Választási abcúgolás

Nem szokás az első irodalmi vonalba sorolni Nagy Ignácot, ugyanakkor 1843-ban bemutatott vígjátéka, a Tisztújítás évekig az egyik legnépszerűbb előadás volt a korabeli Pest-Budán. Most Parti Nagy Lajos átiratában, valódi mai „cselvígjátékként” láthattuk viszont az Új Színházban.

A korban érthetően közkedvelt téma – a vármegyei választások körül elharapózott korrupció, kisnemeseink bumfordisága, tragikomikus ostobasága, a retrográd provincializmus – nem véletlenül ihlette meg Eötvös József bárót is, amikor megírta A falu jegyzőjét. „Tisztújításkor reggel pálinka csöbörrel” – vetette papírra a tömény szesz elbutító, korrupt hatását spondeussal lassított hexameterrel érzékeltető sort Arany János Az elveszett alkotmányban. A lassulás, az időnként látványossá váló szellemi visszamaradottság, úgy látszik, akut betegségünk. Talán ez s a mindenkori rendszer hitele körüli hamis látszat, a magyar szellemek és zsebek folyamatos meglopása, hazánk válságról válságra bukdácsoló sorstragédiája tartja máig a színlapokon a Tisztújítást.
Szinetár Miklós maga is harmadszorra rendezi a darabot, ezúttal Parti Nagy Lajos átiratában. Az utóbbitól származó, soha nem beszélt, rendkívül ötletgazdag műnyelv pontosan felidézi a mai ember képzetében – Jókai interpretációja által – élő magyar nemzeti romantika világát. Nagy Ignác helyenként affektáló stílusának fokozásával ugyanakkor elénk varázsolja egy abszurdba hajló neológ reform lehetőségét, Kazinczyék „madárnyelvének” – hogy Németh Lászlót idézzük – esetleges továbbfejlesztését. Parti Nagy a manapság nehézkesnek ható eredeti szövegváltozatot úgy teszi élővé – megváltoztatva az összes mondatot –, hogy közben magától értetődő természetességgel marad hű az eredetihez. A közönség az első pillanatban „érzi a darabot”, s az előadás során szinte végig a tenyerén hordja a reformkori köntösben, gyakran magyar nótákra gyújtó, kiválóan megválasztott szereplőket.
Az Arankát alakító, szép és tehetséges Pokorny Lia fellépéséből egyszerre süt a bennünk élő reformkor nagyasszonyvíziója és az a nőideál, amelynek manapság is létező alapvonása a műveltség, a bölcsesség és a nemes megjelenés. Eperjes Károlyt régen láthattuk ennyire neki való, kiváló szerepben, mint Farkasfalvy alispáné. Mintha a Pesti Divatlap korabeli gúnyrajzáról lépett volna elénk abcúgoló, urambátyámozó és hősködő vármegyei elöljáróként. Széles színészi skálája révén – amelyben a kisszerű hatalmaskodástól a hiú és sértődött hólyagon át a buta naivitásig minden megtalálható – egyszerre teszi ellenszenvessé és részben rokonszenvessé az alispán alakját. Hirtling István Langyos doktorával Darvas Iván legjobb szerepeire emlékeztet. Szintén kitűnő a politizáló úriasszonyt megjelenítő Györgyi Anna, a tüzes és rafinált szobalányt alakító Botos Éva és Almási Sándor a gátlástalan ügyvéd megformálásában. Huszár Zsolt „búsuló magyar” Tornyaija ugyanakkor kissé halvány, több színt vihetett volna az egyébként jól eljátszott figurába.
Szinetár rendezésében saját korunk éles helyzetei és kampánybeszéd-töredékei megrázóan és nevetségesen törnek ránk. A szabad választás etikáját semmibe vevő, a nemzeti érdekekkel mit sem törődő, önző demagógia kifigurázása ugyanakkor nem válik túlzóvá. Nótázás viszont van rogyásig, egy fokkal kevesebb is bőven elegendő lenne. A befejezés vidámsága tölt el minket a boldog végkifejlet után első érzésként. „Legkevesebb három húszas egy szavazóra naponként” – jut eszünkbe másodjára Arany sora, s kissé elkomorulunk.
(Nagy Ignác – Parti Nagy Lajos: Tisztújítás. Rendezte: Szinetár Miklós. Új Színház)