A gúzsba kötött civil társadalom

Nem pusztán vészesen lelassult a magyar gazdaság fejlődési üteme, hanem kivédhetetlenül visszaesett. A GDP még az egyszázalékos szintet sem éri el, (0,9 százalék), s ha a gazdasági növekedés megáll, ebben nemcsak az agrárszféra teljesítményének látványos csökkenése játszik szerepet, hanem éppenséggel a közszolgáltatások színvonalának tudatos korlátozása is. A mezőgazdasági termelés csaknem húszszázalékos visszaesését könnyű lenne a nem is annyira meglepő aszállyal magyarázni, de miután évről évre megismétlődik, az okok máshová vezetnek. A gazdaság valós dinamikai képessége egyre inkább fogyatkozik. A közgazdászok váltig állítják: ha az állami beruházásokat kénytelenek viszszafogni, akkor mindenképp az ez évi gazdasági növekedés kerül veszélybe. Már a magánszektor sem képes könnyen elviselni a veszteségeket, és ahogyan például a hitelpiacon a szereplők egymásba vetett bizalma csökken – mert senki sem tudja, milyen gondokat rejteget a másik –, csakhamar mindenki nagyon óvatossá válik.
De semmilyen szempontból nem lehetünk nyugodtak, hiszen a környező országokban – mint érzékelhető – az EU átlag nyilvánvalóan jóval meghaladja hazánkét. Jóllehet a 2000-től folytatott gazdaságpolitikát sok negatív jelzővel lehet illetni, de a teljesítmények növekedését meghaladó életszínvonal-javulással a legkevésbé sem. Mára megfigyelhető, hogy a vélt legkisebb gazdasági növekedés minden tekintetben roppant nagy áldozattal járt. S azt mondani, hogy Magyarország idén már kifelé megy a gödörből, hihetetlen túlzás. Csak arra kell utalni, hogy ugyan a gazdasági növekedés korántsem indult el, az infláció viszont minden korábbinál magasabb. Hiába beszélnek a köz- és a magánfelelősség újraszabályozásáról, azonkívül, hogy mindmáig ellenőrizetlenként feltüntetett közpolitikában érinthetetlen tabuk kezdenek ledőlni, kézzelfogható javaslatok nem születnek. Az általános társadalmi pesszimizmus joggal mélyül, mint ahogyan elhatalmasodott az európai lemaradás érzése is. Amennyiben a rendszerváltoztatással elkerülhetetlenül együtt járó anomáliák nem csökkennek, kétségkívül a jövőbe vetett hitek sem erősödnek. Holott a szociális válság nap mint nap mélyül, s magyar gazdaság egyáltalán nincs túl bármiféle fordulaton.
A szólamszerűen hangoztatott viszonylagos pénzügyi egyensúly megteremtéséért túl nagy árat fizetünk. Még ha el is tekintünk attól, hogy hazánk egyre nagyobb lemaradásban van a többi közép-európai országhoz képest, cáfolhatatlan tény, hogy amíg nem történik semmi a kis- és középvállalkozások mozgásterének javítása érdekében, vagy éppen az adórendszer fejlesztése céljából, illuzórikus küzdelemről beszélhetünk. Nem beszélve a GDP-arányos adóterhelésről. Mert nem csupán arról van szó, hogy mind többen fizessenek közterhet, ha ezzel egyidejűleg nem mérséklődnek a különféle adókulcsok. Talán attól remélhető rövid távon jelentős változás, ha a foglalkoztatás terhei drasztikusan csökkennek. Az igencsak gúzsba kötött gazdaságpolitika mérhetetlenül sokféle kihívással néz szembe. A többi között azzal, hogy a demográfiai trendek napról napra tragikusabbak, s képtelen az elöregedő lakosság nyugdíjterheit akárcsak a legminimálisabb szinten finanszírozni.
A mostani kormányzati hatalmat legalább kettős motiváció vezérli, azaz a kényszerek és az érdekek. De míg a kényszerekkel leplezi tevékenységét, addig minden tekintetben az érdekek irányában mozdul el. S az a tény, hogy Magyarországon a legalacsonyabb foglalkoztatási aktivitást tapasztaljuk, annak az eredménye, hogy valójában sokan nem tudnak hol dolgozni. Szerepe van ebben annak is, hogy az ellátórendszer erre nem is nagyon ösztönöz senkit. És semmi sem nyújt valamiféle menedéket a munkanélkülieknek, a szociális segélyből élőknek. A gúzsba kötött civil társadalom – ahogyan az ország minden szegmense – teljes apátiába süllyedt. Ugyanakkor sokan vannak azok, akik teljességgel belenyugodnak a kényszerű államra való támaszkodásba. Épp ilyen nyilvánvaló gondot jelent, hogy Magyarországon szinte nyomtalanul elszivárgott a reáltőke, amely a foglalkoztatás lényeges emeléséhez nélkülözhetetlenül fontos lenne. Még hagyján, hogy az öröklött adósságaink érdekében mindent eladunk, viszont zavaró, hogy a külföldi tőkebefektetéssel helyettesítjük. S nem valamiféle titokzatos fejleményről, hanem sokkal inkább olyan politikai valóság következményéről van szó, mely összefügg azzal, hogy – közkeletű szóhasználattal élve – valóban egy következmények nélküli országról beszélhetünk. Ahol mindent lehet, ott minden lehetséges.
Végül az sem szorul magyarázatra, hogy a társadalom életvilága egyre inkább a szociális konfliktusok terepévé válik. A civil társadalom – noha egyes szervezetei erre újabban komoly erőfeszítést tesznek – általában véve nem tud kiszabadulni a politikai hatalom gyámsága alól, s így a mostani kormányhoz politikailag kötődő érdekképviseletek és szakszervezetek megosztó jellege miatt máig sem képes autonóm és önálló erővé válni. Mert hogy a kormányzati hatalom a magyar társadalom számos akut problémájáról nem egyszerűen megfeledkezik, hanem mindinkább bezárul a saját kizárólagos érvei és meggyőződése börtönébe. Azaz imamalomszerűen ismételgetik saját álláspontjukat. Másfelől evidens, hogy minél mélyebben összefonódik az üzleti hatalom a politikainak is nevezett erőhatalommal, annál visszafordíthatatlanabb folyamatok indulnak el. S az is kétségtelen, hogy a parlamentáris demokrácia – részben történeti, részben strukturális okokból – képtelen gátat vetni ennek a folyamatnak. Amíg a civil társadalom megosztott és erőtlen, és a hatalmon lévő politikai pártok mindent elkövethetnek annak érdekében, hogy gyenge is maradjon, addig demokratikus hatalomról nem beszélhetünk.

A szerző szociológus, egyetemi oktató