A halál jegyesei

Tompa puffanással zuhan vissza a földre a matador. Tízezer ember döbbent némasága roppant tenger, elnyeli a néhány erőtlen sikolyt. Csak én ordítok fel boldogan belül. „Végre! – ujjongok magamban. – Te kerested a bajt!” A hatalmas állat – fekete, vérző izomtömb – pördül, rajta van megint. Aládöf, fölhajítja másodszor is. Mint térden a gyújtós, úgy reccsen a test a vértől sáros fekete hegyre, aztán megint a porba csuklik. A puffanásból tudom, nincs magánál, az izmok ernyedtek, a férfi nem több egy darab kicsontozatlan húsnál. A bika pördül, döf. Ruha foszlik, szakad a bőr, reped a hús. A szarv beakadhatott valamibe, a matador nem repül fel, hánykódik az állat fején, mint a porrongy. Ahogy megint a homokba zuhan, ráomlik a vörös és fekete húshegy, paták tipornak benne. Két döfölő, tömpe szarv a világ. Újra döf. Újra és újra. Két vaskos láb, két fekete bozontú csüd, két vörös pata a véres aranyon. „Az istenit! – hördülök fel. – A kurva életbe!” Talpon vagyok, együtt ordítok a tízezerrel, sírni szeretnék, zokogni, hányni. „Szedjék már le róla!” Remeg a lábam, a szívem úgy ver, alig hallok a toluló vértől, eldugul a fülem. „Ölje már meg valaki!”
Pedig én mindig bikapárti voltam.
„Corrida de toros. Hát ez volna az? Mitikus ősidők maradványa? A királyi erő, a felhatalmazottság, a beavatottság, az uralkodás képességének kinyilvánítása?”
Szótlanul ballagtunk a Nap Kapuja mögött húzódó szűk utcákban, a Plaza Mayort – bikafejes bárjaival együtt – aznap éjjel messze elkerültük.
„A régiek szerint a Bika világkor Krisztus születése előtt négyezertől kétezerig tartott. Termékeny anyaistennők és bősz viharistenek ideje volt. A földművesé, a gyúrható sárral, csorgó vízzel kísérletező, letelepült emberé. De mit érdekel most engem Atlantisz, Egyiptom, Babilon bikakultusza. Ugarit és Ur kék szakállú, arany bikaálarcai. Kréta legalább nem volt véres. A lendülő szarvat markoló artistát, a porond papját, a kultikus aréna mutatványosát maga az állat hajította egyetlen mozdulattal a háta mögé. Aztán a rómaivá lett perzsa Mithrász. Úgy tartották, a tőre alól kiomló sűrű vér megtermékenyíti a földet. Sangre de toro. Bikavér. Maga az erő, a vitalitás. De mi köze a mai corridának mindehhez?”
Én már kölyökkoromban is bikapárti voltam. Utáltam a rivalgó kürtöket, a ropogó zászlókat, a közönséget és a lándzsásokat, az egész ceremóniát. A véres porondot. És gyűlöltem a matadorokat. Ismertem minden érvet, ami a corrida mellett szól. Tudom azt is, hogy igazi férfi puszta kézzel öl, nyersen zabálja az osztrigát, vadászik, a mínusz húszfokos lépcsőházban éjfél után a kukák mögött fűrészeli a csajt, és a fogával bontja a sört. Na ja. De a bikaviadal az más. Tudom, Hemingway meg az öreg hal meg a Fiesta meg minden. Csakhogy a Papa állítólag azért vonzódott a vadászpuskákhoz, mert kicsi volt a maroklőfegyvere. (Amúgy kit érdekel ez?! Az Indián tábort férfi írta. A Vándorünnepet is.)
A balesetet, amiről beszámoltam, évekkel ezelőtt láttam. Megrázott, de bikapárti maradtam. Annyi történt, hogy azóta csak a viadalokat gyűlölöm, a matadorokat nem.
Akkor éjjel keveset beszéltünk, ballagtunk a csöndes Calle Lechugán, a Fejessaláta utcán, és Susana, mintha tudta volna, mi jár a fejemben, így szólt.
– Ha bikavért iszol, pogány isteneknek áldozol.
Őt nem rázta meg annyira a dolog, rég túlesett rajta, megélte már, hogy legnagyobb megrökönyödésére együtt őrjöngött a tömeggel. Tudta, amit én azóta sem, milyen az, ha megtébolyítja az embert a vér.
– Jó – egyeztem bele hirtelen. – Áldozzunk a pogány isteneknek. Igyunk valahol bikavért.
Sokáig kóvályogtunk azon az éjszakán. Öreg bárokban idős férfiak telepedtek az asztalunkhoz, Sangre de Torót ittunk mindenütt a két halott – a hatalmas bika, akkora volt, akár a Taurus-hegység, és a vékony matador – emlékére. Az öregurak, akik az asztalunkhoz ültek, ők is mind Sangre de Torót ittak, és mind ugyanarról beszéltek, a balesetről, régi nagy corridákról, amilyenek manapság nincsenek. Matadorok nevét motyogták révülő tekintettel, olyanokét, akik húsz, harminc, negyven éve porladnak a föld alatt. Nagy matadorok nagy csapatai! Híres banderillerók, a megfizethetetlenek: mindig kettő van egy csapatban. Puntillerók: a kegyelemdöfés tisztessége az övék. Lándzsás picadorok, monosabiók: senki nem emlékszik rájuk, míg matadorrá föl nem küzdik magukat. Végül gyászos fogatukkal a mulillák: ha itt az idő, ők vonszolják ki a véres tetemet a kör alakú arénából, mely a mindenség, az aranykor és a teljesség jelképe, az isteni és az emberi szín együtt.
Később a szállásunkon bekapcsoltam a tévét. Valamelyik éjfél utáni híradóból tudtam meg, hogy még él. Gerince, bordája törött, lépe, mája, veséje leszakadt, órák óta műtik, az esélye, mondta könnyeivel küszködve a bemondónő, alig több a semminél. Ültem az ágy szélén, bámultam a képernyőt. Egész Madrid, egész Spanyolország erről beszélt, csak erre volt kíváncsi. Tízpercenként újra és újra visszajátszották, és én újra és újra megbabonázva bámultam a baleset végtelen másodperceit, újra és újra ismeretlen indulat, esztelen harag öntött el. Régi felvételeket mutattak. Ünnepelték. Szerénynek tűnt rajtuk. Tartózkodóan mosolygott. Nevetett, a falucska nevét említette, ahol született. Más útja nem volt, mondta, és széttárta a karját, ennyi az ő története. Egy fekete-fehér fényképen az anyjával. Nem mosolyog: komolyan néz a lencsébe. Gondolkodó arc. Nem sportoló, nem színész, nem cirkuszi mutatványos. Talán pap. Vagy táncos? Megszólaltak a rokonok, ismerősök. Barátja, barátnője nem volt? Elhagyták? Lehet, hogy nem is voltak kedvesei? A viadal volt a szerelme? Bikákkal járta a nászi táncot? A bika és a férfi. A halál jegyesei.