Sztrájk és szabadság

Ha még egyszer születnék, csak szóvivő szeretnék lenni. Lehetőleg a kormányé vagy legalább valamelyik kormányra került párté. Egyetemre nem mennék, nem fárasztanám magam közvetlen haszonra nem váltható tudás megszerzésével, vagy ha a diploma miatt mégis rászánnám magam, vizsgáról vizsgára végigbliccelném a tanulás éveit. Előttem lebegne a szent cél, hogy szóvivő leszek, ha a fene fenét eszik is, tehát agyamban a barázdáknak nem kell túl mélyeknek lenniük, mert csak akadályoznának a gyors helyzetelemzésben. Minden reggel megoldanék egy kommunikációs problémát. A gyereknek nem azt mondanám, hogy kelj már föl, hanem azt, hogy amennyiben megkísérled a paplan alól kidugni a lábadat, és nem a tandíjad elleni tüntetésen töröd a fejed, a tőlünk nyugatra fekvő uniós országok valamelyikében szép jövő áll előtted. Ha ezt minden nap elmondanám neki, lehet, hogy inkább átszokna a vekkerre, és nekem az már tiszta haszon.
Ha én kormány- vagy kormánypárti szóvivő, esetleg ügyvivő lennék, pofonegyszerűnek látnám a világot. Amikor reggel beözönlenének hozzám a hírek és végigfutnám a sajtófigyelőt, nem keserednék el. Teleszívnám a tüdőmet oxigénnel, érezném a hatalmas felelősséget gyönge vállaimon, s megállapítanám, hogy ma is, ha én nem vigyáznék, zátonyra futna a rossz hírek áradatán a koalíciós kormány hajója. Ezért a kellemetlenségek elkerülése végett a magam szerény képességeivel azonnal megkezdeném a fölkészülést az arcátlan újságírók átkozott kérdéseire. Vagyis a magyar nyelven kapott híreket lefordítanám PR-nyelvre. A PR olyasmi, mint a „pidgin English”, az oxfordi angol ellentéte. Leegyszerűsített nyelv, amely a bennszülötteknek készült. Kis szókincs, kevés lacafaca, lapos üzenetek. Nekünk, szóvivőknek pont ez kell. Amit a liánokon csüggve, ágyékkötősen is érteni lehet. Nemcsak a nyelvnek kell egyszerűsödnie, hanem a gondolatnak is. Ha például tudomásunkra jut, hogy a vizitdíj bevezetése óta csökkent a betegek száma, és ez részben abból adódik, hogy kevesebben keresik fel indokolatlanul az orvosi rendelőt, másrészt azonban abból, hogy van egy réteg, amelyik nem tudja kifizetni a háromszáz forintot sem, akkor ebből elég annyit mondani, hogy „az emberek ma már indokolatlanul nem mennek orvoshoz”. Ez pozitívum? Mindenki érzi, hogy az.
Reggel rögtön a kávé után elkezdeném a munkát önzetlenül, még mielőtt háromszorosára emelték volna a fizetésemet. A széles körű sztrájkmegmozdulások jelentőségét próbálnám meg kisebbíteni. Emberpróbáló feladat, de nekem, a szóvivőnek sikerülni fog. A társak zsenialitása segíti munkámat. A minap az egyik kormánypárt ügyvivőjének szájából úgy hangzott el az igazság, hogy szinte letepert. Íme: „ami a sztrájkmegmozdulásokat illeti, itt az ellenzék vezetőjének hatalmi harcáról van szó”. És itt nem állt meg, hanem kardját csörtetve folytatta: „Hogy országos megmozdulások lennének, az az ellenzék által terjesztett…” itt talán megállt kicsit, mi a legjobb szó: rémhír? Pártpropaganda? Azonnal tudta a helyes kifejezést: „hazugság”! Mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb: ha leírom azt, hogy „ellenzék”, már írhatom is mellé, hogy „hazudtok”, csak az alanyt az állítmánnyal kell egyeztetnem. Az is politikai feladat.
Ha én egy kormánypárt szóvivője lennék, nagyon hegyezném a fülemet, hogy az újságíró-ripőkök pontosan tolmácsolták-e a szavaimat. Leírták-e, hogy itt valójában nem is sztrájkról, hanem az ellenzék hatalmi harcáról van szó? Hogy a sztrájk csak egy álca, a plakátok mögött valójában tankok libegnek a levegőben, amelyek csöve pártunkra és kormányunkra irányul? Használták-e médiaiskolában tanítandó kifejezésemet, miszerint „a Fidesz beismerte”, hogy támogatja a sztrájkot? Vagy kicserélték galádul más igére? Lefogadom, hogy itt mindenki azt gondolja lényegesnek, hogy a Fidesz támogatja a sztrájkokat. Pedig itt az a fontos, hogy elhangozzék az összes rádióban és televíziós csatornán a bűvös ige: „Be-is-mer-te”! Mert ki az, aki beismer? A bűnös! Ha kellemes hangú bemondónők ötvenhét csatornán búgják vádló szavaimat az éteren, az emberek tudni fogják, hogy a Fidesz a bűnös, mert „beismerte”! Nem a kormány a bűnös abban, hogy lopják a fölszámolt szárnyvonalakon a síneket, nem ő tehet az uniós pénzek elszivárgásáról, azon meg végképp csak ámul a kormány, hogy egy vidéki nagyvárosban a Down-kóros óvodásokat kiteszik az épületből, mert kétszáz méteren belül a körzetben nem lehet kaszinó. Megvan a megoldás: kaszinó megnyit, óvoda bezár. De hozzáteszem, a kormány ilyesmibe nem avatkozik be, ez önkormányzati magánügy (szegény kaszinósok, ők talán nem emberek?), a kormány ártatlan, mint ma született bárány, egyáltalán nem tehet semmiről. Amióta csak hatalomra jutott, azóta nő az ártatlansága. Mint szóvivőnek, nekem az emberekkel elsősorban azt kell megértetnem, hogy Magyarország felelős kormánya soha semmiért nem felel. Aki semmiért nem felelős, az hibákat sem követhet el, bűnös meg végképp nem lehet. Ki tehát a bűnös? Az ellenzék. Amely „nemcsak támogatta, hanem szervezte is”. Hogy az ellenkezőjét állítja? Mi, szóvivők az ellenzék nyilatkozataira nem figyelünk. Végül is a mi hátunk mögött magasodik a hatalom koloszszusa. Mi a hatalom szája vagyunk, fontos szerv, oly sok mindenre alkalmas. Remek a fogsorunk, friss a leheletünk. Vakuk villognak a szemünkbe, ám mégsem könnyezünk. Nincs olyan téma, amelytől mi elsírnánk magunkat. Egyikünk remek feladatot kapott: bele kellett tenni egy mondatba a következő szavakat: „Fidesz”, „csapda”, „csal”, „szakszervezet”. Szóvivőtársam, akit legszívesebben szóvívónak mondanék, jelesre megoldotta a leckét, midőn kijelentette: „A Fidesz igenis csapdába csalta a szakszervezeteket, mégpedig egy sztrájkra hasonlító tárggyal.” Ezt az érzékletességet! Szinte látom az egércsapdában a füstölt szalonnát.
Ma jól dolgoztunk. Mindannyian szeretünk szóvivők lenni. Viszszük a szót óvó tenyerünkben. Szórjuk az éterbe a derűs semmitmondást, az alaptalan biztatást és a jóindulatú rágalmat. Meg persze a hiteles információt.
A sztrájkbizottságok máskor vágják haptákba magukat előttünk, ha akarnak valamit. Most előfordult az a skandalum, hogy a szakszervezetek képviselői, a BKV és a Ferihegyi repülőtér dolgozói, a nagycsaládosok, az Élőlánc, a Pedagógusok Szakszervezete és mind a többiek elmulasztották közösen skandálva fölmondani a memoritert hétrét görnyedve parlamenti neogótikus ablakok alatt: „Parlamentben jártam, szóvivőket láttam, szeretném megtudni, szabad-e sztrájkolni?” Nem is értem, hogy Franciaországban, Finnországban, Németországban, Szlovéniában és Bulgáriában, ahol ezt a kis rigmust nem ismerik, hogyan mernek az emberek mégis sztrájkolni.
Néhány százezren nem vettek tudomást arról, hogy pártunk és kormányunk a sztrájkjogot elismeri, de magát a sztrájkot nem helyesli demokratikusan. Kormányom nevében kijelentem: a sztrájkokat mindaddig ellenzéki hatalmi konspirációnak ítélem meg tárgyilagosan, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik. (Csak hazajön a főnök a Baltikumból.) Addig is sűrűn el fogjuk mondani, hogy mindenfajta tiltakozás ellehetetlenítéséért mindent meg fogunk tenni a köztársasági eszme fényességes ragyogásának érdekében.
Megvolt a sztrájk, a rendőrsorfal átmasírozott valami operatőrön, de nekem, kormányszóvivőnek ehhez semmi közöm. Nekem az a dolgom, hogy kijelentsem: a magyarok többsége a sztrájk idején ugyanúgy dolgozott, mint máskor, meg sem érezte, hogy sztrájk van. Csak csodálkoztak, miért nem járnak a vonatok. Nem értettek semmit.
Amiért egyébként mi, szóvivők, mindent megtettünk.