Elfeledett nyugdíjasok

Az öngondoskodás abszolutizálása üres szólam, a nyugdíjakat továbbra is elsősorban az aktív munkavállalók befizetéseiből kell fedezni, még akkor is, ha egy vészesen elöregedő országban ez mind nehezebb feladat. Az állam tehát nem vonulhat ki a társadalmi szolidaritási rendszer fáradságos működtetéséből

Bacsó Péternek, a nyolcvanadik születésnapját nemrégiben ünneplő filmrendezőnek a Tanú mellett volt egy másik filmje is, amely – bár nem olyan elementárisan, mint Pelikán gátőr élettörténete – ugyancsak a létező szocializmus képtelen voltát karcolgatta. Az volt a címe, hogy Ki beszél itt a szerelemről?, és Tarján Györgyire osztották a főszerepét, erre az ízig-vérig színésznőre, akibe a Kenguru óta minden rendes kiskamasz fülig szerelmes volt. A sztorit már nehéz részleteiben felidézni: a kor némiképp kiszolgáltatott, mégis meseszerű hősnője hányódott ide-oda az elvtársurak világában, ügyeskedett és kihasználták, de a végén persze minden jóra fordult. Nem is őrizte volna meg a bugyutácska szüzsét az emlékezet, ha nincs a szemtelenül bacsós finálé. Ebben hősnőnk a formális parlamenti kvótarendszernek köszönhetően bejut az évszakonként három napig ülésező Országgyűlésbe, korai Bushként széttépi beszédét, s inkább azzal szembesíti a vastag fekete szemüvegkeretes honatyákat, hogy a hangzatos propagandaszólamok ellenére senki nem foglalkozik az ifjúsággal, a szocialista jövő zálogával. Tényleg: ki beszél itt a szerelemről? – örvendeztek a párthű kritikusok, s csak a titkos ellenzéki demokraták értették úgy a film üzenetét, hogy a parlamentarizmus egy rendes helyen akár érdemben is működhetne.
Azóta a színjátékszerű parlamentarizmusból akár már túladagolásunk is lehet, a kérdésfeltevés technikája azonban túlélte a proletárdiktatúrát. Ki beszél itt a lényegről? Itt élünk ama szép szocialista jövőben, ahol a jövő zálogait a parlamentarizmusban tanulékonyan előrelépett elvtársurak szegregáló hatású tandíjjal, a jelen zálogait jelentő adófizető derékhadat meg szegregáló fizetős egészségüggyel sújtják. Vajon miért van hiányérzetem? Nem, nincs tévedés: a kreatív hölgyek és urak a múlt zálogaira, a nyugdíjasokra is gondoltak és gondolnak az elvonásokkal és az adópréssel, csak ezt most éppen nem taktikus kommunikálni, kidomborítani. Ők, akik korábban sárga postai csekkekkel sem átallottak kampányolni, hogy majd ők visszaadják a nyugdíjasoknak, amit az ellenlábas polgári kormány elvett tőlük, most arcátlan és lopakodó reálnyugdíj-csökkentést hajtanak végre. A pénzügyminiszter becsületszava ellenére háromszor akkora az infláció, mint amivel terveztek, a nyugdíjas-infláció mértéke pedig az élelmiszer- és energiaárak elszabadulása miatt immár elviselhetetlen mértéket öltött. A nyugdíjas tömegek szavazataira ugyanakkor még a mélyrepülésben lévő MSZP is hagyományosan számít, így borítékolható, hogy – ha kihúzzák addig a hatalomban – 2009-ben vagy 2010-ben majd lesz valami nagy csinnadrattával kísért látványintézkedés, ami az idősek megnyerését célozza, és a feltételezett rövid emlékezetre épít. Bizonyára lesznek is olyanok ebből a korosztályból, akiket elvarázsol ez a szirénének – már persze csak azok közül, akik túlélik a gyurcsányi reformkort.
Ha röviden akarjuk összefoglalni a különbséget, miként viszonyul a nyugdíjasokhoz kormányoldal és ellenzék, világos eltéréseket tapasztalunk. A liberális hitvilágú kormánypárti ideológusok a jelenlegi nyugdíjasokat a múlt örökségének, ballasztjának tekintik, akik még nem vettek vagy vehettek részt az öngondoskodás vadkapitalista rendszerében, ezért az új társadalmi berendezkedés szemszögéből egyszerűen nem kár értük. Ugyanakkor ebben a csökött tömegdemokráciában politikailag kontraproduktív kimondani, hogy ezt a nem csekély embertömeget gazdaságilag voltaképpen leírták, még a felmérésekben sem tekintik fizetőképes keresletnek, s csupán idő kérdése, hogy mikor írják le fizikailag is. A piacvallás ugyanis következetes: ezt az igen széles improduktív réteget (amelynek a befizetéseit ráadásul a nagy kasszából réges-rég ellopták: részben ebből történt meg az eredeti tőkefelhalmozás) előbb mind légiesebbé kell tenni, majd az öngondoskodás maximalizálásával felszámolni az egészet. Ez annyit jelent, hogy miközben az állam kivonul a nyugdíjrendszerből, az üzlet – természetesen szelektíven és szegregáló szándékkal – benyomul a helyére. Az történik, mint az egészségügyi rendszerben, azzal a különbséggel, hogy a tb-kassza lenyúlása zsírosabb falat, ezért előre kellett venni, s akár nyílt konfrontációt is megér. (A mondvacsinált egészségpénztárak csupán taktikai, átmeneti kreálmányok: a totális üzleti biztosítási rendszer trójai falovai.) Azért a nyugdíjak megadóztatása már terítéken van.
Akik ezt a szép új nyugdíjszisztémát – lényegében a társadalmi szolidaritás felmondását – elgondolják, úgy képzelik, hogy ők, mint előrelátó öngondoskodók, haláluk pillanatáig a napos oldalon maradnak majd, s nem az árokparton végzik a „hulljon a férgese” szabadpiaci elvének jegyében. Talán tévednek, de akkor már késő lesz a szocialistákon számon kérni a szociáldemokrácia minimumát. Ilyenkor szokott az jönni, hogy jó, jó, csalunk és hazudunk, de az ellenzéknek sincs a tárgyban semmilyen épkézláb ötlete. Vagy sarkítva: a Fidesznek meg a KDNP-nek nincs programja. Jelentem, van. Nemcsak az Erős Magyarországra gondolok, amely minden területen kijelöli a legfőbb irányokat, hanem kifejezetten e témában a Barankovics Alapítvány által külön kötetben is megjelentetett nyugdíjreform-tervezetre. A könyvsorozat címe is ez: Van megoldás. A nyugdíjreformon kívül Mészáros József és serény munkatársai részletesen kidolgozták már a családi jövedelemadózás kereszténydemokrata modelljét, sőt megjelenés előtt áll a földtörvény-tervezetük is. Gondoljunk bele: ezt egy ellenzéki párt, a KDNP alapítványának szellemi műhelye hozza össze, miközben az MSZP és az SZDSZ olyan kapkodó törvénytervezeteket présel át a parlamenti többségen (vegyük az utóbbi időből csak az uniós alkotmányt meg a szétmódosított egészségbiztosító-törvényt), amelyeket teljes egészében egyetlen honatyának vagy honanyának sem volt módja előzetesen elolvasni, beleértve a beterjesztőket is.
Az a benyomásom, hogy mivel az MSZP-nek az SZDSZ általi gyarmatosításából kifolyólag a szociáldemokrata értékek manapság gazdátlanul hevernek az útszélen, a kereszténydemokráciának kell ezekért is lehajolnia. Eme két értékrendszert bravúrral egyesítő, kodifikált formában is megfogalmazó nyugdíjreform-tervezet részletekbe menő ismertetésére itt nincs mód, elég csak a lényegre szorítkozni: nem oldható meg több millió magyar beáldozása nélkül, hogy a háború után kialakult felosztó-kirovó rendszert alapjaiban felszámolják. Magyarán: az öngondoskodás abszolutizálása üres szólam, a nyugdíjakat továbbra is elsősorban az aktív munkavállalók befizetéseiből kell fedezni, még akkor is, ha egy vészesen elöregedő országban ez mind nehezebb feladat. Az állam tehát nem vonulhat ki a társadalmi szolidaritási rendszer fáradságos működtetéséből, még akkor sem, ha a globálpiacnak ez nincs ínyére. Mindez azt is jelenti, hogy az állam semmilyen új szövetségi rendszerben vagy világrendben nem halhat el, mert alapvető feladatai vannak az emberhez méltó élet fenntartásában. (Pedig olyan szépen elosztaná maga között az üzlet az adókat meg a járulékokat is.) Persze a lényeg a részletekben van: hogyan lehet kiküszöbölni a rendszerből a demagógiát, az aktuálpolitikai befolyást, elkerülni az időskori szegénységet, a valóban rokkantakra korlátozni a rokkantnyugdíj intézményét, megreformálni a hebehurgyán bevezetett magán-nyugdíjpénztári szisztémát, jutalmazni a gyermeknevelést, pártolni a generációk közötti összefogást. S egyáltalán: beszélni kell a nyugdíjasokról.