(van-e széle a baloldalnak )

Én nem tudom, elképzelhető-e egy olyan bot, aminek hiányzik az egyik vagy a másik vége, mégpedig oly módon, hogy az egész középen tömörül. Ezt az esetlen metaforát megpróbálhatjuk a magyar politikai helyzetre, a pártok mibenlétére alkalmazni, és azt látjuk, hogy az, amit – talán tévesen – baloldalnak nevezünk, középütt véget ér. Ez ugyebár lehetetlen, mivel ha egy botot eltörünk, akkor is két vége marad. Hová lett az egyik?
A jobb szél, vagy ahogyan nevezni illik, a jobboldali szélsőség Magyarországon látványosan jelen van, ha másban nem, az Árpád-sávos zászlók lengetésében testesül meg, legalábbis a média és az úgynevezett véleményformálók többségének nézete szerint. De mi van a szocialisták szélsőségeseivel? Talán a kommunizmus kinőtte gyermekbetegségét, a baloldaliságot, amit maga Lenin nevezett nevén? Az biztos, sok mindent kinőtt, még önmagát is, levedlett bőrét szegény észak-koreaiakra hagyva. A gyurcsányizmusnak – sokak szerint – semmi köze sincs a baloldali eszményekhez és értékekhez, bár a névadója ezt nyilván kétségbe vonja, amikor ki-kijelenti, hogy a baloldalnak nincs mit szégyellnie. Tehát az egész ügy vagy értelmezés a feje tetején áll, mivel Gyurcsány aligha gondolhatja komolyan, hogy az ÁVH tetteire, a Gulagra vagy Nagy Imre kivégzésére személyesen büszke lehet. Nyilván ő valami más, misztikus baloldalra gondol; kíváncsi vagyok Rákosit melyik platformba illesztené be. Mindannyian tanácstalanok vagyunk tehát abban, hogy hová lettek a hithű kommunisták.
Látnunk kell azonban, hogy az MSZP törzsszavazói baloldali képzeteket dédelgetnek kebelükben, és mivel szegény Thürmer Gyulára már elvileg sem számíthatnak, feltétel nélkül a prekapitalista Gyurcsányt támogatják. Nem lengetnek vörös zászlót, nem mennek sarlóval és kalapáccsal az utcára, nem harsogják, hogy „földet vissza nem adunk”, nem követelik a gyárak és bérházak államosítását, lapítanak, akár az Országgyűlés tagjai, akár csupán az utca emberei. De ha eljő az idő, amikor szavazni kell, a szocialistákra szavaznak, bárki is legyen az MSZP miniszterelnök-jelöltje. Az ősbalosok mulatságos módon még mindig fújnak az SZDSZ-re, mivel a rendszerváltozás hajnalán a szabad demokraták a komcsiellenesség jelmezében tetszelegtek, de azért ha a szükség úgy hozza, a „régi komcsik” támogatják a liberális jelöltet, nehogy a jobboldal kerüljön hatalomra. Demszky tizenhét éve ebből él.
Hogy hol van a baloldal bal széle? Odabent középen, legyen szó hajdani pártkorifeusról, antikvitássá vált ÁVH-sról, Kádár-hűségben nagyra nőtt értelmiségiekről, elkötelezett zsurnalisztákról, megtöppedt kisemberekről. Mind-mind középen. Lobogójukat a gyurcsányi fényes szellők fújják, eszükben sincs a politikát utcára vinni, jól bevált rendszerben, mindig politikailag korrektül járnak el, csak lelkükben őrzik a lángot. Emlékezzünk arra a ritka pillanatra, amikor Gyurcsány utcára szólította baloldali híveit. Idézzük fel azt az arcot, aki bátran a Hír TV kamerájába nézve közölte velünk, hogy ő 1950-ben is hű volt a párthoz, és hű ma is. Ő sem tetoválta magára a vörös csillagot, nem dübörgött és nem ordibált; de ha egy 1950-es kommunista, aki máig annak vallja magát, nem szélsőséges, akkor hát ki az? Ősnyilas már alig-alig él közöttünk, de őskommunista?…
Lássuk be, a bot két vége mégsem egészen egyforma. Legalábbis a politikában. A baloldali szélsőségeseknek van annyi eszük, hogy hőzöngéssel, ökölrázással nem rontják többször is hatalomra jutott pártjuk, az MSZP esélyeit. Igazi érzelmeiket nem tárják a nyilvánosság elé, agresszivitásukat tartalékolják. De a szocialistáknak semmit sem kell tenniük megnyerésükért, sohasem kell tőlük elhatárolódniuk. Szavazataikra mindig bízvást számíthatnak.
Hogy nem kellene-e ezt a példát követniük a jobboldali túlbuzgóknak, én nem tudom…