A forma kedvéért

Luxuskiállítás volt novemberben Budapesten a Király utcában. Míg a kiállítást pakolták, egy közeli konténerben Komjáthy István Mondák könyvére lettem figyelmes. Kiszedtem, mert szerintem luxus egy ilyen könyvet kidobni. Annak, aki kidobta, más a luxus.
És más annak, aki a leszedett kiállítási tárgyakat pakolja.
A negyvenes Péter farmerben várja a többieket. Ő a főnök, húsz éve fuvarozó.
– Luxus? Nincs az életemben.
Zoltán kigyúrt izmú, kopasz gyerek, épp egy asztalt cipel.
– Nekem minden luxus. A munka és a család. Egyik sincs.
Ugyanezt mondják majd egy dunántúli falusi kocsmában a munkásemberek. Krisztián szalag mellett dolgozik két műszakban, a társa szintén. Úgy véli, hogy a mai életben már minden luxus.
– Hiába dolgozom, a negyvenszázalékos adó mellett minden luxus. Albérletet is kell fizetni, be kell járni a munkahelyre is, meg enni kell. Nyaralni évek óta nem járunk, és még gyerekünk sincs. Lassan a gyerek is luxus.
Érdekes, egyikük sem említi a Rolex karórát, a Mercedes luxusmodelljét vagy éppen a szarvasgombát. Úgy tűnik, ezek az árucikkek kevésbé hordozzák számunkra a luxust, vagy legalábbis nem tűnnek luxuscikknek. Talán mert végső soron elérhetők.
Manapság a luxust a legtöbben az időhöz kötik: ha valakinek van, na az luxus.
Záluszki Ildikó tanár szerint is viszonyítás kérdése a fogalom.
– Amszterdamban voltunk a nyáron. Meglepetten láttam, hogy az emberek már hétkor otthon vannak, vacsoráznak, beszélgetnek. Nyugaton a többség nem foglalkozik munkával, ha hazaér. Nálunk csak a kisebbség teheti ezt meg. Ez luxus. Elfelejtik ugyanis, hogy az idejük véges.
Szluka Judit vándorbábos. Egész évben járja az országot, miközben párjával két kislányt nevel. Úgy gondolja, az életében nincs luxus, nincs semmi, ami fölösleges lenne.
– Csak néha érzem, hogy valami olyasmit csinálok, ami „csak” nekem jó. Amikor leülök olvasni. Az olvasás luxus, mert annyi más teendőm lenne.
Mindez a luxus megítélésében nem jelent túl nagy változást. David Hume angol gondolkodó egyik eszszéjében így ír a luxus gyökereiről: „[Az emberek] a városokba gyűlnek; imádnak tudásra szert tenni vagy eszmét cserélni; megmutatni szellemességüket vagy műveltségüket; ízlésüket a társalgásban vagy életmódjukban, ruháikban vagy bútoraikban. A kíváncsiság a bölcseket, míg a hiúság a balgákat csábítja el, az élvezet pedig mindnyájukat.” A kíváncsiság kielégítése, a hiúság vására és az élvezet keresése időigényes foglalatosság: nem mindenki engedheti meg magának. Talán ezt ismerte fel a modern luxusipar, amely azt próbálja elhitetni velünk, hogy bizonyos tárgyak, márkák birtoklásával szert tehetünk arra a többletre, amellyel csak kevesek rendelkeznek.
A Király utca egyik luxusüzletében ezer forintért gyöngyből készült kismadár kapható, tízmillióért valami más, amit nem árul el Gábor, a harminc év körüli eladó. Arra a kérdésre azonban válaszol, hogy kik a vásárlók.
– Általában ugyanazok, néha jönnek csak újak. A cikkek azért olyan drágák, mert mind kézzel készültek, egyedi tervezésűek, és messziről szállítják őket.
Mindjárt előttünk egy tíkfából készült asztal – az üvegtető alatt fekete fémráccsal – háromszáztizenötezerért. Luxusterméknek azt tekinthetjük, tudom meg később Nagy Tímea belsőépítésztől, ami kiváló minőségű, tehát ritka anyagból, különleges kidolgozással készül. Fontos továbbá a tervező személye. Sokan hajlamosak pusztán a név alapján vásárolni. De lényeges az is, hogy milyen mennyiségben és áron van jelen az adott termék a piacon.
Amikor Gábort a saját életéről kérdezem, kiderül, hogy luxus nincs benne, talán csak a laptopja, amelyet nemrég vett. Nyaralni szokott, de azt nem érzi luxusnak.
Nagy Tímea úgy látja, hogy egyre több magyar házigazdának fontos, hogy mit látnak a vendégek az otthonában. Sokan lényegesnek tartják, hogy a terméken nagy betűkkel virítson a köztudottan drágán áruló gyártó neve. De vajon igazán luxus az, ami sokak számára megvásárolható? (Még ha sokat is kell dolgozni érte…)
Ernő hatvanéves, festményeket gyűjt, úszómedencéje van, és Floridában nyaral. Amikor hívom, épp masszázsszalonban vár a sorára, amikor visszahív, kártyaparti szünete van. De mindezt nem érzi luxusnak.
– Luxus? Az a valami, ami karnyújtásnyira van, de nem érem el. A vágyaim. De luxus az is, amikor az anyámnak vásárolok, és kérek egy nejlonszatyrot, amely huszonöt forintba kerül, és úgy öt percig használom. Hát ez a luxus. (Annál is inkább, mert egy nejlontáska négyszáz év alatt bomlik el – K. E.) De luxus koldulni kidagadó izmokkal is. Nem is szoktam adni egy forintot sem jó erőben lévő fiatalembereknek. Ha viszont gyerekeknek gyűjtenek életmentő gépekre, nem sajnálok ötszázezret sem.
Csaba negyvenéves lesz jövőre. Gyára van – százötven munkással. Évente háromszor Kenyába utazik.
– Soha nem vágyódtam luxuscikkek után, mert nagyon drágák, és nincs is szükségem rájuk. Ezek valójában mesterségesen kívánttá tett dolgok, amelyeket az vesz meg, aki tartozni szeretne egy körbe. Van egy jó kocsim, de csak azért, mert nagyon sokat utazom. Az utazás a szenvedélyem. Nem érzem, hogy az életemben bármi is luxus – mondja.
Mégis akadnak nem is kevesen, akik úgy érzik, a luxus teljes mértékig megvásárolható. Magyarországon egyelőre még nagyon sok mindent luxusnak tekintünk, ami tőlünk nyugatabbra már régen nem számít annak. A Rolex órát például a magyar közönség egyértelműen drága márkaként tartja számon, pedig évente kilencszázezer darab készül belőle. Szigorúan értelmezett luxusterméknek azonban azt az órát mondhatjuk, amelyből évente legfeljebb száz darab készül. A legutóbbi bázeli vásáron egy ilyen óra 250 ezer eurót ért. Az első napon eladták mind az ott kapható tizenkettőt. Érdekes, hogy a felső kategóriás prémium termékeken sokszor kívülről nem is látszik semmi. A vásárló a tudatot veszi meg, hogy az órája felső kategóriás, vagyis végső soron ő maga is. A terméken keresztül igyekszik azonosulni valamivel – életérzéssel, társadalmi státusszal –, amit kívánatosnak tart. Épp ezért mondható, hogy a luxustermékekhez való vonzódás gyakran együtt jár némi önbizalomhiánnyal.
Somogyi Róbert közgazdász, a World of Luxury Zrt. vezérigazgatója saját kutatására hivatkozva állítja, hogy Magyarországon az átlagos jövedelemmel rendelkezők évente másfél havi fizetésüket költik prémium kategóriás termékekre. Nyugat-Európában ez az arány sokkal kisebb, még ha összegszerűen többet is jelent. Nyilván ez motiválta a cégét, hogy részt vegyen a háromnapos luxuskiállítás megrendezésében.
A közgazdász szerint aki luxus- vagy prémiummárkákat vásárol, nem éri be magával a termékkel vagy a szolgáltatással. Ő az élményért, az áruhoz vezető különleges útért is fizet.
– Nem véletlen, hogy a mostani Luxus Brand kiállítást és vásárt a VAM Design Centerbe terveztük. Olyan környezetben kell bemutatni a márkákat a vásárlóknak, ahol jól érzik magukat, és megkapják a különlegesen jó minőség érzetét.
Meséli, hogy egyszer egy magyar vásárlót kivitt egy külföldi Rolls-Royce-szalonba. A férfi nagyon drága farmerben és ingben volt, mégis rosszul érezte magát, mert az eladók fekete öltönyt viseltek. Így aztán nem is jött létre a vásárlás.
– Aki százmillió forintért vesz autót, szeretné élvezni a vásárlás folyamatát is – véli.
Pesten, az Andrássy úton még a luxus is drágább, általában húsz százalékkal többe kerül, mint például Bécsben.
– A magyarok gondolkodása nehezen szakad el az általam Balaton-szindrómának nevezett jelenségtől: gyorsan, kevés vevőn sokat keresni. Hosszú távon pedig így nem megy. A hazai vásárlókedvet az sem serkenti, hogy kétmillió forint feletti vétel esetén nyilatkozatot kell tenni a pénzmosás elleni védelem miatt. Ez a határ Bécsben például ötvenezer euró – mondja Somogyi, aki szerint a pénzhez és a luxushoz kötődő kultúránk sem valami fényes. – Még mindig látok az operabálon csokornyakkendős figurákat, pedig csokornyakkendőt ilyen helyen pincérek viselnek – árulja el a közgazdász.
Erről eszembe jut Márai Sándor, aki szerint „egy korban, mikor mindenki azt követeli, hogy öltsél formaruhát, te csak járj következetesen zakóban, s este, ha éppen társaságba hívnak, ölts fekete ruhát. Nem a ruha, hanem a forma kedvéért. A műveltséget nem csak a könyvek mentik meg. A műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg. Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled a kalapod. Nem tehetsz mást.”
Baj, hogy ez manapság sokaknak szintén luxus.