A kalapácsos demokrácia

A Journal of Democracy címû folyóirat októberi számának elsõ felét Kelet-Közép-Európának szentelték a szerkesztõk. „Visszacsúszik-e Kelet-Közép-Európa?” – tették fel a kérdést több szerzõnek is, többek között Jacques Rupniknak, Martin Bútorának, Greskovics Bélának, Ivan Krastevnek, Vladimir Tismaneanunak. A folyóirat folyamatosan nyomon kísérte a térség politikai változásait 1990-tõl kezdve. Legutóbb 2004-ben szenteltek nagyobb teret a kelet-közép-európai országoknak, amelyek ekkor csatlakoztak az Európai Unióhoz, s úgy tûnt fel, jó állapotban van a demokrácia a térség országaiban. Most viszont szinte valamennyi cikk szerzõje valamiképpen szóba hozta a populizmust mint a képviseleti, liberális demokráciát fenyegetõ jelenséget. Az egyik szerzõ, Alina Mungiu Pippidi szerint ötféle baj nyûgözi a térség demokráciáit: populista csoportok választási sikerei (Románia, Cseh Köztársaság, Bulgária, Lengyelország), politikai radikalizmus növekedése mind a bal-, mind a jobboldalon (Cseh Köztársaság, Magyarország, Románia), gyenge többségek, bizonytalan – kisebbségi – kormányok (Cseh Köztársaság, Lengyelország, Románia), mindegyik országra jellemzõ megosztottságok, ami bizonytalan kormányháttérhez, a demokratikus normák megszegéséhez vezet: választási csalások, az igazságszolgáltatás befolyásolása, a politikai ellenfelek jogainak korlátozása. Magyarországot úgy említi, mint ahol erõs a politikai radikalizálódás, megosztottságok és a politikai elit helytelen viselkedése jellemzõ. 2004 óta Magyarország – a csehek mellett – a legnagyobb demokratikus visszaesést szenvedte el a szerzõ skálája szerint.
Nem értjük, milyen országban élünk
Külön érdekesség, hogy a többi szerzõ hogyan lát bennünket. Néhány minket érintõ mondat, amibõl kiderül, hogy mennyire tájékozottan is írnak rólunk. Jacques Rupnik: „Tavaly Magyarországon erõszakos utcai demonstrációk zajlottak, amikor a konzervatív Fidesz nem fogadta el a választási eredményeket arra hivatkozva, hogy a miniszterelnök hazudott. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján az ellenzéket támogatók megostromolták a televízió központi épületét (amely persze élõben közvetítette azt!)”. Krzysztof Jasiewicz: „Magyarországon a kozmopolita és libertariánus városok (fõként Budapest) összeütközésbe kerültek a nacionalistább és társadalmilag konzervatívabb vidékkel.” Vagy: „Mint Lengyelországban, Magyarországon is a vallásosság jobb mércéje volt az 1990-es években a választói magatartásnak, mint az osztály hovatartozás.” Vladimir Tismaneanu: „Sem a korábbi lengyel elnökrõl, Alexander Kwasniewskirõl, sem a magyar miniszterelnökrõl, Gyurcsány Ferencrõl, akik a posztkommunista baloldalhoz kötõdnek, nem mondható el, hogy ideológiai meggyõzõdés vezetné õket.” Egy olvasói levelet megérne, hogy a tárgyi tévedésekre felhívja az ember a szerkesztõk figyelmét.
De igazából most nem errõl akarok írni. Ivan Krastev fogalmazta meg a probléma lényegét: „A közép-európai paradoxon az, hogy az erõsödõ populizmus nem a posztkommunista liberalizmus kudarcai, hanem sikerei miatt alakult ki. Azáltal, hogy a liberális politikát nem egyszerûen „jónak” és „kívánatosnak”, hanem „szükségszerûnek” és „racionálisnak” mutatták be, a liberális elitek a társadalmaiknak nem hagytak elfogadható módot arra, hogy tiltakozzanak vagy kifejezzék elégedetlenségüket.” Így alakult ki az a helyzet, amit Ralf Dahrendorf így fejezett ki: „Ami populizmus az egyiknek, az demokrácia a másiknak, és megfordítva.” Valóban, körben forgunk, és nem értjük, hogy milyen demokráciában élünk.
Mi a baj a liberalizmussal
és mi a konzervatizmussal?
A liberalizmus a kommunista rendszerek összeomlása után számos országban meggyõzõbbnek bizonyult, mint bármilyen más eszme. Ennek oka, hogy szabadságot, fellendülést, jólétet és ezt biztosító kormányt ígértek. Csakhogy miközben szabadságot és egyenlõséget hirdettek, elhanyagolták az igazságot, a családot és az önmérsékletet. Az igazságról csak relatív módon beszélnek, a közösséget összetartó erényekrõl és értékekrõl pedig nincs szavuk, kizárólag az „egyénrõl” és a racionális döntéseirõl, mint mindennek az alapjáról beszélnek. A liberalizmus régen megfeledkezett a természetjogi bölcsõjérõl. A konzervativizmus viszont nagyon is õrzi azt: minden általánosítása mögött a természet törvényei állnak, szilárd rend fogalma van, amely független az emberi akarattól. Így viszont kevés helyet hagy az ember szabad kezdeményezésének, elõbb látja meg a korlátokat, mint hogy változtatásba fogna. A konzervatizmus tehát nem gyökereiben különbözik a liberalizmustól, hanem a késõbbi útjában: a liberalizmus elszakította magát a természetjogi gyökereitõl, az emberi észt és akaratot tette meg kizárólagos kiindulópontul, míg a konzervatizmus ragaszkodik a természetjogi gyökereihez. A konzervatív ugyanúgy a szabadság értékét állítja középpontba, mint a liberalizmus, de ezt nem a racionális ember belátásától teszi függõvé, hanem az ember felett álló rendbõl olvassa ki, mint ahogy azt is, hogy önmérséklet nélkül az ember alaptermészete és életfeltétele, a közösségi lény mivoltunk sérül, sõt rombolódik le. A liberális rohan, mindig mindent újra akar kezdeni, csak magával van elfoglalva, az önvédelem önzését összekeveri a szerzés egoizmusával – végsõ soron önmaga feltételeit számolja fel. A konzervatív viszont mérsékelni igyekszik a liberális izgágaságot és a liberalizmustól idegen felfogást, hogy bármi is „szükségszerû” volna, hogy csak „egy megoldás” létezik. Mivel a liberalizmus elfogadta ezt a marxistákra jellemzõ determinizmust, nem csoda, hogy a kudarcot vallott szocialisták szemérmüket levetve befeküdtek a liberális ágyba – nem csak itthon, máshol is.
Kiút-e a „liberális konzervatizmus” mostanában sokat emlegetett vágya? Eldobható-e a liberális determinizmus és a konzervatív ódzkodás? A történelem tele van hasonló eszmei házassági kísérletekkel. Ma már nincs jelzõ nélküli eszme vagy elv. „Liberális demokrácia”, „szociálliberális”, „neokonzervatív” stb. Szinte mindegyik mögött csalódott liberálisok állnak. Nálunk is ez a helyzet: csalódott liberálisok kacsingatnak a konzervatizmus felé. Az a gyanúm, hogy ez így mégsem fog menni. Ha a liberális õszintén keresi csalódottsága forrását, akkor el kell jutnia a természetjogig, végsõ soron konzervatívvá kell válni. De akkor – nem vonakodva – oda kell magát adnia az igazság keresésének, a valláshoz nem lenini módon kell közelednie („Isten oszló dög, az egész világot megmérgezi a bûzével”). A liberális konzervatív egyébként a világban csak annyit jelent, hogy a konzervatív elfogadja a kapitalizmust és a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot – ennyit, nem többet. Ebben a tekintetben a hazai konzervatívok egy részének valóban döntenie kell: elfogadja-e a rendszerváltás gazdasági legitimációját, a piacgazdaságra való áttérést annak sok nem kívánt következményével együtt vagy sem. A liberális konzervatív azonban konzervatív és nem konzervatív vonásokkal bíró liberális.
Miért kalapácsos a demokráciánk?
Talán azért, mert a jelenlegi kormány homályos elképzelések alapján kalapáccsal a kezében igyekszik elõremenekülni. A szebb jövõ reményében mindent szétver a kalapácsával, ahogy Nietzsche, a német filozófus a filozófiával szemben akart eljárni. 2006 õsze és a mai nap között ugyanis számos illúziótól fosztott meg bennünket a kormányzó liberalizált szocialista csapat. Sokan most jöttek rá, hogy a demokrácia nem azonos az igazsággal, vagy ami rosszabb, hazugságok özönében vezetnek bennünket. De a demokrácia nem azonos a jóléttel sem, hiszen a rendszerváltás szilárd legitimitását az adta, hogy fölzárkózunk anyagi értelemben. Ma már valamivel többen sejtik, hogy lelki-szellemi-intellektuális befektetés nélkül nem lesz jólét, elõbb a lélek rendje, csak utána az anyagi jólét. A legsúlyosabb felismerés mégis az, hogy a demokrácia nem zárja ki az önkényes kormányzás lehetõségét és eszközeit. Ennek oka, hogy a demokráciáról legfeljebb annyit vertek a fejünkbe, hogy szabadságot, egyenlõséget és jólétet hoz (liberális szükségszerûség), holott a hatalom megelõzi a demokráciát mint a hatalom egyik politikai formáját. Sokan lenézik a politikatudományt, mert nem értik, hogy a politikai tudás a hatalom megértésére irányul, ami nélkül nem sokra megy sem a közgazdász, sem a szociológus, sem a matematikus. A mai hatalom a következõ autokratikus eszközökkel él, hogy hatalmát megõrizze. Oszd meg és uralkodj: ugraszd össze a fiatalt az öreggel, a nyugdíjast az aktívval, a tüntetõt az otthonülõ tv-nézõvel. Állandóan cseréld a hatalom embereit, így nem alakulnak ki hatalmi gócok (minisztercserék). Egy-egy feladatra párhuzamosan kérj fel embereket, egymással versenyeztesd a potenciális ellenfeleidet. Mosd el a felelõsségi határvonalakat, hogy bármikor számon kérhesd rajtuk, ha valami nem tetszik – nagy bûnök felett szemet hunyhatsz, kicsik miatt kirúghatod õket (vö. rendõri vezetés leváltása). Feltétlen híveidnek adj játékteret, versenyeztesd õket, és jutalmazz (vö. állami kitüntetések). Két szintje legyen a kormányodnak, egy látható és egy láthatatlan, az egyiknek legyen tényleges funkciója, a másiknak csak látszólagos (vö. a mai magyar kormányszerkezet). Csinálj jogi kérdést minden politikai kérdésbõl, hogy elhallgattasd ellenfeledet. Folyton provokálj: tegyél megjegyzést a koronára, majd ráugranak, és szimbolikus kérdésekben fognak elfáradni. Démonizáld ellenfeledet, gyûlöltesd meg, utána bármit mond, önmaga végzi el önmaga lerombolását. Jelents be átfogó reformokat, és hitesd el, hogy nincs alternatíva, ez szükségszerû, az ellenfeled sem tudna mást csinálni – ugye ismerõs?!
Még hogy nincs szükség politikatudományra? Nagyon is erre van szükség, hogy a demokrácia kalapácsos változatát megértsük, és tenni tudjunk a demokráciában kialakuló autokratikus hatalmi központok ellen.

A szerzõ filozófus, egyetemi tanár