Elhunyt Bobby Fischer

Száműzetésben, 64 éves korában, Izlandon elhunyt Robert (közismert becenevén: Bobby) Fischer. Stílusosan, ahogyan mindig is adott arra, hogy felfigyeljen rá a világ, és sakkvilágbajnokként, mint Aljechin. Nem ült le senkivel, mert valószínűleg nem bírta volna elviselni azt a kis megkülönböztetést, ami a vesztes héroszoknak kijár vereség esetén: az exvilágbajnoki cím.
Mindenesetre a büszke amerikai nép és vezetői meggyilkolták azt az embert, aki egymaga legyőzte a szovjet sakkbirodalmat. Amerika és a Szovjetunió elméleti küzdelmében két elvitathatatlanul pozitív történet akad: az amerikaiak repültek először a Holdra, és Fischer legyőzte Szpasszkijt 1972-ben a sakkvilágbajnokságért vívott harcban, ezzel Aljechinnal kezdődően először ült fel nem orosz (szovjet) sakkozó a trónra. Ezt, amíg emberek élnek a földön, senki nem tagadhatja, soha többé.
Még a szovjetek is elismerték, hogy Fischer a „fair play” értelmében is a legjobb sakkozó a világon. Kétségtelen, hogy nem volt egyszerű ember. A szovjet sajtó szerette volna buta, neveletlen, műveletlen senkiházinak bemutatni a világnak, holott érzékeny, közvetlen és szókimondó személyiség volt. Csakis a saját mércéje szerinti abszolút igazságért harcolva került másokkal összetűzésbe, mindenekelőtt bürokratákkal, de olykor sakktársaival is.
A sportágért ő tette a legtöbbet a sakktársadalomban, mert a New York Times első oldalára varázsolta a szellemi sport problémáit, és nem szégyellte, hogy a pénzt, mint az amerikaiak általában, igenis sokra becsülte. A sakk művészeként ki merte mondani: az amerikaiaknak meg kell tanulniuk, hogy ha a filmsztárok és a sportok legjobbjainak elismerése jogos az USA-ban, akkor mostantól, ha ő lesz a sakkvilágbajnok, őt és a legnagyobbakat ugyanúgy meg kell fizetni a jövőben, nem „chicken money”-val. Nem szégyen és gyalázat, hogy olyan zsenik, mint Steinitz és Lasker, koldusszegényen haltak meg a büszke Amerika részvétlen statisztálása közepette? Ha őt látni akarják, mint a jövendő sakkvilágbajnokot, aki képes lesz legyőzni a szovjetek legjobbjait: ez esetben a tisztelt pénzmágnásoknak fizetniük kell érte. Ugyanúgy, ahogyan az amerikai futballistákat és a többi, imádatig dotált egyéniségeket, személyiségeket megfizetik, teljesítményük ellenértékéül. Tudta, hogy szokatlan lesz ez az igény, de bízott benne, eljön az idő, amikor ez lesz az új értékelés, ezért küzdött egész életében. Valóban, meg is cselekedte.
Méltatlanul megalázva távozott közülünk, de nem azért, mert Izland lesz a végső nyugvóhelye, hanem mert sem hazájától, sem a FIDE-től nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Pedig talán hivatalból már megszolgált egy mellszobrot is, a nemzetközi szövetség helyiségében valahol, hogy büszkék vagyunk rá, és hogy most már talán igazságot kell kapnia, legalább tőlünk, sakkozóktól, ahogy mindig is éreztük, még életében…
A hír, hogy eltávozott közülünk, szíven talált. Reviczky sorai jutottak az eszembe, rá is gondolva írt halhatatlan versében a visszavonhatatlan méltánylásról, amit csak félisteneknek ajánlhatunk. Emlékére, ha már az élőnek nem tudtuk időben elszavalni, hát kiáltsuk világgá: „Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”
Életpályáját így hirtelenjében sakkra fordítani, játszmákra, érdekes történetekre bontani, megrendülve, a halálba távozott küzdőtársunk sorsát átérezve, nem lehetséges.
Búcsúzni kell tőle is. Requiescat in Pace, nyugodj békében, nem fogunk elfelejteni sohasem.
Legenda voltál, vagy és az is maradsz örökre.