Az áhítat művészete

Izgalmas kiállítással várja látogatóit a Magyar Nemzeti Múzeum a karácsonyi időszakban: a nápolyi betlehemek művészetét bemutató tárlat több magyar közgyűjtemény együttműködésének, valamint a budapesti Olasz Kultúrintézet és Nápoly megye támogatásának köszönhetően jöhetett létre.

Igazi, a szeretet ünnepéhez illő gesztus, hogy az olasz intézet és Campania nápolyi betlehemes figurákkal ajándékozta meg a Magyar Nemzeti Múzeumot. Ridovics Anna művészettörténész, a kiállítás kurátora szerint ez adta meg a végső lökést, hogy megrendezzék a nápolyi betlehemek művészetét bemutató kiállítást, amelyen az ajándékba kapottak mellett a múzeum által 2001-ben vásárolt kilenc figura szerepel, további, a Magyar Nemzeti Galériától, az Iparművészeti és a Néprajzi Múzeumtól kölcsönzött darabok, valamint a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő festmények, grafikák társaságában.
Ugyancsak időszerű volt már ennek a – rejtettnek is nevezhető – kincsnek a bemutatása. Részben azért, mert a korábbi évtizedekben sok adósságunk halmozódott föl a vallásos áhítathoz, a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó szokásokkal, műalkotásokkal kapcsolatban. Részben, mert a világon sehol nem vált olyan népszerűvé, olyan magas színvonalúvá a betlehemkészítés, -állítás szokása, mint éppen Nápolyban, az érzelmes dalok és az érzelmek nélküli gyilkolás, a dolce far niente és a camorra városában. Ez is Nápoly és az is, szokták mondani, de ez az igazi… s valóban, a Vezúv árnyékában élők annyira csodálják a betlehemeket, hogy a karácsonyi éjféli mise előtt és után templomról templomra járnak, hogy magukba szívhassák azt a fényt, amely a betlehemekből árad, hogy minél jobban átérezhessék az üzenetet, amelyet a figurák készítői küldenek: „A betlehemek áhítatból születnek, az életünket foglalják magukban.”
Úgy tűnik, a nápolyi betlehem, olasz nevén presepe, a sok évszázados múltra visszatekintő betlehemállítás csúcspontját jelenti. Előzményei azok a falfestmények, szarkofágokon elhelyezett domborművek, amelyek kezdetben, a 4. században a jászolba helyezett bepólyált Jézust, a pásztorokat és állataikat ábrázolták, később pedig egyre gazdagabb jelenetekké álltak öszsze. 1223-ban a greccioi erdőben Assisi Szent Ferenc valódi, szalmával töltött jászolt helyezett el egy védőtető alatt, amelyben karácsony este a kisded is látható volt. Ez a mozzanat egyébként nemcsak a betlehemállítás, de a népi játékként ma is élő betlehemezés történetének egyik kulcsfontosságú eseménye volt.
Igazi betlehemekről mintegy háromszáz évvel későbbi dokumentumok szólnak. Az új típusú betlehem a XV–XVI. században jelent meg, akkor alakult ki a három alaptípus: a mozdulatlan, illetve a mechanikusan mozgó bábokból álló, s az, amely egyenesen színházszerű gazdagsággal jelenítette meg Jézus születésének helyszínét, a betlehemi sziklabarlangot. Az utóbbi típus, újabb és újabb életképi jelenetekkel gazdagodva a főúri és a paraszti otthonokban egyaránt elterjedt Európában, sehol nem jelent meg azonban olyan gazdagságban, mint Nápoly környékén. Amalfi hercegasszonya, Constanza Piccolomini celanoi várában az 1567-es leltár például egy 116 figurás betlehemet említ – a többi között zsiráfot, kentaurokat, zergéket. A nápolyi betlehemek azonban nem a bennük megjelenő egzotikum miatt válhattak páratlanul népszerűvé, hanem azért, mert a figurák egyszerre formálták meg a Szent család, a bibliai szereplők alakját és a kor emberét, a gazdagok és a kiszolgáltatottak világát egyaránt.
A betlehem legnagyobb népszerűsítői éppen az uralkodók voltak: V. Fülöp király, aki Spanyolországból hozta magával Itáliába a betlehemállítás szeretetét s fia, III. Károly, aki 1734-ben követte őt a trónon. Akkoriban lett a legkedveltebb a terzina, azaz a 30-40 centiméteres figura, amelyet a legrészletezőbb hűséggel formáltak meg, specializált szakemberek serege dolgozott azon, hogy minden részlet a leghitelesebb legyen, a helyi népélet számos jellegzetes mozzanata is a jelenetbe épüljön. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a betlehemeket gyakran úgy helyezték el a házak lapos tetején, hogy a faragott háttér a táj látványával folytatódott, aligha tartjuk meglepőnek, hogy az ottani betlehemek híressé, hamarosan a gyűjtők, múzeumok legkeresettebb darabjaivá váltak – s ahogy a betlehemkészítés máig élő hagyomány, a Via San Gregorio Armeno ma is a betlehemesek utcája.
Hasonló módon jelennek meg a figurák a Nemzeti Múzeumban is, a terem közepére helyezett csoport körüljárható, mögöttük festményrészletek tűnnek föl, bibliai idézetek olvashatók a tablókon. S amit szabad szemmel szinte alig-alig látunk, a festett terrakottafejek minden szépségét megmutatják Stuber István és munkacsoportja eredetileg orvosi célokra kifejlesztett, nagy méretben kivetített sztereoképei. Ha pedig ezek után valamelyik gyermeklátogatónak kedve támad saját betlehem készítésére, neki sem kell csalódnia: a kiállításhoz múzeumi füzet is készült, a kivágható figurákból akár a tárlattal szomszédos teremben, akár otthon összeállítható a pici betlehem, amely a karácsonyfa alá kerülhet, kiteljesítve az ünnepet.