Ha a német futball Császára lenne, mint Franz Beckenbauer, õ is magánrepülõgépen szálldogálna irdatlan magasságokban az egyes meccsszínhelyek vagy éppen alpesi síparadicsomok között, Angliában pedig már rég lovaggá ütötték volna, akár Bobby Charltont, és Sir Albertként sétálgathatna tizenhetedik századi kastélya kertjében. Itthon, köztünk viszont látszólag úgy él, mint te meg én. Reggel, munkába menet felszáll a szentendrei HÉV-re, arról átül a villamosra, majd a metróra, betoppanva az Üllõi úti klubházba elõre köszön a portásnak, mint általában mindenkinek, végigmegy a folyosón, egy ajtóval a titkárság után belép tizen-egynéhány négyzetméteres, nem túl hivalkodó módon berendezett birodalmába, és lehuppan a bõrkanapéra.
Õ Albert Flórián. Pontosabban õ is Albert Flórián. No meg az is, aki tizennyolc esztendõsen hármat rúgott Jugoszláviának Belgrádban, majd az NSZK komplett védelmén át vitte be a labdát Tilkowski kapujába; aki egy évre rá ugyanezt az angolokkal is megtette, aztán az 1962-es vb-n megismételte; akit az 1966-os liverpooli magyar–brazilon a szakma egyöntetûen kiáltott ki a mezõny kimagaslóan legjobb játékosának; akit Brazíliába hívtak bemutató körútra. Aki ezért a HÉV-en, a villamoson és a metrón is császárként zötyöghet, és különben is, mielõtt elindul otthonról, vethet egy pillantást az Aranylabdára, majd miután megérkezik, az Albert-stadion felirat alatt sétálhat ki a pályára. Egyik is, másik is egy egész életre bõven elegendõ dicsõség. Albert Flóriánnak kijutott mindkettõbõl, igyekszik is megosztani az arra érdemesekkel: „Az Aranylabda egy év teljesítményének elismerése, mert 1967-ben a válogatott és a Ferencváros is kiváló idényt zárt, a stadionkeresztelõ ötvenöt évé. De egyik sem csak az én sikerem, mindkettõhöz kellettek a társak. Akikkel olyan kapcsolatok szövõdtek, amelyeket senki és semmi nem tudott megbontani. És ez a legfontosabb, a kötõdés ember és ember között. Szerencsém volt, mert tizennyolc évesen a Madách-gimnáziumban és a Ferencvárosban is csodálatos közösségbe kerültem, egyikbõl sem lehetett kilógni. Viszont mindkettõ megtanított tiszteletre, tisztességre, pontosságra, felelõsségérzetre, még arra is, hogy mi a különbség igaz barát és álbarát között.”
Hogy ki az igaz barát, az magától értetõdõ. Például Szûcs Lajos és Rákosi Gyula, de a többi hajdani játszótárs is szinte mind az, csak õket – Albert szavaival élve – másfelé vitte a sors. Az álbarátokról ellenben nem szívesen beszél, amikor mégis egyenesen rákérdezek, megbékült-e valamelyest Novák Dezsõvel, illetve a napvilágra került ügynökmúltjával, tõle szokatlan határozottsággal és a rá roppantul jellemzõ, telibe találó félmondattal utasít vissza: „Errõl egy szót se ejtsünk. Jön a karácsony.”
Témát váltunk. Azt taglalom, az 1960-as évek magyar klasszisai számára sem a pénz, sem a külföldi szerzõdés ígérete nem lehetett hajtóerõ – Albert Flórián ma a Milanban vagy a Barcelonában annyit keresne, hogy akár kifizethetné az ingatlantenderben szereplõ vételárat –, mire õ magától értetõdõ természetességgel vágja rá: „Megvolt a mi ösztönzõnk. Örömöt akartunk szerezni az embereknek. Ünnep volt a labdarúgás, a mérkõzés. A szurkoló azért ment ki a meccsre, hogy szórakozzon, és a mi idõnkben a Népstadionba még 80–90 ezren is kijártak. Az is elõfordult, hogy a régi Üllõi úti, falelátós pályán akkora telt ház volt, hogy még a gyepet környezõ salakra is padokat kellett állítani, úgy nézett ki az egész, mint egy vidéki kultúrház. Persze mi is kikaptunk, és a drukkerek olyankor átkozódtak, hogy most két hónapig biztosan ki se jönnek, aztán szerdán már azzal búcsúztak egymástól: na, akkor vasárnap, a szokott helyen. Játszó csapatokon nõttem fel, amikor 1952-ben gyerekként idekerültem a Fradiba, pontosabban a Kinizsibe, akkor, ha a Honvéd jött hozzánk, láthattam az Aranycsapat hét-nyolc tagját. Nekem az volt a foci. És magyar labdarúgás is akkor lesz újra, ha a téren a kissrácok pólóinak hátán magyar játékosok nevei szerepelnek majd, nem Totti, Frutti és egyebek.”
Vajon eljöhet még ez az idõ? – tûnõdünk, de Albert nem az a típus, aki üti-vágja az utódokat. Szegény Dalnoki Jenõvel éppen tizenöt esztendeje készítettem karácsonyi interjút, azután, hogy a Nyilasi Tibor edzette csapat 1992-ben tizenegy év elteltével hódította vissza újra a bajnoki címet, és megint megteltek a lelátók. Jenõ bácsi mégis olyan lendülettel kérte számon a rég letûnt idõket, hogy a felesége többször benyitott, és figyelmeztette: Jenõ, nem szabad, tudod, a szíved. A Császár viszont soha nem méri magához, magukhoz a maiakat. Illetve egyszer megtette, de azonnal meg is bánta. Amikor egy kiábrándító hazai vereség másnapján találkoztam vele az aluljáróban, színtelen hangon mondta: „Mi ezt a Pécset egy jó kapussal, három mezõnyjátékossal megvertük volna, de hagyjuk is, nem érdemes.”
Szavainak megvan az aranyfedezete, no meg az idõsebbek emlékezete. Bennem is felötlik, hogy amikor 1983 tavaszán Nyilasi csupán testcselekkel és ritmusváltásokkal vitte át a labdát az ETO komplett védelmén, majd gólja után megjegyeztem, rajta kívül erre senki nem képes, apám csendesen kijavított: „Albert ezt sokszor megcsinálta. És nem Hlagyvikkal, hanem az angolokkal, a világbajnokságon.” Ami a mai középgeneráció számára örökre megismételhetetlen sikertörténet, az a kortársaknak mégis csalódások sorozata. Albert Flóriántól is hiába kérdezem, megszépítette-e, helyére tette-e az idõ az 1962-es és ’66-os vb ötödik és hatodik helyezéseit, õ csak a fejét rázza: „Azok soha nem szépülnek meg. Chilében olyan csapatunk volt, hogy 1954 után újra döntõt játszhatott volna, de Latisev elvette tõlünk a negyeddöntõt, mert nem adta meg Tichy szabályos gólját, a csehszlovák kapus, Schrojf pedig akkor is bravúrral védett, amikor köze sem volt hozzá, hiszen azt se tudta, hol van. De az egész az 1960-as olimpia bronzérmével kezdõdött, aztán az 1964-es Eb-n is csak a bronz jött össze, végül az 1966-os vb-n megvertük a brazilokat, de a negyeddöntõben jött a Szovjetunió, és megint kiestünk.”
Ismert történetek, a tálalásuk mégis maga a csoda. Mai füllel ugyanis labdarúgó-világversenyen elért magyar eredmény kapcsán azt a szókapcsolatot hallani, hogy „csak bronz”, már-már felfoghatatlan. Mint ahogyan Albert Flórián pályafutása is az. Akik nap mint nap látják, hallják, léteznek vele egy légtérben, egy közösségben, el sem tudják képzelni, hogy valójában ki is õ a világ futballjában. Olyan közel van hozzánk, hogy nem is látjuk, mennyire kimagaslik. Mint a Puskás-szindróma; Kispesten hátba veregették, esetleg fizettettek vele egy fröccsöt, Madridtól Athénig fetisizálták, babonás tisztelettel közelítettek felé. Albert Flóriánnal és a ’90-es évek Ferencvárosával utazgatva többször átéltem ugyanezt. A csapat megérkezik az aktuális repülõtérre, a helyi tévések, újságírók és fotósok hada elviharzik az aktív játékosok mellett, és õrült tempóban kezdi ostromolni az utolsó magyar futballhéroszt. Õ vitézül állja a rohamot, majd a meccsen felül a lelátóra, és döbbenetes pontossággal elõre olvassa a játékot. Soha nem felejtem, hogy 1994 õszén, a portói 0-6 alkalmával még a fél pályánál jártak az akciók, amikor már megjövendölte a bekapott gólokat, de legalább ennyire meghökkentett, hogy egy árva szitokszava sem volt. Amikor mindezt megemlítem neki, kiderül, az emlék benne is tisztán él, és felelevenítése kapcsán áttételesen arra is választ ad, miért nem lett mégsem sztáredzõ belõle: „Igen, mondtam Szívós Istvánnak, melyik idõszakokat kellene átvészelni, de valahogy azt is éreztem elõre, hogy nagy baj lesz. Nem haragudtam a fiúkra, inkább nagyon sajnáltam õket, mert mindig játékospárti voltam, tudom, mi az, romokban heverni a pályán. Három-nullás vesztésre állni, felnézni az eredményjelzõre, és azt gondolni, jó isten, még hátravan harminckét perc, ennek soha nem lesz vége.”
Múltba révedésünkbõl a ránk nyitó Kruj Iván hoz vissza. A birkózó-szakosztály fõnöke, egykori kiváló nemzetközi játékvezetõ kissé gondterhelt ábrázata láttán ugyanis rögvest beugrik egy igazi Albert-sziporka: „Mi a baj, Iván? Valakit lepontoztak?”
Aztán már maradunk a jelenben, a téma Ferencváros-szerte a stadion névadója, amit még az ünnepeltnek is szoknia kell: „Így repül az idõ. 1952 szeptemberében jelentkeztem a játékostoborzón Száger Misi bácsinál, ötvenöt év telt el azóta, most pedig rólam nevezték el a stadiont. Talán egy éve rebesgették már, hogy így lesz, aztán a legutóbbi elnökségi ülésen napirendre került az ügy, és miután a tagok megszavazták, kérdezték, mit szólok hozzá. Mit szólhattam volna? Boldog voltam. Annyit kértem, legyen csak egyszerûen Albert-stadion, a keresztnévre nincs szükség. Az elsõ napok így is biztosan furcsák lesznek, amíg rááll majd a nyelvem. Ekkorát fordult velem a világ. Hála istennek.”
A világ fordult, de Albert Flórián nem. Az egyetlen magyar aranylabdást szinte mindenki ismeri, a mögötte rejtõzõ embert nagyon kevesen. Sõt, számos tévhit él vele kapcsolatban, de – napjaink álsztárjaival ellentétben – õ sem ezért, sem ez ellen semmit nem tett. Csak megmaradt a világ labdarúgása egyik legvirtuózabb, egyszersmind legszerényebb, legemberközelibb császárának.
Trump
Trump aláírta a törvénybe foglalt ígéreteit
