A megújult konzervativizmus

Nemcsak a jövője biztató a hazai és az európai konzervativizmusnak, hanem a jelene is sikeres lehet – ez volt annak a tanácskozásnak a végkicsengése, amelyet tegnap rendezett az MTA Politikai Tudományok Intézete. A konzervativizmus a XXI. század elején című tudományos konferencián a hazai jobboldali pártok prominensein kívül politológusok fejtették ki véleményüket az eszmerendszer perspektíváiról. Az a kép bontakozott ki a vitában, hogy furcsa módon mintha a szerepek felcserélődtek volna: a konzervativizmus változik a kihívásoknak megfelelően, míg a konkurens ideológiák ragaszkodnak jobban a múlt sémáihoz.

Az MTA Politikai Tudományok Intézete azért szervezett az európai pártcsaládokról és ideológiákról konferenciasorozatot, mert úgy gondolják: nem helyénvaló, ha egymásnak üzengetnek a politikai erők, mit tartanak konzervatívnak, szociáldemokratának vagy liberálisnak – egymás politikájában – mondta a házigazda intézet igazgatója. Bayer József kifejtette: ezért célravezető, hogy maguk a politikai szereplők tárják föl, mit tartanak az általuk képviselt értékrendről. A szavak szintjén nézetazonosság uralkodott a konzervatív, kereszténydemokrata eszmék továbbviteléről, ám a gyakorlati kivitelezés mikéntjéről Dávid Ibolyának, az MDF elnökének mintha eltérő álláspontja lett volna. Az Orbán-kormány igazságügy-minisztere ugyanis újólag kritizálta az ellenzéki társpártokat, s összemosta a kormányon lévő erőkkel. Ha egy tájékozatlan külföldi belehallgatott volna az előadásba, minden bizonnyal azt hiszi: a Fidesz a fő kormányerő, de legalábbis koalícióban van az MSZP–SZDSZ-szel. Az MDF elnöke ostorozta „a pártok” politikáját, ám „a kormányról” talán egyszer sem ejtett szót. Igaz, a már igen sokszor hallottakhoz képest előrehaladás volt, hogy „testvérpártokként” aposztrofálta a pár évvel ezelőtti koalíciós társakat, a Fidesz programját pedig megdicsérte. Úgy vélte: örömteli, hogy szakít a dokumentum a plebejus politizálással, s nem veti el a konzervativizmust. Harrach Péter, a Kereszténydemokrata Néppárt alelnöke és Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője nem vették fel a kesztyűt, s jelezték: inkább a témánál maradnak, s tartózkodnak a másik politikai erő befeketítésétől. Kiviláglott, hogy – eltekintve az aktuálpolitikai értelmezésektől – sokkal több a közös pont, mint ami elválasztja a három, jelenleg ellenzékben lévő formációt. Egyaránt cáfolták a maradiság vádját, amely a balliberális oldal kedvenc, ám semmivel alá nem támasztott vádja.
Az európai beágyazottságot is evidenciaként kezelték, amit az ellenoldal szintén menetrendszerűen kétségbe von. A nyugati jobboldal ugyanis úgy tekint a magyar polgári erőkre, mint egyenrangú partnerekre. Márpedig a konzervativizmus előtt komoly tér nyílik, hisz a neoliberális vezetési metódus tartalékai kimerültek. Stumpf István, a Századvég Alapítvány elnöke egyenesen úgy fogalmazott: reneszánszát éli a konzervatív gondolkodás. Mindennek az az oka, hogy a társadalom szembetalálta magát a jóléti állam csődjével s a globalizmus kihívásaival, negatívumaival. Ezért az egyén, a család és a közösségek értékrendjét kell helyreállítani, az állam szerepét pedig újragondolni. Harrach Péter találóan úgy fogalmazott: csődbiztosként kell működnie a konzervativizmusnak, mert jelenleg az individualizmus, az értékközömbös, önző gondolkodás jelenti a mindennapi veszélyt. Navracsics Tibor a konzervatív és a kereszténydemokrata gondolkodás közti különbségeket árnyalta, amelyek az európai politikában is megjelennek. A magyar konzervativizmus éppen a fundamentumok változatossága miatt sokszínű és áll nagy jövő előtt. Két csapdát viszont el kell kerülnie: a doktrinerséget, hogy senki se szabhassa meg, ki az igazi konzervatív. Másrészt be kell látnunk, hogy – szemben a liberalizmus és a baloldali gondolkodás idealisztikus és messianisztikus küldetéstudatával és jövőképhajszolásával – a világ javítható ugyan, ám sohasem lehet tökéletes.
Simon János a voluntarizmus, vagyis az erőszakosan keresztülvitt akarat mindenhatóságába vetett hit elutasítását is fontos konzervatív sajátosságként jellemezte. Széchenyi István óta a fontolva haladást részesítjük előnyben. Lánczi András nemzetközi kontextusokról ejtett szót. Európában is szerveződik az önvédelem a demográfiai gondokkal, a túltámogatott bevándorlással szemben. A tudás presztízse pedig Amerika után Nyugat-Európában is mintha háttérbe szorulna – ez az, amit nem szabad tolerálni. Az előadásokból és a politológusok kerekasztal-beszélgetéséből az a kép bontakozott ki, hogy felcserélődtek a szerepek. A konzervativizmus vált az állandóan megújuló eszmerendszerré, míg a hazai politikai palettán az összefonódó liberális és baloldali erők egyre zártabb, belterjesebb rendszert alkotnak. A reformok felülről való erőltetésén keresztül az állam központosító szerepéhez térnek vissza. A konzervatív pártok ezzel szemben Európában vagy kormányon vannak, vagy a hatalom várományosai. Ehhez az új hagyományhoz csatlakozhat a honi jobboldal is. Feltéve – ahogy Fricz Tamás fogalmazott –, ha értékrendjét nemcsak szóban hangoztatja, hanem tettekre is tudja váltani, s alternatívát valósít meg a neoliberális kihívással, a reformoknak csúfolt zűrzavarral szemben.