Egy formai ellenforradalmár

Olga Tokarczuk az utóbbi tíz év lengyel irodalmának egyik legizgalmasabb és legsikeresebb alkotója. A lengyel mágikus realizmus fő képviselőjének tartják, érdemeként ismerik el, hogy a kilencvenes években kortársaival együtt a lengyel prózában sikerült visszahelyezni jogaiba a történetmondást. A Lengyel Intézet meghívására Budapesten járt, s bemutatta Sok dobon játszani című elbeszélés-gyűjteményét, amely 2006-ban a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg.

Olga Tokarczuk 1962-ben született a sziléziai Zielona Górában. Bár tizenhat éves korában már több elbeszélését publikálta a Na Przelaj ifjúsági folyóirat, egy ideig úgy tűnt, karriert klinikai pszichológusként fog építeni. Első regénye, az Őskönyv nyomában 1993-ban avatta íróvá. A kritikusok az év legjobb első köteteként értékelték gyönyörű, sejtelmes meséjét, amely az örök értékek utáni folyamatos kutakodás allegóriája. Olga Tokarczuk azóta nem csak a kritikusok kedvence, a fiatalabb generációk körében a legolvasottabb íróvá vált. Kötetei, amelyekben az emberi lélek irracionalitása visszatérő téma, Európán túlra is eljutottak. Az írónőt számos díjjal, többek között a legrangosabb lengyel irodalmi elismeréssel, a Nike-díjjal is jutalmazták. A legnagyobb sikert A nap háza, az éj háza című regénye aratta, legutóbbi könyve, a Begunok tavaly jelent meg.
– Pszichológusként hasonló dolgok motiváltak, mint most íróként – meséli. – Inkább a periferiális, mintsem a hétköznapi jelenségek érdekelnek, minden furcsaság, ami kívül esik a megszokott valóságtól. Amikor pszichológus voltam, megtanultam az embereket meghallgatni, odafigyelni minden momentumra, s írásaimban ezt kamatoztatom. Ugyanakkor azt is szem előtt tartom, hogy a valóság talaján maradjak, a valós történeteket formáljam át új valósággá.
Bár korai regényei az esszéisztikus leírásokat sem nélkülözik, az írónőt a lengyel mágikus realizmus fő képviselőjének tartják, és érdemeként ismerik el, hogy a kilencvenes években a lengyel prózában sikerült visszahelyezni jogaiba a történetmondást. A „formai ellenforradalmárok” újra a történetmesélést helyezték középpontba, a hagyományos prózaírói erényekkel szálltak szembe a dokumentarista, önéletrajzi írásmóddal.
– Ez egy nagyon tudatos törekvés – mondja Olga Tokarczuk –, úgy vélem, hogy a kommunikáció legmagasabb formája a fikció. Míg az esszé csupán az intellektuális diskurzusnak teremt lehetőséget, a fikció ennél többet is adhat az olvasónak: hangulatot, sejtéseket, képeket közvetíthet. Ráadásul nem csak az olvasónak lehet élmény, az írónak is nagy kaland. Pillanatnyi krízisnek tartom, hogy az irodalom eltávolodott a fikciótól.
Lengyelország uniós csatlakozásakor Olga Tokarczuk egy esszében számba vette a lengyel mítoszokat, s némi humorral fűszerezve azt is felsorolta, mi az, amit a világ Lengyelországnak köszönhet. A kávézás kultúrájának elterjesztésén, az első bécsi kávéház megnyitásán vagy a baseball feltalálásán túl a lengyelek érdemének tartja a kommunizmus következetes és diszkrét szétverését is. A közép-európaiság eszméjét viszont teljes komolysággal vallja. – Fontosságunkat mi itt nem érezzük. Amikor Skandináviában jártam, kiderült, ott nagyon is figyelnek arra, mi történik például Közép-Európa irodalmában. Mint egy vulkán, olyan Közép-Európa: nemcsak emigránsokat adott a kontinensnek, hanem folyamatosan árasztja magából az eszméket is. Azt tartják rólunk, hogy lehet, mi borongósabbak vagyunk, mint a világ többi része, nagy a lelkünk, ám a valóságfelfogásunk is reálisabb, az okoknak és az okozatoknak jobban a tudatában vagyunk.
Olga Tokarczuk regényei, elbeszélései sikerének tartják, hogy az írónő a pszichológiai és filozófiai mélységeket könnyed nyelvi eleganciával kombinálja. Mégis úgy tartja, egy írónak nem az irodalmi nyelvezet a legfontosabb. – Mindennél előbbre való a képalkotás képessége – véli. – A képalkotáshoz pedig elsősorban bátorság kell, hogy a nem tipikus jelenségeket merjük észrevenni, valamint az ismert dolgokra képesek legyünk új perspektívából tekinteni. Ha az íróban megvan ehhez az adottság, akkor írásaiban a jól ismert dolgok először különössé, majd újra megismerhetővé válnak. A nyelvet igyekszem a legegyszerűbben használni, s szeretnék az olyan írók közé tartozni, akik képesek úgy láttatni a valóságot, hogy egy-egy regényük után az olvasó már semmit sem lát a megszokott módon.
S hogy miért vonzódik olyan leküzdhetetlen erővel a szokatlan jelenségek ábrázolása iránt? Mert az ember nem csak idegen a világban, a tudata, a reflexióra való képessége miatt már önmagában is szokatlan jelenség. – Csak az ember különleges képessége az, hogy átérezheti a szenvedés igazságtalanságát, s lázadhat ellene – mondja végezetül.