Nehéz lehet Érmindszentről monográfiát írni, gondolná az ember Benák Katalin könyvét lapozgatva, hiszen azonkívül, hogy ott született a magyar irodalom egyik géniusza, nem sok említésre méltó adatot jegyeztek fel a krónikák az isten háta mögötti kis partiumi faluról. Előzményként legfeljebb Petri Mór zilahi gimnáziumi tanár Szilágy vármegyéről írott monográfiájához (1901) lehet fordulni. Eszerint 1319. december 13-i dátummal említi először oklevél „Mendzenthet”, amikor is Vrdung Andrást beiktatták birtokába. A későbbi adóösszeírásokból csöndes, kitartó gyarapodásra lehet következtetni, mígnem Várad török kézre kerülése, azaz 1660 után, hasonlóan sok más faluhoz, Mindszent is elpusztult. A török után lehetett mindent elölről kezdeni: visszaszivárogni, újjáéleszteni, benépesíteni a romokat. A XVIII. század elején újra kipusztították a magyarságot a háborús idők. A betelepítések során sváb, tót, román, később zsidó családok kerültek a faluba. A római katolikusok 1767-től vezették az anyakönyvet, a református egyházközség 1776-tól a jegyzőkönyvet, 1773-ban már görög katolikus fatemplom is épült.
Ady Lajosné így írta le a tájegységet Az ismeretlen Ady című könyvében: „Az Érmellék, a nyúlvány, a mezsgye a nagy magyar Alföld mostohagyermeke. Neki már nem osztottak istenáldotta termőföldet, olyat, mely az aranybúzát valósággal magától termi meg. Az Érmellék keleti-délkeleti határa szélén, széles karéjban már ott húzódnak a hegyek. Talaja már szikes-agyagos, gazdanyelven félig kötött, meglehetősen sovány föld, amelynek sokat kell adni, hogy valamit is visszaadjon. A gazda itt nem akkor vet, amikor vetni kell, hanem akkor, amikor lehet.”
Innen kellett adót fizetnie, katonaságot élelmeznie, fegyverforgatókat kiállítania a föld népének. Így kellett templomot, iskolát építeni, harangot beszerezni, sőt művelődési célokra adakozni. Szinte máig érezni, mekkora erőfeszítésébe került mindez külön-külön a kis falu lakóinak. Akiknek még az is nagy-nagy erőpróbát jelentett, hogy ősztől tavaszig eljussanak a közeli Tasnádra vagy Nagykárolyba a kocsitengelyig érő sárban. (A legalább évszázada vágyott hét kilométernyi kövesutat csak 1977-ben kapták meg, Ady Endrének, a falu nagy szülöttének centenáriumi ünnepségére.)
Két világégés után következtek a legújabb kori megpróbáltatások: a falu sváb eredetű fiatalságának malenykij robotra hurcolása; az egyházi személyek ortodox vallásra kényszerítése. Ujvári Gáspár református lelkész így számol be a prezsbitériumnak 1948. október 24-én: „Elnök jelenti a közgyűlés tagjainak, hogy az egyházközség állami adójáért a feleségének a stafírungját, bútorzatát s neki a télikabátját vitte el a persekutor, mivel az idei és hátralékos állami adó [olvashatatlan] lejt tesz ki.”
A téeszesítés úgy szétverte a falut, mint a török vész: a hetvenes évektől nincs plébános, a nyolcvanasoktól lelkész, az utolsó konfirmálást 1989 szeptemberében tartották. Végképp bezárt a korábban is csak időszakosan működő posta, elnémult az iskola, aki tehette, elvándorolt, a falu a kihalás szélére került.
Vagyis a baj, a keserűség, a nyomorúság minden nemzedéket gyorsabban elért itt, mint a nyugalom, a derű, az öröm percei. „Óh, Istenünk, borzasztó Cethal, / Sorsunk mi lesz: ezer világnak? / Roppant hátadon táncolunk mi, / Óh, ne mozogj, síkos a hátad.”
(Benák Katalin: Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja. Hód–Biotech, Szeged, 2007. Ármegjelölés nélkül)
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
