Vegyes vágott

Elment a csikó
„… szemétre vető időket élünk a reményes várakozások óta … itt és most és holnap és holnapután nem AZ EMBER és közösségének életminősége, hanem teljesítményének piacversenyes hozadéka a fontos. Ha valamikor, hát most végképp el akarják törölni a múltat…”
(Ördögh Szilveszter [1948–2007])

Hol máshol találkozott volna egy alsóvárosi parasztfiú és a felsővárosi-rókusi tanítók gyereke, mint egy belvárosi orvosprofesszor szép lányainál. Szilveszter másodikos volt, eggyel fölöttem járt, ugyancsak francia tagozaton, a szegedi Ságvári-gimnáziumban. A házibuli arra mindenesetre jó volt, hogy megvalljuk egymásnak: mind a ketten írunk.
Kamaszkorban elég a barátsághoz, ha kiderül: a másik is ugyanolyan reménytelen küzdelmet folytat az anyaggal, a szakmával és ellenséges környezetével, mint mi. Ettől kezdve összejártunk. Én gyakrabban voltam náluk Alsóvároson. Édesapja, elmondása szerint, életében egyetlen irodalmi könyvet nem olvasott, a főd volt a mindene. Csöndes, szerény fiú volt Szilveszter, pont az ellentétem. Hanem ami a folyóiratokban való közlést illeti, messze előttem járt.
Mit vársz?, kérdezte. Azt, hogy letérdepeljenek az íróasztalfiókod elé?
Legszívesebben azt mondtam volna: igen. De ösztönzésére én is elkezdtem a folyóiratokat bombázni. Persze csak jóval később, úgy negyedikben. Szilveszter elmagyarázta a technikát: amint elutasítják egy írásod, máris küldd egy másik lapnak.
Nem tudott a Ságváriban leérettségizni. Az utolsó féléve előtt megjelent egy írása a Tiszatájban, amely már-már országos vihart kavart. Az Osztályfénykép című novellában alapos megfigyelés után, pontosan rajzolta meg az alakokat. A bölcsészkar dékánjának fia elmondja benne, hogy ő az Amerika Hangját és Moszkvát is hallgatja, neki ne akarjanak bemagyarázni semmit. Mi meg az egyetem gyakorlója voltunk…
Még 1966-ban közösen megírtunk egy egyfelvonásost (Énekelni) a kiskundorozsmai Széksóstó mellett egy sátorban. Állandóan úsztam, és a csajokat bámultam, Szilveszter ekkor még sokkal fegyelmezettebb volt nálam. A személyek: Az apa, aki ordibál, Az anya, aki kiabál, A néma fiú, aki énekelni szeretne, Öcsi, aki fájdalmában üvölt, A lány, aki visszahozza a töltőtollat, A házmesterné, aki azt hiszi, fontos, Külső hang, ami véget vet valaminek, A villamos, aki nem törődik az egésszel. A többit hozzá lehet képzelni. Szilveszternek már akkor is barokkosabb stílusa volt, én meg az egyszerűséget kerestem. Mégis aranyérmet nyertünk vele a gyulai diáknapokon, na és persze én egy ezüstöt a prózámmal, míg Szilveszter az aranyat. Mindketten a hódmezővásárhelyi Bethlen-gimnázium színeiben, mert a darab miatt azt hitték, hogy én is… Nem sokon múlott, hogy nem rúgtak át engem is a Bethlenbe.
Terjedelmes levelezésünk ekkor kezdett szárba szökkenni. A katonaság alatt csak folytatódott. Majd mikor Szilveszter helyből a pesti egyetemre ment (a szegedire érthető okokból nem is gondolhatott), igazán kiteljesedett. Ám mikor elkezdett atyáskodni velem (Pestről könnyű egy vidékivel), egy időre megszakadt az egész. De amikor a halálos autóbalesetem megtörtént, elsőként keresett föl a kórházban.
1973-ban megjelent Szilveszter első kötete, A csikó. Volt benne jó néhány kitűnő novella. 1974-ben (mikor már én is Pesten voltam) megkapta érte a József Attila-díjat. Ha szabad ilyet mondani, ezzel alaposan betettek neki a népi szocialisták, akik örültek, hogy a prózaírás terén itt az utánpótlás, egy igazi parasztszármazék formájában. A Móricz Zsigmond-ösztöndíjat nyolc évvel később – mintegy fordítva – kapta meg. De persze írt ő nagyon jó regényeket és novellákat is. Amelyekben a paraszti világ és az értelmiségi életforma meg a városi élet ütközött, és folyatódott (szinte az egész életművén végig) Szilveszter viaskodása Istennel. Szilveszter párttag lett. Szerkesztő a Magvetőnél, majd az Új Írásnál. Közölte a Por Új Írásnak adott első részleteit. Bálint Sándor szegedi temetésén is egymásba botlottunk, persze. Mindig volt köztünk valami kimondatlan rivalizálás, Szeged miatt.
1988-ban átvette a Tekintet főszerkesztését. 1988–89-ben a párt kb-tagja volt. 1994-ben Horn Gyula kulturális (irodalmi) tanácsadója lett. Vajon van-e Furcsány Megyencnek ilyen? Olcsó kérdés.
Amit becsültem benne: a gatyaváltás után se váltott színt, megmaradt plebejus szocialistának. Arról is írt, hogy hová tűnt Ratkó, Gerelyes, Galambos, Raffai, Váci, Zám, Kamondy és fölfedezője, Mocsár Gábor. Szilveszter hűséges szívű ember volt.
Évek óta lehetett látni az arcán, hogy valami súlyos betegséggel küzd, de persze sosem mertem megkérdezni. A Tekintet című lap volt a mindene. Még egy megosztott Tekintet-díjat is kaptam Pintér Lajossal. Abban a (általa „függőnek” nevezett) lapban mindenki nyugodtan közölhetett. Nem is kapott utoljára az NKA-tól támogatást, de hát mindig ő kalapozta össze a pénzt. Az utolsó nevével jegyzett szám Kodály-emlékszám volt.
A Koponyák hegye (1976) és az Eretnek írások (2000) után egy újabb regénnyel trilógiát szeretett volna megalkotni. Az utolsó általam olvasott írásában már a szegedi beszédet is használta, a zárt ë-ket, mint egy nyelvész, kettősponttal jelölve. Még a halálos ágyán is megálmodott egy novellát, de senki sem jegyezte le, mert a családban mindenki bízott a fölépülésében. Erős szervezetű ember volt, és harcolt az életéért. Testvértusánk véget ért, csak a szeretet marad. Bizony nem halt ő meg.
A szegedi dóm harangjai
Nem tudom, vajon Szilveszter járt-e fönn a fogadalmi templom tornyaiban, mert egy jó darabig nem engedtek föl senkit a tornyok állapota miatt. Nem tudom megállni, hogy e helyt ne emlékezzek meg arról, hogy családunk adományaiból is készült egy szobor.
A régi templom lebontásakor előkerült ősi Dömötör-torony alapja román, felsőbb része kora gótikus. Most éppen ásatások vannak körüle.
Maga a Dóm tér – hiszitek vagy nem – pont akkora, mint a velencei Szent Márk tér. A két torony a Tisza szintjétől számítva 91 méter magas.
A régi templomból a haza üdvére, vagyis ágyúöntésre 1917-ben elvittek minden harangot. 1921-ig nem is szólt harang a Palánkban, későbbi nevén a Belvárosban. Akkor egy két és fél mázsás harangot ajándékoztak a templom javára. Ez tehát egy kis lélekharang. A felirata szerint:
„Boldogok a / meghaltak, akik az / Úrban hunytak el – / Isten dicsőségére és / Közülünk elköltözött / Dinike fiunk emlékére / Adományozta dr. Milkó / Endre és neje / Zuiobányai Krisztina. / 1921.”
A másik, négymázsás harangot, melyet Szent Teréz tiszteletére öntöttek, szintén egy házaspár, Szűcs Béla és neje, Juhász Amália ajándékozta a templomnak ugyancsak 1921-ben. 2002-ben megrepedt és elhallgatott ez a szintén a város felőli toronyban lakó harang. Az egyházközség a többi harangot kikapcsolta, nehogy erre a sorsra jussanak. 2003-ban Passauban öntötték az új harangot, melyen az első öt sor ugyanaz, csak így folytatódik az írás: a „Belvárosi Egyházközség / Gyulai Endre püspöksége idején az / Úrnak / 2003. / évében”
A régi Szent Demeter-templom harmadik harangjának története, melyet a Magyarok Nagyasszonyáról neveztek el, rajta van a harangon:
„A Szegedi / Fogadalmi / Templomból / a II. / világháború idején elhurcolt / Magyarok / Nagyasszonya / harang / emlékére / – itt jön a püspök és a plébános neve – / öntötte / Gombos / Lajos / harangöntő / mester / Őrbottyánban / 1996. / évben.”
1927-ben két haranggal gyarapodott a templom: az egyik a Szent Gellért, az egyházmegye védőszentjének nevét viselő, más néven a Hősök harangja, a másik a Szent Imre herceg harangja volt. Itt meg kell említenem, hogy írásaimban elő-előkerülő Janó nagybátyja volt a harangon említett Várhelyi József pápai prelátus, plébános, egyházi elnök.
„Szent Imre herceg! / Szép liliomszál! / Nevelj nekünk tiszta / nemzedéket, / Atyáid hitéhez, / koronájához / És törvényeihez hű / Ifjúságot.”
A Szent Gellért-harangnak, amely egyedül lakik a Tisza felőli toronyban, lévén nyolc és fél (!) mázsa, az egyik oldalán ez áll:
„Az Úr / igéjét / hirdetem, / Az Úr / virraszt a / föld felett / az Úr / Kopog a szíveken / Nyissatok / ajtót, / emberek!”
Ma már számítógép vezérli a frankfurti atomóráról ideérkező műholdas jelek alapján a négy és fél méteres órákat. És a harangok, igen, Szilveszter testvérünkért is szólnak!
Retus
A szépírók esteket tartottak, hogy ki mennyire állt ellen a hivatalos irodalmi világ csábításának a gatyaváltás/átmentés előtt. Kemenczky Juditot, Kőbányai Jánost és engem kihagytak a Mozgó Világ és a Fölöspéldány csoport műsoraiból. Juditot a Lélegzetből és az Örleyből is. Pedig nélkülünk egyik sem lett volna az, ami, sőt egyik sem jött volna létre. Nem baj. Egy csúnya író ne szépkedjen. De ne is feledjen.
Miért haltak ki az indiánok,
és miért nem az európaiak?
Gondolkodtatok már ezen, honjaim? Nem szégyen, ha nem. De ha logikusan tudni akarjuk a választ, az bizony nem csak a puskákban, ágyúkban keresendő. Kell itt még lennie valaminek.
Több oka is van.
Az egyik, hogy amikor az európai gyerekek megkapják a kanyarót, általában ötévesek, és a hátralévő életükre védettek. Még az európai felnőttekre is halálos veszélyt jelent a későn kapott kanyaró. Hát még szegény indiánokra! Végzetesen halálos betegség volt, ha elkapták a fehérektől.
A második ok, hogy az indiánok miért voltak olyan sérülékenyek az európai betegségekkel szemben, az az, hogy a fehérek a középkorban átestek az újabb és újabb pestishullámokon. Ez természetes kiválasztódás volt. Aki túlélte, nagyon ellenállóvá lett. Az amerikai bennszülötteknél nagyon kevés döghalál ütötte fel a fejét, de az az adott, zárt populációval végzett is.
Hogy miért volt Európában több fekete halál? Mert több volt a háziállat. Amelyek terjesztették ezt a betegséget.
A bennszülött amerikaiaknak nem voltak teheneik, lovaik (!), kecskéik, juhaik, bárányaik, ludaik, ökreik – így nem kerülhettek közvetlen kapcsolatba a betegséggel.
De nem ismerték a marha- és a bárányhimlőt sem.
A végső ok, hogy meglehetősen kis génállomány leszármazottai voltak az indiánok. Azokéi, akiknek vagy negyvenezer évvel ezelőtt mondtak istenhozzádot a magyarok ősei. Ők száraz lábbal átkeltek a Bering-szoroson, mi meg elindultunk nyugatnak.
Az indiánok nem ismerték a védekezési módokat sem. Ha valaki megkapta közölük a fehérek valamely (bő számban létező) betegségét, mind öszszegyűltek a haldokló körül, ahogy rendes nagycsaládoknál illik. És mind megkapták a betegséget. Sőt tovább is adták. Nem ismerték a karantén fogalmát.
Ezért volt az, hogy körülbelül százharminc év alatt az indiánok kilencvenöt százaléka elhalálozott. A demoralizált megmaradottak nem jelenthettek problémát az európaiaknak, még ha a legjobb szándékkal is nyújtottak kezet. Uff, beszéltem!