Apa, én nem akarok másik iskolába járni! – mondja a hétéves Cinka a sparhelt fölé hajolva Markócon, míg a frissen kisült tészta illatát szívja magába. Testvére, a négyéves fiúcska az asztalnál várja a finom falatokat.
– Azon vagyunk, hogy ne kelljen – válaszolja apja, Lantos Tamás, aki mellesleg a település polgármestere.
Alig pár perce érkeztem a fehér, meszelt falú parasztházba, ahol hellyel és étellel kínálnak. Leülni azonban nem egyszerű, hiszen két macska szunyókál békésen a régi székeken. A házigazda gyengéden letuszkolja őket, majd teát önt a porcelánbögrékbe, amikor nyílik az ajtó, és egy szép, de tört arcú férfi lép be a konyhába. Ő Gábor, Tamás testvére. Biológus, azért költözött egy éve az Ormánságba, hogy együtt gazdálkodjon a fivérével. Fél éve kiderült, hogy Gábornak súlyos betegsége van. A műtét után jobban lett, azonban a fél oldalát nehezen mozdítja. Most könyvtárosi fizetéséből él, meg abból, amit megtermel.
Lantos Tamás ötvenegy éves, és optimista. Az ország egyik legszegényebb vidékén polgármester. Úgy véli, lehetséges önellátó módon gazdálkodnia egy közösségnek. Szerinte itt, Markócon is létezik még közösségen belüli termékcsere. Hogy pontosan mit ért ezalatt, elmagyarázza. Egy évekkel ezelőtti őszön egy nő költözött ki a városból Markócra. Néhány napra rá megjelentek nála a helybéliek zöldséggel, gyümölcscsel, mert nem volt ideje megtermelni, hát legyen neki. A hölgy elfogadta, és a következő években már neki is akadt ajándékoznivalója.
– Ha egy közösségben ismerik egymást az emberek, bíznak a másikban, sőt szolidárisak egymással, akkor a fölöslegüket átadják annak, akinek szüksége van rá – véli Tamás.
Ez az ajándékozás rendje, amelyet a közgazdaságtan reciprocitásnak hív. Nyilvántartani nem szabad, ki mit adott, úgyis megkapom azt, ami kell. Miért nem viszik a piacra a fölöslegüket, értetlenkedem.
– Sokan vinnék, ha lenne hova. De a faluközösségben a kölcsönös ajándékozás sokkal előnyösebb. Jó példa erre a lehullott gyümölcs, amelyet ha nem ajándékoznak el, tönkremegy – válaszolja.
Lantos Tamás szerint ha sokféle termék és mesterség van, ha nagyobb a termékdiverzitás, akkor az igényeket jobban ki lehet elégíteni. Ha kevesebb, akkor kisebb az önellátás lehetősége. Ha Markócon nincs is kőműves, asztalos, vízvezeték-szerelő, ács és kovács, a környék falvaiban van. Drávafokon például mindjárt ott van Sandó János, régi ormánsági ember. Beteg, és az italt sem veti meg, de a munkái csodálatosak.
Sandó János kovács. Műhelyében példás rend uralkodik, a szerszámok mellett a satupadján könyvek és térképek. Minden évben egyszer elutazik a kisiparosok országos találkozójára. Az idén épp akkor kórházban kezelték, de a korábbiakról fotókat mutogat. Némelyiken oly gyorsan üti kalapácsával a vasat, hogy a keze nem is látszik. Egy másikon sört iszik a barátaival, Dani nevű kutyája a lába előtt hever.
– Dani, kiskutyám! – hajol le most is hozzá a morcos, de csupa szív ember hírében álló Sandó János, hogy megvakarja a füle tövét. A kovács és a kutya most társak. Más nincs, anyja, akivel addig élt, tavaly meghalt.
– Nézze csak ezt a virágcsokrot! – nyitja ki a könyvet Jungfer Gyula vasműves fotográfiájánál. A magyar kovácsoltvas-művességet művészi szintre emelő Jungfer az 1800-as évek közepén született. Nemcsak Jungfer életében, hanem a magyar művészettörténetben is döntő esemény volt, amikor az Ybl által tervezett Várkert-bazár díszeit, amelyek eredetileg öntöttvasból lettek volna, ő ugyanazon az áron kovácsoltvasból készítette el, tudom meg Jánostól, aki vasból készült rózsáit mutatja. – Én is megpróbáltam – teszi hozzá –, csak még nem volt időm kirakni a kerítésre.
– Majd eljön az is – mondja a polgármester, és padokról kezdenek beszélgetni, amelyeket Sandó Jánosnak meg kellene a télen csinálnia. – Egy baj van – mondja már eljövőben Lantos Tamás –, hogy iparosunk nem számlaképes. Mint ahogy a legértékesebb mesterek és gazdálkodók többsége sem az Ormánságban.
De idézzük fel, miről is nevezetes az ország dél-dunántúli részén, a Dráva mentén elterülő Ormánság. Az ártéri gazdálkodást, pontosabban fokgazdálkodást (innen Drávafok neve) folytató ormánsági ember erőforrásokban gazdag, szép tájat formált maga köré, amely évszázadokon át jólétben tartotta közösségeit. Az Ormánság ugyan nem erről az időszakáról ismert, pedig a jövője szempontjából ez az, ami igazán fontos: az Ormánság hajdani kiváló táji adottságai azt jelzik, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – jelentős fejlődési potenciállal rendelkezik. A terület egy időben összeforrt az „egyke” fogalmával, legalábbis a múlt század harmincas éveiben született szociográfiák, pontosabban Illyés Gyula, Kodolányi János és Kiss Géza szerint. A paraszti társadalomban már a XIX. század közepén elkezdődött a tudatos születésszabályozás. Az egy utóddal rendelkező családok elterjedése visszavezethető a nagybirtok térnyerésére, és összekapcsolódik a földtulajdon növekvő értékével, az öröklési rend megszilárdulásával. Az egygyermekes családmodell hamarosan társadalmilag elfogadott lett, míg végül erkölcsi normává merevedett. Megvetették, lenézték, erkölcstelennek tekintették azokat a családokat, ahol több gyermek született. A fiatalasszonyok vigyáztak, hogy ne foganjanak meg házasságuk első éveiben, s ha fiúgyermekük született, a további gyermek ellen fogamzásgátlással, a terhesség megszakításával védekeztek, sőt az is előfordult, hogy a férj – a gyermekáldást megelőzendő – inkább szeretőt tartott.
Az egykés közösségekre jellemző, hogy mivel a nők is mint egyetlen utódok az egész vagyon örökösei lettek, egyenrangúvá nőttek fel. A születéscsökkenés miatt később munkaerőhiány alakult ki, amely nagymérvű bevándorlást vont maga után. Egyre többen jöttek dolgozni részbe, napszámba, felesbe a környező vidékekről. A jelenség a két világháború között a nemzetpusztuláshoz vezető út rémét jelentette.
Az Ormánsághoz ma húszezer ember és negyvenhét, többségükben református település tartozik. Az, hogy nemrég kettévágták, és felüket áttették a Siklósi kistérséghez, a szakértők szerint nem sok jót ígér, hiszen semmi közük sincs az egészen más adottságú, svábok lakta, borászattal foglalkozó településekhez. Bár nem újdonság, hogy a minisztériumi döntésekben nem kap teret a szakértelem, a politikai érdek viszont annál inkább. Ezért hagyta ott annak idején Lantos Tamás is a Népjóléti Minisztériumot.
Tamás nem született ormánsági. Pécsett érettségizett, Keszthelyen agráregyetemet végzett, majd ökológusként dolgozott Tihanyban, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetben. Algákkal és hínárokkal foglalkozott, ami nem kötötte le. Elhatározta, hogy szociológus lesz. Az egyetem után az Apáczai Csere János Nevelési Központba került, tanított szociológiát, kutatta a központ szervezeti működését.
– A kutatás végső eredménye az lett, hogy a mamutintézmények pusztán a méretük folytán nem működnek jól. A nyolcvanas évek közepén tudtuk már!
Később Szigetváron az elmegyógyintézetben öngyilkosságot megkísérlő drogos fiatalokkal foglalkozott, majd a kilencvenes években többször járt Amerikában.
– A tanulmányútjaim az Egyesült Államokban arra voltak jók, hogy leszámoltam egy csomó illúziómmal. Azzal például, hogy Amerika a jóságos nagybácsi, aki elő akarja segíteni a fejlődésünket a rendszerváltás után.
Az Antall-kormány idején a Népjóléti Minisztériumban szociális kérdésekkel, azon belül a vidéki szegénységgel foglalkozott.
– A szakértői tevékenységnek nem volt sok tere, politikailag átitatott volt az egész. Az értelmes munka helyszíne ma sem a minisztérium. Igaz, akkoriban indult el a szociális földprogram és a falugondnokság, amelyek jó kezdeményezések voltak, és most polgármesterként ismét találkozom velük. De nekem nem volt cselekvési terem.
Tamás 1990-ben létrehozta az Ormánság Alapítványt.
– Romantikus álom? Egyszerűen valódi értékteremtő munkát szerettem volna végezni.
Az első öt évben cigány emberekkel foglalkoztak – tartós eredmények nélkül.
– Volt egy rendje az életüknek, amely különbözött a magyar közösség rendjétől. Ennek nem volt része a folytonos munka, az alkotó cselekvés, a hosszú távú tervezés. A házak, ahová a cigány családok beköltöztek, hamarosan lerongyolódtak. Nem jöttünk rá arra a stratégiára, amellyel segíteni tudtunk volna. Hiányzott a saját kultúránk iránti kritika, és a cigány kultúra értése és értékelése – emlékezik.
Először csak önkéntesekkel dolgozott az alapítvány. Később, amikor gazdálkodni kezdtek, fizetett alkalmazottaik gondozták a majd száz szürke marhát. Az alapítvány fő célja az volt, hogy hosszú távon biztosítsák a falvak megélhetését, és csökkentsék a kiszolgáltatottságukat. Az állatállomány és a gyümölcsös is azért jött létre, hogy a tájat gazdagítsák, és a saját közösségüket újraépítsék a települések. Az állatokat azonban hét éve el kellett adni. A gyümölcsös maradt, a Drávafok és Markóc közötti földeken, pontosabban a Fodor József-féle kúria területén található. A holland segítséggel 1995-re felújított épületen tábla hirdeti az első holisztikus gyógyítót, aki az egész embert akarta gyógyítani. Fodor Jungfer Gyula kortársa volt, az ő nevéhez fűződik az iskolaorvosi hálózat megteremtése. Kutatóként kimutatta a vér bizonyos „baktériumölő” anyagait, ezzel megnyitotta az immunológiai kutatás kapuit. Munkásságáért számos hazai és külföldi elismerésben részesült, tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, díszdoktorává avatta a cambridge-i tudományegyetem, és tagja volt számos európai közegészségtani társaságnak is.
Az egészség megőrzéséhez elengedhetetlen a megfelelő táplálkozás is, mondják a táplálkozással foglalkozó szakemberek. Ezt az elvet vallja Lantos Tamás is, de számára másért fontos a gyümölcsös, amely az alapítvány két és fél hektárján terül el.
Első látásra egy dzsumbuj. A figyelmesebb szemlélő azonban régi, őshonos fákat figyelhet meg, főképp almafákat. A pónyikot például, amely az egyik legjobb alma, termése nagy, sárga és édes húsú. Vagy a pamuk almát, amely az egyik legkorábbi fajta, gyümölcse pici, pirosas és nagyon aromás. Illetve a mádai kormost, amely ősszel érik. Némely fa odvas törzsében az összegyűlő víz sajátos élőhelyet alkot, a fák közt pedig szarvascsapást látni. Az agancsosok is szeretik a gyümölcsöt. A gyümölcsös mögött házi faiskola van.
– Az igazi gyümölcsész mindig magról vet – mutatja Lantos a hatéves szilvamagoncot és mögötte a vadcseresznye alanyokat.
Faiskola nélkül nem tudják megőrizni a tájfajtáikat a falvak. Pontosabban meg tudnák őrizni, ha lenne egy széles gazdálkodói réteg, amelyik termesztené őket. De nincs.
– Az állam nem szereti a nem regisztrált fajtákat, a tájfajtákat szaporító faiskolákat. Igaz, nem tiltja, csak az engedélyezéshez szükséges, a tájfajtákkal nem számoló rendelkezései gátolják a létrehozásukat – magyarázza a polgármester.
Veszélyben van Cinka iskolája is, amelyet két éve újítottak föl. Egy ideig úgy tűnt, megmenekül a három település (Markóc, Drávafok és Bogdása) által fenntartott intézmény, mert átvette a református egyház. Jelenleg jogértelmezési vita zajlik, és ha balul üt ki, csődbe jutnak az érintett önkormányzatok.
– Ez a kormány nem igazán viseli el a renitenseket – vallja Lantos. A polgármester úgy gondolja, az iskolabezárások célja nem a megtakarítás. Többe kerülne áthordani a gyerekeket Sellyére, mint fenntartani a kis iskolát. – Ez politikai szándék. Tönkre kell tenni a helyi közösségeket és a helyi kultúrát, hogy biztosabb felvevőpiac legyünk a Nyugat számára. A tájfajtákat őrző faiskolák is ugyanezért nemkívánatosak a településeken.
A Szekeres házaspár Drávafokon él. Tizenhét tehenük van, tejet árulnak. Házuk udvarán tocsogunk a hólében. Az asszony a gyerekeiről mesél a kapuban, a huszonegy esztendős lányáról, Kittiről, aki a drávafoki iskolában olyan biztos alapokat szerzett magyarból és matekból, hogy akadály nélkül vette a pécsi gimnáziumot. Kitti most negyedéves egyetemista. Fia, Péter tizenhét éves, ő is kiváló tanuló.
– Amelyik gyerek értelmes, az értelmes ebben a kis faluban is. Itt alacsony az osztálylétszám, van idő a gyerekkel foglalkozni – mondja az asszony.
A Szekeres család után a helyi Hársfa presszót látogatjuk meg. Itt találkozunk Mikula Rudolfné Lídiával, aki igen sötéten látja a helyzetet. Lídia Bogdásán önkormányzati képviselő, a Hársfában ő a kocsmáros.
– Szatyor Győző a polgármesterünk, amikor őt hallgatom, újra hinni kezdek. Szerinte van jövőnk, szerintem nincs.
Szatyor Győző ormánsági fafaragó művészember, aki egyik alapítója volt a Magyarlukafai Néprajzi Műhelynek és az Ormánsági Művészeti Központ Alapítványnak is. Néhány éve visszajött szülőfalujába. Az Ormánság tele van faragásaival, a bogdásai emlékmű, játszótér is az ő keze munkáját dicséri. Posztókabátban vagy ujjasban jár, pártonkívüli. Az ő szülei is kocsmárosok voltak, mint Lídia szülei, csak az ő családját kitelepítették.
– Rosszkor voltam rossz helyen – folytatja ironikusan a fiatalasszony. – Iskola után jött a rendszerváltás, nem volt már munkalehetőség, elmentem Sellyére az Ifjúság presszóba, és ott ragadtam. Szültem, érettségiztem, megint szültem. Már a szüleim is kocsmárosok voltak, de nem voltunk kulákok. A mi padlásunkat még a partizánok söpörték le.
Lídia nagyobbik fia pályaválasztás előtt áll.
– Mit tanuljon, miért tanuljon szegénykém? A vidéki gyereknek sokkal rosszabb helyzete van, mint a városinak. Nem tud focizni vagy úszni járni, most már otthon sem tud maradni, hogy a gazdálkodásba beletanulna, mert nincs miért. Hiába van négy hektár földünk, nem éri meg művelni, mert olyan árak vannak, hogy nem jön vissza a befektetés sem. Pedig lenne mivel, mert van traktorunk, ekénk. Az anyósomnak voltak tehenei, de eladta őket. Korábban, emlékszem, kocsisorok álltak az utakon, amikor hajtották a csordát a faluban. Azóta megszűnt a tejcsarnok Sellyén, Pécsett a tejgyár. Csődbe ment itt minden. Mindenki anyagias lett, énközpontú.
Lídia férje is kocsmáros Bogdásán. Előtte a polgármesteri hivatalban dolgozott, de nem tudják már alkalmazni. A Hársfában nincs most rajtunk kívül senki.
– Délután szoktak jönni, meg este, amikor már mennék haza. Nem vagyok otthon én sem, a férjem sem, a gyerekek szanaszét. Sokszor el vagyok keseredve. Igaz, a gyárba elmehetnék tizenkét órában hatvanötezerért, de az halálos ítélet. Aki ott dolgozik, egyre többet tütükézik. Amikor isznak, ők a janik, de csak akkor.
A külföldi érdekeltségű gyár – amelyet azért nem nevezünk meg, mert e riport keretei között nem tudjuk az ő meglátásaikat is részletesen ismertetni – a helybéliek szerint a sellyei munkaügyi központ sikertörténete. A statisztikák legalábbis azt mutatják, hogy jelentősen nőtt a foglalkoztatottság a környéken. Az a helyszínen folytatott beszélgetésekből derül ki, hogy eközben tönkremennek a családok, öszszeomlanak a házak, elgazosodnak a kertek. Reménytelen, boldogtalan emberekké formálódnak az asszonyok és a férfiak a gyár gépsorai mellett.
Markóc 73, Bogdása 346 fős település. Posta és iskola már egyik helyen sincs. A vasutat is megszüntették Gyurcsány Ferenc megválasztása után pár héttel. A sín megmaradt, néha elhalad rajta egy-egy tehervagon.
Majd az autópálya, vetem közbe, de Lantos leint.
– Milliárdokat költeni arra, hogy egy órát nyerjünk az úton? Megéri? Amennyire nő az utak kapacitása, olyan mértékben fokozódik az erőforrások elvonása az adott térségből. Az Ormánság még mindig gazdag természeti kincsekben. Kiaknázásukat nem az autópálya fogja lehetővé tenni, hanem egy felelős agrárpolitika – mondja.
A polgármester mégis bizakodó: hosszú távon itt lesz a Kánaán. A vidék megtermeli, amire szükség van.
– Még meg tudjuk sütni a kenyerünket, és sokunk tud újra tehenet és disznót tartani. Majd a faluban eladjuk a tejet.
Más kérdés, hogy épp most jelentettek föl valakit a tej előírásoknak nem megfelelő árusítása miatt, tudom meg később.
A kocsmából kifelé megállunk. Lantos átkiabál a túloldalra.
– Szia, Karcsi! Mikor viszed el az oltványodat? Julisnak nem kell? Mert kért ő is.
Hamarosan megtudom, hogy Karcsi horvát származású, felsőszentmártoni. Megkérte a polgármestert, hogy a gyerekkori kedvenc almáját oltsa át.
Az Ormánságtól távolodva két dolog jut az eszembe. Az egyik Arany János versének néhány sora: „Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye / Oly hivogatólag süt ki a sövényre.” A másik Henry David Thoreau, a nagy amerikai gondolkodó. Thoreau szerint a demokrácia jó. De sok törvényt hibásan hoznak meg, hiszen nem egyezik az erkölccsel. Amelyik törvény nem szolgálja az emberiség javát, az ellen fel kell lépni. S mivel a parlamentig nem ér fel az ember hangja, engedetlennek kell lennünk, tudatosan megszegve a törvényt, vállalva a következményeket, akár börtönbe is vonulva. A média azonban a segítségünkre lesz. Vele együtt pedig kényszeríthetjük a döntéshozókat, hogy változtassák meg a törvényt.
Csak egy baj van Thoreau-val, aki nem mellesleg két éven át egyedül élt maga építette kunyhójában, gyűjtögetett és halászott, közben elmélkedett. Ő még nem tudta, hogy másfél évszázad múlva a sajtó, legalábbis jórészben, már nem a helyi, „hang nélküli” közösségek hangja lesz. Hanem kommunikáció. Az őszinteség és a tisztesség pedig manapság az egyik legnagyobb engedetlenség, mert ma szerves eleme a kommunikációnak a hazugság.
Bár kivételek, akiknek hangja áthallik e kommunikáción, nevezzük őket mindennapi hősöknek, hál’ istennek azért akadnak.
origo.hu
Politikai inkorrektség turbófokozaton – itt a legfrissebb Politikai Hobbista!
