Vizit az álmok kikötőjében

Mogis kapitány dióhéjra emlékeztető bárkáján huszonöt személy üldögél, amikor az apró lélekvesztő eloson a Grande America óceánjáró vörösre festett törzse mellett, és nekivág a hamburgi kikötőt a tengerrel összekötő Elbának. Úti célja Veddel-sziget, ahol az idén nyitotta meg kapuit a Hanza-város legújabb turisztikai érdekessége, a Ballinstadt nevű múzeum.
A múzeum emléket állít annak az ötmillió fős emberáradatnak, amely a legkülönbözőbb meggondolásokból és okokból 1850 és 1940 között hátat fordított Európának, és az „álmok kikötőjéből” nekivágott az Atlanti-óceánnak, hogy az Egyesült Államokban próbáljon szerencsét. A kivándorlók többsége az öreg földrész keleti vidékeiről érkezett. Magyarok is szép számban voltak közöttük, hisz – ahogy József Attila írta – „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.
Szegényparasztok – napszámosok, mezőgazdasági cselédek, zsellérek – mellett iparosok, kézművesek, a katonai szolgálat elől menekülő katonaköteles férfiak vették kézbe a vándorbotot a jobb életlehetőségek reményében. A kivándorlási láz első számú haszonélvezői a hajózási társaságok voltak. A XIX. század végén, a XX. század elején elsősorban német óceánjárók szállították a kivándorlókat a „világ kapujának” tartott Hamburgból New Yorkba, a Hudson folyó körülfogta szigetre, Ellis Islandre. A kilencmillió euróból felépített múzeum mindenekelőtt ennek az időszaknak, a be-, majd kihajózás körülményeinek részleteit mutatja be. Ballinstadt azonban nem tartja magát megszokott értelemben vett történelmi múzeumnak. A kiállítás nem a történelem befejezett szakaszát dokumentálja: az emigráció ma is létező jelenség.
A múzeumnak nevet adó Albert Ballin az apjától átvett és a kivándorlók ügyeinek intézésére összpontosító utazási irodával hívta fel magára a figyelmet. A Hamburg–Amerikanische-Packetfahrt-Actiengesellschaft (HAPAG) nevű részvénytársaság 1886-ban erre a cégre bízta személyszállítási osztálya kivándorlás szervezésével foglalkozó részlegének vezetését. A hajózási társaság hamarosan jelentős problémával találta szembe magát, mivel magára vállalta azon személyek visszaszállításának költségeit, akik előtt az Egyesült Államok bevándorlási hivatala nem volt hajlandó megnyitni a „végtelen lehetőségek” földjének kapuit. A visszautasító döntésnek általában két indoka volt: egészségügyi meggondolások, illetve az – a legtöbb bevándorló előtt ismeretlen előírás –, hogy megtagadható a beutazás, ha az óhazából megszervezett, írásban is rögzített munkaviszony az amerikai munkavállalók érdekeit sérti.
Az indulásra várók és a csalódottan visszaérkezettek csoportjai arra késztették a HAPAG-ot, hogy szálláshelyet rendezzen be számukra. Az 1400 személyre tervezett „kivándorlási barakk” 1892 júliusára készült el, és hat éven át működött. Ekkor a város visszakövetelte a cég rendelkezésére bocsátott telket, és alternatívaként Veddel-szigetet kínálta fel a HAPAG-nak. Az ott felépült létesítmény két, viszonylagos kényelmet szolgáló szállodát, négy barakkot, tágas éttermet, mosdót, orvosi rendelőt, zsinagógát, a két keresztény egyházat szolgáló templomot és irodaházat foglalt magában. A kapacitást azonban folyamatosan bővíteni kellett. A továbbfejlesztés végén Ballinstadt összesen 36 épületből állt. Hamburg a kontinens legnagyobb kivándorlókikötőjévé nőtte ki magát, 1891 és 1924 között majd kétmillió személy szállt itt hajóra.
Albert Ballin kezdeményezése óta száz esztendő telt el, a múzeum a jubileumi megemlékezés célját szolgálja. A vendégeket szállító bárka a hajdani tervek alapján rekonstruált barakképületeknél búcsúzik a látogatóktól, akik azután a modern médiatechnika segítségével idézhetik fel, mi fogadta az ide érkezőket a nagy kivándorlás évtizedeiben. Különböző gombok indítják a video- és hangfelvételeket, az onnan áradó információk sokasága kemény próbára teszi az érdeklődők koncentrációs készségét. Az ünnepélyes megnyitást követően megjelent tudósítások józanul leszögezik: „A kiállítás nem való türelmetlen embereknek!”
A kivándorlókat felidézendő, fekete ruhába öltöztetett, fából faragott asszony ül a bejárat melletti padon, fején fekete főkötővel, ölében kopott barna bőrtáskával, és hangszalagról hallható a története: Oroszországból jön, ahol meggyilkolták Sándor cárt. A felelősséget a zsidókra hárítják, ezért kellett neki is elmenekülnie, és nekivágnia az Amerikába vezető útnak.
Egy hajókabinról mintázott helyiségben Charlie Chaplin tolmácsolja a múzeum üzenetét. A zseniális színész és rendező némafilmje (A bevándorló) megrázóan, de a tőle megszokott kesernyés humorral foglalja össze az emigránsok reményeit, kínlódásait, csalódásait és sikereit.
Ismételt gombnyomásra két és fél méter átmérőjű világtérkép mutatja be a kivándorlók szülőföldjét, rávilágítva az ott uralkodó életkörülményekre. A 3-as számot viselő épületben megnyugtató csend honol, az egykori hálóterem emlékét idézve: akkurátusan felsorakoztatva állnak egymás mellett az egyszerű vaságyak. Mellettük nyitott bőröndök, iratok, levelek, amelyek betekintést nyújtanak a kivándorlók életébe.
A múzeumban megtekinthetők a fennmaradt és digitális technikával rögzített utaslisták is. A világ legnagyobb ilyen gyűjteménye a családfakutatás egyedülálló forrásának számít. Az 1850 és 1934 között készült listák az utasok nevét, szülőhelyét, lakhelyét, foglalkozását és az őket szállító hajókat tartják nyilván. Az Ancestry cég – megfelelő honorárium ellenében – interneten (ancestry.de) keresztül forgalmazza a listákat, amelyek nélkül például aligha derült volna ki, hogy a híres hollywoodi színésznő, Angelina Jolie elődei német származásúak voltak. Dédapja, Josef Kamp szabómester harmincéves fejjel emigrált 1893-ban.
Dokumentum igazolja azt is, hogy 1850 májusában itt szállt a Helene Sloman fedélzetére az akkor ötvenhárom esztendős Heinrich Engelhard Steinweg, és érkezett harmincnapos út után feleségével és hét gyermekével együtt az Egyesült Államokba. Három évvel később a Harz hegységből származó hangszerkészítőből Henry E. Steinway lett, és fiaival együtt megalapította azt a zongoragyárat, amelynek hangszerein világklasszis művészek ármádiája aratja még ma is sikereit.
A zeneszerző és karmester Gustav Mahler 1908-ban szánta el magát, hogy családjával nekivágjon az Újvilágnak. Az Amerika nevű gőzössel együtt elindult karrierjének új szakasza is: ő végül a New York-i Metropolitan operában kötött ki.
Porosz behívó elől menekülve emigrált 1870-ben Emil Berliner, a hanglemez és a gramofon feltalálója, aki testvérével közösen alapította meg a Deutsche Grammofon Gesellschaftot, a Német Gramofontársaságot.
Magyar nevek után kutatva olyan személyre találunk, aki a kivándorlók nagy többségével ellentétes körülmények között került fel a hamburgi hajólisták egyikére. A zuglói Komócsin utcából indulva érkezett az Államokba az akkor még csak kilencéves Németh Marika. Édesapja, Ferenc hősi halált halt az orosz fronton 1914-ben. A mama – Halász Erzsébet – másodszor is férjhez ment, és csak nehezen, a kalandvágyó új élettárs unszolására szánta el magát az útra. De óvatos asszony volt, és az új férjet előreküldte, hogy tapasztalja ki Amerikát. A biztató hírek hatására adta be a derekát, ám továbbra is elővigyázatos volt. „Anyám a kelengyéjének és ékszereinek minden darabját eladta. A pénzen téliszalámit és csokoládét vásárolt azzal a felkiáltással, hogy ezzel az egész útra bebiztosítottuk magunkat. Vonattal érkeztünk Hamburgba, és szálltunk fel az Aquitania hajóra. Nagyon nyugtalan utunk volt, engem a tengeribetegség gyötört!” – emlékezett vissza a hajdani eseményekre 1992-ben a már majd nyolcvanesztendős Németh Mária a vele készített interjúban.
A hamburgi kiállítás nem feledkezik meg az első amerikai tapasztalatokról sem, sőt széles teret biztosít New Yorknak, anélkül hogy dicshimnuszt zengene az „amerikai álomhoz vezető bejáratról”. Éppen ellenkezőleg! Nem titkolja a bevándorlók csalódásait, a rideg, hűvös fogadtatást, a különböző nemzeti csoportok összekeveredéséből adódó zűrzavart, a Barge Office (bevándorlási hivatal) munkatársainak szigorúságát, akik a munkára alkalmatlannak, prostituáltnak, anarchistának vagy analfabétának minősített személyeket könyörtelenül visszatoloncolták a hajókra. Hasonlóan azokhoz, akiknek iratai között rábukkantak az előre megkötött munkaszerződésre. A Magyarországról érkezettek túlnyomó többsége maradhatott, mindössze a töredék részüktől, mintegy fél százaléktól tagadták meg a bevándorlási engedélyt.
Olasz emigráns feljegyzéseiből idéz a múzeum az álmok és a józan tények közötti különbség példájaként: „Előzőleg azt hittem, hogy itt az utcák arannyal vannak kirakva! Először is: ez nem felelt meg a valóságnak; másodszor: egyáltalán nem létezett útburkolat; és harmadszor: nekem kellett volna kikövezni őket!”
A hamburgi kiállítás új oldalról világítja meg a kivándorlásról alkotott elképzeléseinket. A jelenséget Németországban először a másik nagy forgalmú kikötőváros, Bremerhaven igyekezett információkkal új megvilágításba helyezni. Az idén az „év európai múzeuma” címmel kitüntetett, két évvel ezelőtt létesített német kivándorlóház és most a Ballinstadt mégis különböző szemszögből vizsgálja e társadalmi jelenséget. „Ott mindenekelőtt az áthajózás körülményeivel ismerkedhetnek meg a látogatók, mi ezzel szemben az emigrációba induló emberek származásával és indítóokaival foglalkozunk. Így Bremerhaven és Hamburg múzeumai kiegészítik egymást” – hangoztatta Ursula Wöst történész, a Ballinstadt tudományos igazgatója.