Cukormázas történet

Nyugat-magyarországi kisfiúként évtizedekkel ezelőtt a házilag barkácsolt antennák segítségével, ha szemcsésen is, de mégiscsak a képernyőre varázsolt két fő osztrák csatorna jelentette az első igazán érzékelhető ablakot a világra. Később aztán az is természetesnek tűnt, hogy a világútlevéllel szintén Ausztriába vezetett az első út. Hegyeshalomnál a torokban dobogott a szív. Kezdetben a Nyugat csupán a Mariahilfer Strasséig terjedt, amelynek végén a Burg egy ideig még elérhetetlen álom maradt. Kellett a valutakeret a kellő haszon reményében beszerzendő számítógép-alkatrészekre. A magyarok többsége ekkor a Trabantok tetején Gorenje hűtőkkel „vitorlázott” haza. Ezzel az érzelmi háttérrel a rendszerváltás után egy német ösztöndíjon az egekig magasztaltam a házigazdáknak Ausztriát. Belátom, súlyosan tévedtem! Meg is követek azóta minden utamba kerülő németet!
A magyar külpolitika azonban mintha még mindig egy romantikus téveszme bűvöletében élne, s folyamatosan gazsulál a „sógoroknak”. Az első utak egyike minden kormány esetében Bécsbe vezet, s Budapest minden alkalmat megragad arra, hogy megünnepelje az elgiccsesített közös történelmet. Így volt ez legutóbb a schengeni csatlakozás alkalmával is. Ezt a birkaszeretetet azonban sem a történelem, sem a szomszédok segítőkészsége, együttműködési hajlama, sem pedig stratégiai megfontolások nem indokolják. Ám még mielőtt bárki „labancozással” vádolhatna, hadd idézzem az ismert osztrák hírmagazin, a Profil egyik közelmúltbeli írását, amelyben cukormázas történetként értékelve e látványos összeborulást, történelmi visszapillantásának rezüméjeként megjegyzi: Magyarország és Ausztria között valójában szinte alig volt valaha is szoros barátság. Mint a lap fogalmaz, a két ország történetében csupán kevés mozzanat – 1956, 1989 – anynyira mézesmázos, mint ahogy azt a közép-európai mítoszkincs el akarja hitetni. Ha pedig a mai helyzetet nézzük, végigtekintve az OMV–Mol-ügytől a Rába-habzás kiváltotta vitán keresztül a tervezett rábakeresztúri (heiligenkreuzi) szemétégetőig, akkor még kevésbé érthető, miért beszélnek a két ország vezetői „régi barátságról” és „nagyon bensőséges viszonyról”, vagy az egyébként minden problémát szőnyeg alá söprő közös kormányülés kapcsán miért hallgat a más esetben oly hangosan tiltakozó ellenzék. S akkor még nem említettük a schengeni nyitáskor tapasztalt kimondottan ellenséges, bizalmatlan és lenéző osztrák magatartást, amely beleillik ugyan a víziókat nélkülöző, mindent a kényelem és a jólét megtartására leegyszerűsítő nyugat-európai gondolkodásba, bár megjegyezném, annak is meglehetősen primitíven kispolgári megnyilvánulási formájáról van szó. Kérdezem: mi lenne, ha mint egy friss felmérés mutatja, nem mi lennénk az osztrákok számára legszimpatikusabb „keleti” szomszéd?
De vonatkoztassunk el a néplélektől és az érzelmi felhangoktól, s a nemzeti érdekekből kiindulva szorítkozzunk a tényekre. Ugyan geopolitikai helyzetünkből fakadóan első látásra több a közös, mint az ellentétes érdek, így a pragmatikus együttműködés bizonyos kérdésekben természetes, a gyakorlat azonban világosan megmutatta ennek határait. Ideje lenne észrevenni végre, hogy a két ország komoly vetélytársa egymásnak a régióban. Ez kiderült már az unió bővítésekor is, ami komoly csapás volt például az addig komoly felzárkóztatási pénzeket bekasszírozó Burgenlandnak. A Balkánon is e két ország diplomáciája és cégei futnak versenyt, s általában osztrák szakaszgyőzelmet konstatálhatunk. A Mol és az agreszszívan terjeszkedő OMV már itt többször megütközött egymással, így az idei villongás sem előzmények nélküli. Ausztria ezenkívül igyekszik elvinni Magyarország elől a kelet–nyugati tranzitból adódó előnyöket (széles nyomtáv Szlovákián keresztül Bécsig), s Putyin bécsi látogatása után úgy tűnik az európai gázelosztó központ is Baumgarten lesz. Stratégiai kérdések sorában ellentétesek tehát az érdekeink, s mindezt csak megfejelik az olyan udvariatlan, lekezelő lépések, mint a szemétégető vagy a Rába-szenynyezés ügye.
Fel kellene tehát már ébredni, s abbahagyni a kedélyes „sógorozást”! Bécs ugyanis világosan látja érdekeit, s a széles mosolyok mögött lépéseit kizárólag ez vezérli. Ebben még a volt gyarmattal, a szegény szomszéddal szembeni magabiztosság is segíti az osztrák diplomáciát, miközben a hazainak még arról sincs igazán határozott elképzelése, hogy mi legyen Magyarország szerepe a régióban.