Bemutatások

2. ILONA
Úgy emlékeztem, hogy apámnak és anyámnak öt leányzót mutattam be. Vagyis az egyik kezemen megszámolhatom őket. Csakhogy megfeledkeztem Ilonáról. Róla pedig nem lehet megfeledkezni. Így lett tehát 5+1.
Az összes lány közül, akit ismertem (háromjegyű szám), kétségkívül ő is egy volt. Ritka, ha igazi nőt mutathatok be, és most sincs másként. Ő a legmulatságosabb lány. Szerinte. Sokan írtak és beszéltek róla rajtam kívül is, de ő mindent tagad. Pedig több vonzerő van a kisujjában, mint a nagyban. Nehéz hozzá hasonló lányt találni. Minimum három kocsmába kell bemenni. Azt mondják, mélyen kezdte. De akkor hogyan süllyed? Nincs hozzá fogható, csak erkölcsösebb.
Bizony, hogy ő a legokosabb és a legszebb lány is. Ez nem csak az én véleményem. Az övé is. Sose felejtem el, amikor rám vetette sugarát kökényszemeinek. Pedig megpróbáltam számtalanszor. Az egyetemen történt. Tisztességtelen előnye volt: egy csoportba jártunk, és ő mindig szemben ült velem. Kipróbáltam: máshová ültem. Akkor is ott volt, velem szemben. Ebből a csatából csak ő jöhetett ki győztesen. Bár volt egy közös vonásunk: egyikünk se tudta, mit mondjon a kezdéskor. Ezzel csak az idő telt, az eredmény várható volt.
Állítólag egy regényem legkedvesebb hősnőjét Ilonáról mintáztam. Igaz, az egész könyv merő kitalálás, fikció.
De az nem, amikor megcsókoltuk egymást nálunk a konyhában. Kettőnk közt egy csók (nem mértem), de úgy negyedóráig tartott, úgyszólván az ájulásig. Valószínűleg, mert esküt tettem imádott édesanyjának, akinél nagyszerűbb asszonyt keveset láttam, hogy meghagyom gyermeknek, vagyis hogy lánynak Ilonát.
Elég kemény bemutatkozás volt. Éjfélig viaskodtam a Nyugati pályaudvaron, hogy fölmenjek-e hozzájuk. Akkor telefon. És fölmentem. Mindenki fönn volt, mintha tíz óra lett volna. Egy szóval sem említették otromba viselkedésemet, mert átláttak a zavaromon. A család talán jobban is tetszett, mint Ilona.
Csakhogy Ilonában nem a szépség volt a legnagyobb hódítóerő. Habár a szeme, kőkemény melle, a márványkemény combjai… A bőréből áradó, szédítő, vadító nőstényillat… Volt, hogy egy perc alatt kellett felöltöznünk az ő albérletében. És sikerült. De itt egyből megbuktunk. Anyám ugyanis ránk nyitott.
A beszélgetés ezután feltűnően sokáig az egyetemről, tanárokról, jegyekről szólt. Valami vacsorára is vélekszem. De a lány ezúttal is tetszést aratott, az ő nagypolgári hátterével. Nem akarom ezt hangsúlyozni, de minél kevésbé akarom, annál hangsúlyosabb lesz.
Ilona azután visszahúzott Pestre, az egyetemre. Férjhez is ment. Két fiú harcolt a kezéért, mondogatta mindig. Akkor nem kell egy, a harmadik, búgtam a fülébe.
A londoni ösztöndíj. Na, ki várt a repülőtéren visszajövet? Hát Ilona. Náluk aludtam, belé is hatoltam, de azonnal ki is húztam, mert hát az eskü… Szegény apám meg azt hitte, disszidáltam. Otthon meg nem volt telefon, mert legalább ott ne hallgassák le, gondolta. Szegény, nem tudta meg soha, hogy követték, és a legjobb barátai közt volt, aki róla jelentett.
Amikor Pestre mentem állást keresni, Ilona segített. Mindenhol őt akarták fölvenni, talán mondanom sem kell. Közben elmesélte fehérmájúságának következményeit. De amikor jött a gyermek, és én kételkedtem az apaságban, megharagudott rám. És igaza volt. Egy gyerek más, mint a palik.
Amikor utoljára láttam, náluk, direkt rágyújtottam egy csipetnyi haskára. Épatez le grand bourgeois! Pukkasszátok a nagypolgárt! Ahogy egymásra néztek, már válófélben, a férjével! Abban a tekintetben minden benne volt. Fölény, sajnálkozás, lenézés. Akkor bizonyosodtam meg igazán, hogy a férj volt a gyerek apja.

3. MARIETTA
A leghosszabb ideig húzódó bemutatkozás az övé volt. Pedig szégyellnünk aztán nem kellett semmit. Természetes, hogy egy nagypolgári család (orvosprofesszor, főorvosnő) gyermeke volt. Úgy gondoltuk, rengeteg időnk van. És volt is. Ráadásul majd mindennap náluk vacsoráztam. Tulajdonképpen én folyamatosan be voltam mutatva.
Ma is beleborzongok, és évtizedeket fiatalodik a szívem, ha eszembe jut a fiúsra vágott, sportos haja, duzzogó ajka, a gyerekkorom zöld üveggolyóihoz hasonlatos szeme, sportos teste meg minden. A hangja. A humora. Az okoskodásai. A kérdései. A veszekedéseink. A kibéküléseink. Meg az első buli, ahol fölkértem táncolni, és egy lassú számnál a vállamra hajtotta a fejét. Akkor nagyon magas lánynak számított a maga százhetvenöt centijével. Hordhatott volna mellettem magasabb sarkú cipőt is, de nem hordott.
Tudtam is én, hogy ő már kinézett volt magának még az egyetem kezdetén, mert Boncz Géza, későbbi elválaszthatatlan barátom, meg akarta kapni kétévi együttlétük járandóságát. Engem rosszul mért föl, már ami a nemiséget illeti. Én Gézánál is követelőzőbbnek bizonyultam. Ketten az Éva által rám aggatott lelki tehertől is meg bírtunk szabadulni, és jó volt, mint még soha. Valójában, a szó igazi értelmében mindketten szüzek voltunk.
Aztán egyszer valamiért (könyv, ruha?) haza kellett menni, és ezzel a bemutatkozás is megvolt. A szüleimet elbűvölte, és az ujja köré csavarta. Apukámnak tetszett a leány, láttam a szemén. Anyukámnak meg azonnal segíteni kezdett a konyhában. Tőle reméltek mindent. Hogy miatta itthon maradok Szegeden, benn maradok az egyetemen (azaz nagypolgár leszek), itt születnek az unokák…
Hej, ha (… nyílik a tárna, / hívogatva ásít felénk…) tudták volna, hogy másodikban össze akart velem költözni, gyereket akart, és csak az én (ritkán működő) előrelátásom akadályozta meg e többéves zsíroskenyér-fogyasztásra épülő tervet. Én ma is szeretem a zsíros kenyeret, gyerekkoromban más nemigen volt hétköznap, de abban biztos voltam, hogy Marietta egy hónapnál nem bírná tovább. Milyen jól tettem, amit tettem. Egy válási árvával több lett volna a világon. Bár ki tudja. A gyerek bizonyosan az én gondolkodásomat is megváltoztatta volna. És már mekkora lenne.
Hanem volt egy igen komoly bemutatkozásom Marietta édesapjánál egy zalai (?) faluban. Odáig itta le önmagát ő, a kolozsvári orvosdinasztia sarja. Miközben verset írt hozzám, részegen a lányát is megkívánta; aztán kijózanodva bizonyos osztrák Hansik felé terelgette, mert hát egy ilyen éhenkórászból mi lehet… Maximum író. Beláthatott jó néhány dolgot, mert öngyilkos lett később. De még asszisztált Marietta első házasságához.
Marietta otthon marasztott, nem lett belőlem pesti himpellér. Három évig tartott az első életre-halálra szóló szerelmem. Amikor huszonnégy évesen eljöttem, már nem lehettem más, mint szegedi. Én már bizony szegedinek halok meg. Ha nem is szegediként.

4. KATI
Őróla tudnám a leghosszabb beszámolót írni, és róla írom most a legkevesebbet. A Marietta utáni majd egyévnyi ámokfutást az ő jövetele állította meg. (Kirúgattam magam az egyetemről, minek folytán otthonról is kirúgtak; újra beleszerettem M.-ba, nem kellett senki, minek folytán annyi nőm lett, mint még soha stb.)
De ő jött, és egy mozdulatával eltörölte a múltat. És miatta mentem vissza az egyetlen bukott vizsgámat letenni. Nélküle alig hiszem, hogy megtettem volna. Engem nem izgatott túlságosan az egyetem. Magamtól, a magam feje után menve többet tanultam s tanulok ma is.
Drága szüleim nem érezték ezt. Azt se, hogy az ő apukájával-anyukájával lennének egymáshoz valók, mert ők még édesapáméknál is konzervatívabbak voltak. De hogyan nem látták meg földöntúli szépségét? Tisztaságát? Lányhoz foghatóan mérhetetlen okosságát?
Teljesen félreismerték őt. És három hónapunk alatt (csak annyi időnk volt a halálig, de fölért ez ama három évvel) nem is igen fordítottak rá különösebb figyelmet. Szegények, még mindig bíztak Marietta visszajövetelében. Amikor már én sem kívántam. Arról nem is beszélve, hogy Marietta férjhez ment egy, a válláig érő, focistából lett ügyvédhez.
Nekem végül is négy szülőm lett. Mert Kati szülei lettek az enyémek is. Volt idő, amikor csak velük értettem meg magam. Amikor bemutatkoztam nekik a temetőben… Virággal jöttem, mintha lánykérés lenne.

5. NADINE
Na ennél jobban bemutatást ember még nem szúrt el. Ahelyett, hogy szépen, csöpögtetve az igazat és a valót fölkészítettem volna szegény fölmenőimet egy általuk egyáltalán nem akart jövőre… Ahelyett, bumm, egyszerre mondtam meg, hogy:
a lány nyolc évvel idősebb nálam,
nem is lány, inkább elvált asszony,
van egy gyereke.
Külön-külön egy is elég lett volna a teljes elutasításhoz, de így, egyszerre… A bemutatkozáson kívül egy szót nem szóltak hozzá az ebéd alatt. Aztán írtam nekik egy sűrűn gépelt levelet, hogy ha még látni akarnak… Egy év mosolyszünet volt, ha Szegeden jártunk, se mentünk a szülői házba.
Aztán a diploma átvételekor nagyapának mutattam be Nadine-t. Már nálunk lakott. Nagyapa tüntetően, karonfogva ment vele mindenhová.
Később annyira összemelegedtek anyámékkal, hogy már-már gyanúsak lettek a szememben. Mintha rólam sutyorogtak volna állandóan.
Aztán miért csak későn és egyedül édesapám sejtette meg, mennyire önző, szerző, kisemmiző volt gyermekem anyja? Alaposan átvágott, és megszerzett mindent, amit csak tudott. Azt szerette volna, hogy a híd alatt kezdjem újra. Na, ez már nekem is sok volt egy kicsit. Különben kirabolt.
Bennünket egyébként nem a kudarc, hanem a siker választott el. Az én sikerem.

6. VERA
A legfélelmetesebb bemutatás kétségkívül Veráé volt, aki huszonhárom évvel volt fiatalabb nálam. Művészcsaládból származott, ezt ott elfogadták, ha nem is örültek neki.
Többször is nekifutottunk, de nem tudtam megállapítani, ki fél jobban ettől a bemutatástól: az őseim vagy ő. És egy vasárnapi ebédnél… Néztem szegényeket. Akkor láttam meg, hogy a szüleim Vera nagyszüleivel egykorúak. Föl sem foghatták szerelmünket. Az ő erkölcsi rendjükben pedig ilyen kapcsolatnak nem is volt helye. Vera is rémülten nézte őket, alig tudott kinyögni egy-egy szót. Végül megelégeltem a kínlódást, és elmentünk Latyakhoz és Rózához, ahol első látásra befogadták Verát.
Ezután ha haza-hazanéztünk néhanap, igyekeztem a legrövidebbre redukálni a szüleimmel való együttlétet. Csodálkoztak szerelmünk tartósságán. Mit mondjak, én is.

Ezután több bemutatás már nemigen volt, de nem is lehetett, mivelhogy édesapám elment egy kicsit messzire. Miközben bennem él, mint Kati. Ilyen röviden nem írtam még ilyen hosszút.