Brekegés helyett víziók a rendről

Egy vidéki író-olvasó találkozó szünetében a közönség soraiból többen is elmondták nekem, hogy ők nem azért jöttek el egy irodalmi estre, hogy ugyanolyan mikrofonos brekegést hallgassanak, amilyet a tévében szoktak.
Mikrofonos berekegésen azt kell érteni, amikor van egy műsorvezető, vannak vendégei, és kitöltik a műsoridőt, bármennyi legyen is az. A leggyakrabban olyasmivel töltik ki, ami egyiküket sem érdekli, vagy nem úgy érdekli, ahogy beszélni lehet, vagy ahogy beszélnek róla. Nagyon rossz jel, ha az időkitöltés alatt azon gondolkodik a néző, hogy vajon mivel telhet a műsorvezető és a szerkesztő napja, miután valaki beintegette a beszélgetőknek a T betűt. Mennyi időt töltenek például információgyűjtéssel, mennyit azzal, hogy magukban felépítsenek egy témát? Erős a gyanú, hogy nagyon keveset.
Akad persze olyan is, akiről tudjuk, keményen dolgozik, el is csodálkozunk azon, hogy bírja. Egy másik, díjakkal elismert mikrofonos életrajza hallatán meglepődünk azon, hogy zenei múltja van, miközben évek alatt sem tanulta meg, hogyan nyúljon kulturális témákhoz, sem azt, hogyan kell magyarul artikulálni.
Az a jó mikrofonos, akiről semmi nem jut eszünkbe, mert a benne élő szilárd rendhez méri a beszélgetőtárs szavait. Anélkül, hogy agresszív, vádaskodó mondatok hangzanának el, kiderül, mi lehet a beszélő igazi szándéka. Annak is tanúi lehetünk, amiképp más beszélgetőtársaival újra felépíti a mindnyájunkban összetört rendet. Ez az attitűd – a Duna tévés Tóth Krisztáé – nem olyan harsány, nem olyan impozáns, nem olyan hatásvadász, mint Friderikuszé vagy Krizsóé, aki pragmatikus keménységét hangsúlyozza, nem is könnyed és játékos, mint Ókovács Szilveszteré, aki láthatóan élvezi a csörtézést, amit így aztán mi is élvezünk. Tóth Kriszta nem próbál harsány műsorvezető egyéniséggé lenni, eltűnik a kérdései és a bennünk a rendről és a rendetlenségről felépülő víziók mögött, mert neki csak ez számít. Nem vitatkozik fölöslegesen Dávid Ibolyával, de néhány jól irányzott kérdéssel leválasztja a sanda szándékot a lényegi problémafelvetésről, aztán hadd fussa tovább a köreit a pártelnök asszony, ha éppen úgy tartja kedve.
Bravúrosan kezel azután egy első hallásra nem feltétlenül izgalmasnak ígérkező beszédtémát: a három éve elhunyt Pálinkás György emlékére, aki a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, két tanítványa könyvet adott ki. A felszínen Tóth Krisztának nincs túl sok dolga, a két tanítvány önjáró, az idő rövid, Pálinkás életműve, akit valaha „vérbíróként” emlegettek, nem hétköznapi. Mégis a műsorvezető félmondatain múlik, hogy a néző fejében végül összeáll a vízió egy társadalomról, ahol rend, biztonság és bizalom van, ahol a piramis csúcsán állók valóban az egész társadalom érdekeit képviselik, és ezért vállalják a felelősséget.
(Közbeszéd Tóth Krisztával. Duna TV, január 7., 20.00)