A trombita nagykövete

A trombita királya, a Balkán hurrikánja és hasonló hangzatos címekkel szokás illetni Kusturica egykori házi zenészét; neve hallatán a többség mégis inkább egy kiadós mulatozásra gondol. A szerb népzenével fűszerezett török katonazene, a rezesbanda őrült üteme, amerre jár, porfelhőt kavar; Budapesten legközelebb február 10-én lép fel a Művészetek Palotájában. A banda alapítójával, Boban Markoviccsal beszélgettünk.

Számon tartja egyáltalán, hányszor lépett már fel Magyarországon?
– Fogalmam sincs, de mindegy is. Szerencsére kölcsönösen szeretjük egymást a magyarokkal, így remélem, soha nem lesz vége ennek a sorozatnak.
– Ennyi év után hogyan védekezik a rutin ellen, hogy ne mindig ugyanazt a nótát fújja?
– Munkával, felkészüléssel frissítjük a korábbi koncerteken szerzett élményeket, aztán persze a találkozás a közönséggel olyan erős lökést ad, hogy ha fellépünk, nincs helye fáradtságnak. Nagy segítséget jelent, hogy Magyarországon már elég jól ismernek minket, így azonnal érezzük, hogy a közönség hogyan reagál a program új elemeire. A fellépések hangulata, az, hogy mivé kerekedik egy koncert, jelentős részben a közönség viszszajelzésein múlik. Nyolc év alatt mi is változtunk, a közönségünk is átalakult. Az újdonság erejének kezdeti varázsa helyett mára érezhető, hogy a magyarok értik, zsigereikben érzik a zenénket, és ez nagy kincs. Magyar népdalénekesekkel is szerettem volna együtt dolgozni, ezért nagyon örülök, hogy Palya Bea után most Rúzsa Magdival próbálunk. Több magyar lemezünk is készült, rengeteget koncertezünk, sok felkérést kapunk. Magyarország mindig otthona volt annak, amit csinálunk.
– Mit gondol, miért alakult ez így?
– Szerencsére Svájctól Lengyelországon át Csehországig szinte mindenhol széles a közönségünk, de való igaz, hogy Magyarországon mindig különös lelkesedéssel fogadnak. Nyilvánvalóan a szerb és a magyar határvidék kulturális összefonódottsága is közrehat abban, hogy a magyaroknál értő fülekre talál a zenénk. Éppen ezért itt átutazóban is mindig megállunk legalább egy fellépés erejéig. Volt, hogy egymás után kétszer telt házas koncertet adtunk. Mindig vannak a közönség soraiban olyan hűséges rajongók, akik ennyi év után is követnek minket, így őket már fel is ismerem. A legemlékezetesebbek persze máig a Sziget Fesztivál világzenei színpadán és a Zeneakadémián adott koncertjeink.
– A magyarországi sikertörténet kezdetén Lajkó Félixszel vállvetve lettek ismertek, aztán mintha megszakadt volna a kapcsolat. Miért?
– Mindkettőnknek megvan a saját útja, ami persze nem zárja ki, hogy akár a közeljövőben ne futhatnának össze újra. Másfél éve a Fővárosi Nagycirkuszban léptünk fel együtt utoljára, de a kapcsolat nem szakadt meg, ami abból is látszik, hogy Félix odaadta az egyik számát Markónak, hogy saját szájíze szerint dolgozza fel. A vicc kedvéért persze mondhatnám, hogy mivel a fiam is szerepelt már a Guca című filmben, és most Félix is épp a Delta jeleneteit forgatja, az én kiaknázatlan színészi tehetségem meg itt hever parlagon, véresen féltékeny vagyok.
– Lehetne rá oka, hiszen nagykorúvá érése óta fia, Marko áll a rezesbanda élén, amely még mindig az ön nevét viseli…
– Igen, közös akarattal tizennyolc éves kora óta ő vezeti a zenekart, és ő az első szólista is, de ez semmilyen törést nem okoz kettőnk kapcsolatában. Fokozatosan adtam át neki a vezető szerepet, nagyjából a 2003-as Boban i Marko című albumtól nyomon követhető a váltás a lemezek címében is. Az apa és fia kettőst sugalló lemezcímet a Promise (Ígéret) követte, aztán jött a Go Marko Go. Nincs szó apa és fia közötti rivalizálásról, inkább próbálom segíteni, hogy miután a rezesbanda tagjaként már bizonyított, szólistaként is egyre előrébb lépjen.
– Önnek nehezebb dolga volt: a gucai trombitafesztiválokon éveken át több tucat rezesbandával kellett összemérnie a tudását, mire a világ megtanulta a nevét…
– Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom ennek a különleges hangulatú zeneünnepnek a lényegét, azt mondanám: a trombita sehol a világon nem szól úgy, ahogy a gucai trombitafesztiválon. Minden trombitás álma, hogy egyszer a fesztivál színpadán mutathassa meg, mit tud. Még a legnagyobbak is ingyen játszanak, a puszta dicsőségért. Guca a világ egyik legnagyobb fesztiválja minden év augusztusában közel félmillió látogatóval, hatalmas sátrakkal, kiváló ételekkel, napokig tartó mulatozással. 1988-tól 2001-ig minden évben ott voltunk, rengeteg díjat hoztunk el, sőt szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az összes elnyerhető fesztiváldíjjal büszkélkedhetünk. Gucának köszönhetem a trombita nagykövete megtisztelő címet is. Az utóbbi években már versenyprogramon kívül lépünk csak fel, de nem hagynánk ki.