbeszélést Kodolányi elviszi a Nyugat szerkesztőségébe, megmutatja Osvátnak. És a fővárosi szerkesztő, aki állítólag a kávéház üvegablakán át szemlélte az életet, nem hárítja el az ízlésétől és saját élményvilágától nyilvánvalóan idegen írást és az ismeretlen szerzőt, hanem helyet ad a lapban az elbeszélésnek. A Sötétség a Nyugat 1922. szeptember 1-jei számában megjelenik, és elindul Kodolányi prózaírói pályája.
A tehetséget nem elég fölkarolni és támogatni, nevelni is kell. A 24 éves Illyés Gyula 1926-ban, a párizsi évek után hazatér Magyarországra. Bár francia nyelven is ír verset, nem válik francia költővé. Itthon is versei jelennek meg avantgárd lapokban, de nem lesz a művészeti mozgalom kizárólagos híve. Füst Milán 1927-ben az egyik hazai folyóiratban elolvassa Illyés néhány versét. Az akkor 40 éves, már a Nyugat vezető munkatársának számító Füst Milán levelet ír a lap szerkesztőinek, és fölhívja a figyelmüket az előtte ismeretlen fiatal költő tehetségére. „Jólesnék, ha tudnám, hogy figyelemmel kíséritek munkásságát.” Osvát Ernő azonban nem a költő Illyés Gyula előtt nyitja meg a Nyugat kapuit, hanem kritikák írására ad neki megbízást. Mintegy „levizsgáztatja”: csak az a költő hiteles számára, aki elemzőként, belülről, a születés, az anyagformálás felől is érti a költészetet. És miután Ilylyés kritikákat ír francia és hazai művekről, mutatja be a Nyugat a lírikus Illyést a lap élén, egyszerre három költeménnyel.
Két irodalomtörténeti adalék a száz éve indult, írónemzedékeket földajkáló Nyugat életéből. Amely lap és első szerkesztője ma is világító példa a most induló (és nem csak a most induló) folyóiratok és fiatal folyóirat-szerkesztők számára.