A nép türelme egyszer elfogy

A népszavazás szent intézmény. Ám napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy egyesek ízetlen tréfát űznek belőle. Furfangosan átfogalmazott hasonló kérdésekkel, körmönfont jogi kifogásokkal akarnak a választókból (Országos Választási Bizottságból, Alkotmánybíróságból stb.) bolondot csinálni, őket megzavarni, időt húzni, ezáltal kidobott pénzzé tenni a népszavazás költségeit, ami pedig gúnyt űzve a népszavazásból, magát a megkérdezett népet becsüli le. S akkor még a népszavazással történő parlamenti zsarolásról vagy a róla alkotott vélemények pálfordulásairól nem is beszéltem. Sajnos, nálunk négyévente csak egyetlen napig van igazán demokrácia, akkor is jórészt manipulált állampolgárok járulnak az urnákhoz, ha egyáltalán elmennek választani. A demokrácia létfeltétele az igazság, amely „szabaddá tesz.” Hazug légkörben nem működhet demokrácia. Ám a politika ma is tele van félrevezetéssel, álságos ígéretekkel, vádaskodásokkal, elhallgatásokkal, egymás meghazudtolásával. Valamely állítás, bírálat, botrány ismertetését nyomban követi a másik oldal cáfolata, ellentámadása, noha pusztán logikai megfontolás alapján ezzel az egyik fél tudatosan hazudik. Az ily módon félrevezetett szavazó jobb híján saját előítéletei alapján alkot véleményt. Szinte hihetetlen, ha valaki bevallja, hogy hazudott, azt nem a hazugságaiért és a bennük napvilágra kerülő mulasztásaiért ítélik el, hanem az úgynevezett igazságbeszédért magasztalják fel. A hazug emberhez egy egész frakció csatlakozik hallgató, majd bizalmat szavazó bűnrészesként, ami nemcsak maga az erkölcsi csőd, de a demokrácia arcul csapása is.
Ma a politikusok nem beszélnek, hanem kommunikálnak. A kommunikáció tudományosan megalapozott mellébeszélés, félrevezetés, amelyben a szavak elvesztik eredeti értelmüket. Célja nem az információ közlése, hanem az elhallgatás, félrevezetés. Kommunikációval helyettesíthető a cselekvés, a kormányzás, befeketíthető, démonizálható az ellenfél. Az ország szempontjából fontos vagy a politikusoknak kellemetlen témákról elterelheti a figyelmet, amit mesterséges témairányításnak (tematizálásnak) neveznek. Így aztán nem a népességfogyásról, gazdasági bajainkról – mondjuk arról, hogy az utolsó negyedévben csaknem hatmilliárd euróval nőtt az államadósság – beszélünk, hanem a madárinfluenzáról, a melegek házasságáról, a gárdáról vagy éppen a „tisztaságcsomagban” a polgármesterek képviselőségéről. A kommunikáció révén a fehérről be lehet bizonyítani, hogy fekete, a bűnösről, hogy ártatlan áldozat, a bűncselekményről, hogy az erkölcsös cselekedet, vagy már elévült, vagy hogy ami megtörtént, az tulajdonképpen meg se történt stb. A kommunikáció szótárából hiányzik a „bocsánat”, a „sajnálom”, a „tévedtem” kifejezés, de az ellenféllel való sportszerű bánásmód is. A kommunikáció varázsereje semlegesíti a becsületet, feloldja az erkölcsöt. Neki köszönhető, hogy olyan politikusok, akiknek erkölcsi okból a konvencionális európai gyakorlat szerint már rég le kellett volna mondaniuk, még most is a helyükön vannak. Hogy közéletünk tele van botrányokkal, ellentmondásokkal, nagy szavakkal, büntetőjogi fenyegetésekkel, mert a kommunikálókat nem az igazság érdekli, hanem a hatalom és a látszat.
Félelmetes, hogy a kormány miként igyekszik a semleges intézményeket hatalma alá gyűrni. Az elmúlt hat évben folyamatosan tanúi lehettünk az államigazgatási szervek és vezetők leváltásának, bizalmi emberekkel való felcserélésének. Akárcsak a pártállami diktatúrában, amikor a politikai hűség és alázat biztosította a parancsuralmi rendszer fennakadás nélküli működését. A fiatal osztrák köztársaságban kezdetben az arányosság (Proporz) elve működött. Ha kineveztek egy „vörös” (szocialista) főorvost, akkor azt legközelebb egy „feketével” (azaz néppártival) kellett kiegyenlíteni. Ezáltal ugyan nem mindig a legalkalmasabb személyt nevezték ki vezetőnek, de az egyoldalú hatalombitorlástól megmentette a közéletet. A jelenlegi gátlástalan bizalmi hierarchia összeférhetetlen a demokráciával.
A kormányzat nálunk úgy viselkedik, mint aki se nem lát, se nem hall, csak beszél. Nem képes, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy antidemokratikusan, az ország közvéleményével, a népakarattal szembemenetel. Nem a nép szolgálója, hanem uralkodója. A választók előbb a voksaikkal megerősítették a meghirdetett programjukat, amelytől antidemokratikus (hazug) módon eltértek, vagyis nem a nép akaratát teljesítették, hanem a saját – állítólag alternatíva nélküli – akaratukat kényszerítik rá az emberekre, amivel fordított demokráciát kísérelnek megvalósítani. Az eredménytelen, impotens parlamenti vizsgálóbizottságok szomorú karikatúrái a demokratikus ellenőrzésnek. A választó nem érzi, hogy szava lenne. A civil szervezeteket – ha egyáltalán voltak – már a Kádár-érában mesterséges téli álomra kényszerítették, talán most ébredeznek. A nép megszokta, hogy csaknem hetven éve nélkülük, a fejük felett döntenek. Elfordul a közélettől, nincs jövőképe, pesszimista és elkeseredett. Elnyomottnak érzi magát, s szembekerül a mindenkori hatalommal. Egymás tökéletes és túlhangsúlyozott lejáratásával maga a politikai elit járul hozzá a politikai csömörhöz. Dugovics Tituszt utánozva jelszavuk az, hogy ha már a kormány megbukik, vesszen az ellenzék is. A jövőkép és az összetartó társadalmi céltudat hiányának köszönhető az apatikus, rezignált rossz közérzet, nagymértékben ebből születik a számos antiszociális viselkedési minta.
Demokráciában minden hatalom a népé. Erről tanúskodik a magyar alkotmány is. A valóságban azonban a hatalom az uralkodó párt és annak vezetői (a kormány) kezében van. Míg más országokban a vezetők önértékelése és erkölcsi tudata arra készteti őket, hogy hibák vagy nagyfokú bizalomvesztés esetén lemondjanak, nálunk leválthatatlanságuk tudatában nem kevés gúnnyal, arroganciával és cinizmussal a becsapott választók szemébe vágják, hogy bármi áron is hatalmon maradnak. Jó okkal, hiszen a hatalom megtartása elemi anyagi érdeküket szolgálja. A lenullázott, kiskorúnak kezelt nép „alkotmányos tehetetlensége” folytán jelenleg nem tehet mást, mint rezignációba, egykedvű beletörődésbe vonul. A hatalom viszont bűnös módon játszik a tűzzel. Mert annak a veszélye folyamatosan fennáll, hogy a nép türelme egyszer elfogy, a társadalmi robbanás erőszakba torkollik, s az elégedetlenség elsöpri az antidemokratikus uralmat.

A szerző ny. főorvos, emeritus főiskolai tanár,
a Polgári Egyesület Szombathelyért tiszteletbeli elnöke