Elnémult legolaszabb tenorunk

Megint nekrológot írat a halál. Most, miután hosszan kerülgette, a legolaszabb magyar tenort vitte el. Szombaton, életének 68. évében elhunyt a Kossuth-díjas mûvész, B. Nagy János.
Rég nem láttam. Utoljára, amikor bejött az operaházi irodába, nyájas volt és derûs, betegségérõl õszinte. Énekelni nem akart, abban kérlelhetetlen volt. Majd ha jól lesz egyszer, mert az állapota most olyan bizonytalan. Négy éve már ennek.
Milyen is volt õ? Amikor a rejtelmes együttállás bekövetkezett, a jó passz, az illõ szólam és az inspiráló partner, nemcsak a magas „b-je volt nagy”: nem volt olaszabb tenor B. Nagy Jánosnál! Mégsem sztárolták – szerény volt. Nem ült tévéshow-kban, nem õ virított minden címlapról. És talán mi, a közönség se kezeltük értékén. Õ pedig tette a dolgát – világszínvonalon! Hõsi színben ragyogott hangja, átfúrta-átfolyta a zsölylyék feletti, sokaknak áténekelhetetlen légteret. Szenvedélye is mediterrán végletekben tobzódott: szerep szerint öregedõ, de érzelmeiben változtathatatlanul dúvad Canióját a legbecsesebb operaemlékek között tartom számon. Keresgélek tovább, egyik utolsó szerepe, Kalaf bukkan elõ. Az Erkelben, a fõpróbán még spórol, a késõbbi elõadás viszont fénykorát, a hetvenes-nyolcvanas évek európai színtereken, lemezstúdiókban is sikeres dekádjait idézi. Ekkortájt kerül lézerkorongra pazar portrélemeze, s a néhány, jelentõs karmesterekkel felvett olasz opera is. Õ pedig intakt hanggal, csendben a pálya szélére, mert beköszönt a kór.
Ahogy az Erkel Színház immár múlt idõ, s e tény alig érdemelt szót, ugyanaz az év majd százesztendõs színpadának egyik fénylõ csillagát, B. Nagy Jánost is némasággal temeti. Kossuth-díjat is csak az idén kapott… Törvényszerû, hogy akkor tûnik fel a mûvész a Nagy Osztóknak, ha menni készül?
Mindenesetre nyomjanak most új kiadást azokból a lemezekbõl, és süssük le kissé a szemünk mi is saját adag mulasztásunk okán, mikor hazavisszük és feltesszük azokat.