Tanulás és mesterség

Szilágyi Áron, a világbajnok férfi-kardválogatott csupán tizennyolc éves tagja volt a legfiatalabb díjazott az idei, szerda este megrendezett sportgálán. A Pozdnyakovot móresre tanító, s így a vb-n az oroszok legyőzésében oroszlánrészt vállaló ifjú azonban nem esetlen kamaszként, hanem a legszebb magyar vívóhagyományok folytatójaként vette át a csapatkategóriában a győztesnek járó elismerést. Az érettségi előtt álló, a matematikában is felettébb járatos fiatalember, mint mondja, még nem döntött, milyen pályát válasszon magának, a sorsa mégis eldőlt: a következő évtizedet a vívás fogja meghatározni az életében.

A matematika vagy a vívás iránti fogékonysága mutatkozott meg előbb?
– Egyértelműen nehéz lenne megmondani. Kilencévesen kezdtem el kardozni, egy év múlva már országos bajnokságot nyertem a korosztályomban, mégis úgy gondolom, annak nagyobb visszhangja volt, hogy nagyjából ugyanakkor matematikában is első lettem az országos versenyen. Ez utóbbi jelentősebb következménnyel is járt, ennek köszönhetően hívtak meg a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatára.
– Tanulás és sport jól megfért egymás mellett?
– Igen, bár ezt az évet már magántanulóként végzem, a gimibe inkább már csak a barátok miatt járok be.
– Külön bánásmód más területen is megilleti?
– Ha arra gondol, nem kivételeznek velem, s szerintem, remélem, más is így gondolja, nem változtam meg attól, hogy világbajnok lettem.
– Érettségi és felvételi előtt áll, ez újabb döntéssel jár: sport vagy matematika?
– Ebben a formában számomra már nem merül fel a kérdés. Szeretem a matematikát, ami nagyon fontos eszköze a tiszta gondolkozásnak, de azt már eldöntöttem, hogy nem szeretnék matematikus lenni. Nem vonz annyira, hogy egyre nehezebb és nehezebb példákat oldjak meg, a tudásomat más irányban szeretném szélesíteni. Olyan szakirányt keresek, amely a természet- és a társadalomtudománnyal is találkozik, de még nem érlelődött meg bennem a választás. Azt viszont már most biztosan kijelenthetem, hogy a tanulás nem megy majd a sport rovására. A vívókra mindig is jellemző volt, hogy a kettő jól megfér egymás mellett, nem szeretnék kivétel lenni ez alól.
– A sportban mi a legfontosabb célja?
– Mi más lenne, mint a pekingi részvétel?
– Azt gondoltam, a világbajnoki győzelemmel ez már garantált.
– Még korai lenne elkiabálni. Öt ország csapata kvalifikálja magát, mi jelenleg a harmadik helyen állunk. A nehezén már túl vagyunk, de muszáj ébernek maradnunk, óriási kudarcot jelentene, ha lemaradnánk az olimpiáról.
– Olyan véleményt is hallottam vívóberkekből, hogy ön lehet a következő évtized meghatározó vívóegyénisége. Olyan terveket még nem szövöget, hogy „lekaszabolja” a fél világot?
– Távol álljon tőlem. Őszintén mondom, maradéktalanul elégedett lennék azzal, ha a kardcsapat biztos tagjaként kijutnék Pekingbe.
– S ott?
– Ne szaladjunk ennyire előre. Ebben a közegben, ahol olimpiai bajnokok sora vesz körül, tiszteletlenség lenne felelőtlenül nyilatkozni. Az az álmom, hogy egyszer én is közéjük tartozzam, de egyelőre az a valóság, hogy még olimpikonnak sem vallhatom magam, nemhogy olimpiai bajnoknak.