Fejõszék

Enyed meg van sem­mi­sít­ve, ki van a vá­ro­sok so­rá­ból tö­röl­ve, nincs – ír­ja a Ko­lozs­vá­rott meg­je­le­nõ Hon­véd 1849. ja­nu­ár 25-i szá­ma. „Csak kép­zel­ni se le­het a párt­düh, az egy­ol­da­lú fel­vi­lá­go­sí­tás ál­tal an­­nyi­ra el­va­kí­tott, el­fá­sult egyént, ki ha Enyed az ebek és var­jak ál­tal fé­lig fel­emész­tett, ir­tó­za­to­san el­fer­dí­tett szám­ta­lan holt tes­tek­kel te­le ut­cá­in végigmegyen, ös­­sze ne bor­zad­jon, s pil­la­nat­ra bár ma­gá­ba ne száll­jon, Is­ten­hez ne tér­jen. A vá­ros, alig egy­pár ház ki­vé­ve, le va­gyon éget­ve (a ké­sõb­bi szám­ba­vé­tel, hi­te­les le­írá­sok sze­rint Nagy­enye­den egyet­len­egy cse­rép­pel vagy zsin­del­­lyel fe­dett épü­let nem ma­radt – D. L.) és a szó tel­jes ér­tel­mé­ben vé­ve általán ki­pré­dál­tat­va, mi a rab­lók elõtt bár­mely cse­kély bec­­csel bírt. Je­len­leg ha­lál­csend ural­ko­dik Enyednek ut­cá­in, s egye­dül az ár­tat­la­nul le­mé­szá­rolt ma­gyar­sá­gon el­hí­zott ebek uga­tá­sa sza­kaszt­ja fél­be a bor­zasz­tó hall­ga­tást. […] A ci­vi­li­zá­ció s a pol­gá­ri eré­nyek böl­csõ­je – fáj­da­lom – nincs töb­bé. A tör­té­net Kliója szív­rá­zóbb és hi­tet in­ga­tóbb ese­ményt a ma­gyar nem­zet an­na­le­se­i­ben rit­kán jegy­zett fel.”
Az új ma­gyar fõkormánybiztos, Csányi Lász­ló – ja­nu­ár 31-i ha­tál­­lyal vált­ja a be­te­ges­ke­dõ Beö­thy Ödönt – ezt mond­ja az át­vé­tel nap­ján: „Sze­gény Er­dély! Én nem hi­szem, hogy en­nél most sze­ren­csét­le­nebb or­szág le­gyen. El­bor­zad az em­ber a hal­lot­ta­kon, ta­pasz­tal­ván, mily vad­ál­lat­tá tud al­ja­sul­ni Is­ten úgy­ne­ve­zett ne­mes te­remt­mé­nye, és mind­ez az oszt­rák lo­va­gi­as tisz­tek ve­zér­le­te alatt!” Szil­ágyi Sán­dor en­nek kap­csán hív­ja fel a fi­gyel­met ar­ra, hogy mi­vel Er­dély kö­zép­sõ és nyu­ga­ti ré­sze­in alig van ma­gyar had­erõ, a pol­gá­ri köz­igaz­ga­tás úgy vé­de­ke­zik, hogy be­tilt­ja a vá­sá­ro­kat, ahol a ro­mán ban­dák élel­mi­szer-után­pót­lás­hoz jut­hat­ná­nak. Ugyan­ak­kor Csányi meg­jegy­zi: akár egyet­len jól fel­sze­relt ma­gyar zász­ló­alj „ké­pes len­ne az olá­hok­nak ez­rek­re gyûlt csor­dá­it el­osz­lat­ni”. (Ami­kor Kos­suth ki­ne­ve­zi Csányit, már tud­ván a Nagyenyeden tör­tén­tek­rõl, „a leg­eré­lye­sebb fel­lé­pést” vár­ja el tõ­le. „Ke­gye­lem vagy kér­lel­he­tet­len igaz­ság ve­zes­se önt a bû­nök bün­te­té­se kö­rül, ezt a kö­rül­mé­nyek s az ön be­lá­tá­sa határozandják.” Igen jel­lem­zõ és fö­löt­tébb so­kat­mon­dó, amit Kos­suth eh­hez hoz­zá­tesz: „Le­gyen ke­gye­lem, le­gyen igaz­ság, min­den­eset­re – erõ le­gyen.”) Ké­sõbb, már már­ci­us 2-án Csányi Lász­ló Ko­lozs­vá­ron fel­hí­vást bo­csát ki, amely­ben „há­lát­lan­sá­gu­kért” meg­fe­nye­ge­ti a pusz­tí­tó ro­má­no­kat – ek­ko­ri­ban már ma­gyar al­egy­sé­gek, úgy­ne­ve­zett va­dász­csa­pa­tok jár­ják a ro­mán fal­va­kat, sok­szor vé­res cse­te­pa­ték kö­ze­pet­te meg­pró­bál­va vis­­sza­sze­rez­ni a ma­gya­rok­tól el­ra­bolt ja­va­kat.
Ja­nu­ár má­so­dik fe­lé­ben – Al­só Sán­dor szá­za­dos, Inczédi õr­nagy be­osz­tott tiszt­jé­nek ja­nu­ár 18-án kelt je­len­té­se sze­rint – ös­­sze­szed­ték az er­dõk­ben buj­ká­ló és a kör­nye­zõ fal­vak­ban élet­ben ma­radt nyo­mo­rul­ta­kat (Egyed Ákos köz­lé­se sze­rint több mint ezer em­bert), és Szász Kár­oly, Nagyenyed hír­ne­ves ta­ná­ra, Ke­mény Zsig­mond mes­te­re – ek­ko­ri­ban ál­lam­tit­kár – 26-án nagy be­szé­det mond ér­de­kük­ben Deb­re­cen­ben a T. Ház­ban („Er­dély kü­lö­nös te­kin­te­tet ér­de­melt min­dig, s most is ér­de­mel; leg­utol­só küz­del­me­ink­nek is Er­dély tá­masz­pont­ja”), s a kép­vi­se­lõk száz­ezer fo­rint azon­na­li se­gélyt sza­vaz­nak meg. Tá­mo­ga­tást ajánl fel a ne­ve­ze­tes Ke­mény csa­lád, a Wesselényiek, az is­mert an­gol Er­dély-uta­zó, John Paget („Paget Já­nos”) és még jó né­há­nyan. A sze­ren­csét­le­nek azon­ban sem­mi áron nem akar­nak Enyeden ma­rad­ni: a vé­det­tebb Tordára és Ko­lozs­vár­ra hú­zód­nak – „több mint 100 sze­kér szál­lí­tot­ta Tordára a se­be­sült, el­csi­gá­zott em­be­re­ket”, ír­ja Egyed Ákos. „De Felvincen a kí­sé­rõ csa­pa­tot ro­má­nok tá­mad­ták meg, s tûz­harc fej­lõ­dött ki; az el­len­ség rö­vi­de­sen meg­hát­rált.” (Er­dély fõ­vá­ro­sá­ban feb­ru­ár 2-án a hi­va­ta­los sta­tisz­ti­ka sze­rint már 2500 me­ne­kült tar­tóz­ko­dik, job­bá­ra Alsó-Fehér vár­me­gyé­bõl.) So­kan van­nak Bánffyhunyadon, sõt az ör­mé­nyek jó­mó­dú Sza­mos­újvárán is. Az ott­ho­nuk­ból el­ûzöt­tek csak 1849 jú­ni­u­sá­ban kez­de­nek ha­za­tér­ni, „hogy fel­dúlt há­za­i­kat új­já­é­pít­sék”.
Az anya­gi kár már a kor­tár­sak szá­má­ra is szin­te föl­be­csül­he­tet­len­nek tûnt. Csu­pán a köz­vet­len ja­va­kat – épü­le­tek, bú­to­rok, tár­gyak, jó­szá­gok – te­kint­ve jó­sze­ré­vel meg­ál­la­pít­ha­tat­lan mér­té­kû rom­bo­lás és pusz­tí­tás ment vég­be. Az ará­nyok ér­zé­kel­te­té­sé­re idéz­zük fel, mi tör­tént a nagyenyedi püs­pö­ki lak pin­cé­jé­ben: An­tal Já­nos püs­pök ös­­szes bo­rát föl­pré­dál­ták a ro­má­nok – amit nem tud­tak meg­in­ni, a be­ütött hor­dók­ból el­fo­lyat­ták. (Mel­lé­ke­sen: mek­ko­ra sze­ren­cse, hogy an­­nyi hí­res, jó bor volt Enyeden – ki tud­ja, hány ma­gyar me­ne­kült meg a bor­nak kö­szön­he­tõ­en, mert a bar­bá­rok egy ré­sze gyor­san le­ré­sze­ge­dett, és nem tud­ta foly­tat­ni az em­ber­ir­tást.) A kárt – csak itt és csak a bor ese­té­ben! – har­minc- és negy­ven­ezer fo­rint kö­zött ál­la­pí­tot­ták meg. Hadd em­lé­kez­tes­sünk ar­ra: egy csa­lád­ból két gyer­mek enyedi ta­nít­ta­tá­sá­nak tel­jes évi költ­sé­ge há­rom­száz fo­rint­ra rú­gott, te­hát fe­jen­ként csak 150-150 fo­rint volt. És hogy kö­vet­kez­tet­ni le­hes­sen: a vég­sõ becs­lé­sek me­gyei szin­ten, az­az egész Alsó-Fehér vár­me­gyé­ben az oláh dú­lá­sok kár­ér­té­két tíz­mil­lió fo­rint­ban je­löl­ték meg. Hogy eb­bõl mek­ko­ra rész es­het a ja­nu­ár 8. és 11. kö­zött gya­kor­la­ti­lag a tér­kép­rõl le­tö­rölt Nagyenyed vá­ro­sá­ra: ki le­het kal­ku­lál­ni. Egyes szá­mí­tá­sok (pél­dá­ul Gyõrfi Dé­nes) sze­rint leg­alább két­mil­lió fo­rin­tot em­le­get­nek. És még egy vi­szo­nyí­tá­si alap: em­lé­kez­zünk csak­, Kos­suth La­jos hí­res be­szé­dé­ben a ha­za vé­del­mé­re húsz­ezer újon­cot és mind­ös­­sze két­száz­ezer fo­rin­tot kért az or­szág­gyû­lés­tõl!
Szil­ágyi Far­kas tör­té­net­író idé­zi a 11. hon­véd­zász­ló­alj egyik ka­to­ná­já­nak, Ba­ra­bás Jó­zsef ké­sõb­bi eger­be­gyi tisz­te­le­tes­nek a nap­ló­ját: „Rö­vid ott­lé­tünk alatt kezd­tek a ge­ren­dá­za­tok szi­por­káz­va, iz­zó­an be­sza­kad­ni. Le­het kép­zel­ni az el­ke­se­re­dést és bos­­szú ér­zel­me­it, me­lyek ak­kor mind­nyá­jun­kat ural­tak. […] El­szo­mo­rí­tó lát­ványt nyúj­tott a kol­lé­gi­um elõt­ti tér. […] Az épü­let ma­ga nem égett, de ab­la­kai már jó­részt ös­­sze vol­tak tör­ve, a tér­re ki vol­tak szór­va te­mér­dek men­­nyi­sé­gû kéz­irat­ok, nagy hal­ma­zok­ban a köny­vek; szer­te­szét szór­va he­ver­tek a ter­mé­szet­ta­ni, ter­mé­szet­raj­zi esz­kö­zök, ki­tö­mött em­lõ­sök, ma­da­rak nagy men­­nyi­sé­ge. Eze­ken kel­lett ne­künk ke­resz­tül­gá­zol­nunk. Én mint di­ák­em­ber fel­kap­tam egy szép nagy, fej­ér ku­tya­bõr­be kö­tött, arany­met­szé­sû köny­vet, még ar­ra is em­lék­szem, hogy küloldalára dí­szes arany­ci­rá­dák vol­tak nyom­va, s a hó­nom alá kap­tam. Ezt azon­ban nagy saj­ná­la­tom­ra ké­sõbb el kel­lett dob­nom, mert amint to­vább­ha­tol­tunk a sö­tét ut­cá­ban, in­nen-on­nan szem­be is lö­völ­döz­tek re­ánk, to­vább oláh tö­meg­re is akad­tunk, s így két kéz­re kel­lett fog­ni a szu­ro­nyos fegy­vert.” S mi­köz­ben a ma­gyar csa­pa­tok szu­ronyt sze­gez­ve, több száz éves köny­ve­ken és kéz­ira­to­kon ke­resz­tül­gá­zol­va jár­ják Nagyenyed ut­cá­it, a pusz­tu­lás­ról ugyan­csak be­szá­mo­ló Gyõrfi Dé­nes azon ta­na­ko­dik, va­jon nem azt az 1474-bõl va­ló õs­nyom­tat­ványt vet­te-e rö­vid idõ­re ma­gá­hoz Ba­ra­bás Jó­zsef, ame­lyet a Beth­len-kol­lé­gi­um egyik tu­dós pro­fes­­szo­ra, Herepei Kár­oly évek­kel ké­sõbb ta­lált meg az egyik móc fa­lu­ban, ahol egy as­­szony fe­jõ­szék gya­nánt hasz­nál­ta. A ko­lozs­vá­ri Hon­véd már idé­zett, ja­nu­ár 25-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó: „A fõ os­ko­la je­les pénz­gyûj­te­mé­nye, be­cses könyv­tá­ra, mú­ze­u­ma, me­lye­ket szá­za­do­kon ke­resz­tül a tö­rök s a ta­tár an­­nyi­szor bán­tat­la­nul ha­gyott, sõt ame­lyet még egy Caraffa is meg­kí­mélt, a ci­vi­li­zá­ció gú­nyá­ra meg vagynak sem­mi­sít­ve, az ut­cán pe­dig min­de­nütt köny­vek és ki­tö­mött ál­la­tok, Bra­zí­liá­ból ho­zott ma­da­rak he­ver­tek.” Az együt­te­sen 36 ezer pél­dányt ki­te­võ könyv- és kéz­irat­tár da­rab­ja­it az új kol­lé­gi­um fel­sõ eme­le­ti ab­la­ka­i­ból hány­ták-do­bál­ták le a pi­ac­tér­re. A kol­lé­gi­um egyik ta­ná­ra, Szilády Zol­tán szá­mol be ar­ról, ho­gyan szál­lí­tot­ták el Enyedrõl a kin­cset érõ, ra­bolt mu­zeá­lis ér­té­ke­ket: „Egy es­te […] meg­ra­kott sze­kér ha­ladt dél­nek, föl a me­re­dek Tö­vis ut­cán, és a té­li sár­ban sze­ren­csé­sen el is akadt. A sze­ke­res dü­hé­ben két hos­­szú, csont­for­ma tár­gyat le­ka­pott, azok­kal emel­te ki a sár­ból a sze­ke­ret, és az­tán, hogy a sze­kér kön­­nyebb le­gyen, meg hogy ész­re ne ve­gyék a reá bí­zott két fur­csa da­rab meg­ron­gá­ló­dá­sát, mind a ket­tõt be­lök­te a pin­cé­be.” Vajna An­tal, a kol­lé­gi­um ne­ves pro­fes­­szo­ra így ös­­sze­gez: „Kiraboltaték ar­chí­vu­ma hires nu­miz­ma­ti­kai kol­lek­ci­ó­já­val, kira­bol­ta­ték és leégetteték 50 ezer­re rú­gó könyv­tá­ra drá­ga manuszkriptumaival, elraboltaték és leromboltaték gaz­dag mú­ze­u­ma, va­la­mint Er­dély­ben pá­rat­lan, ki­tö­mött ál­lat-, csont­váz- és ás­vány­gyûj­te­mé­nye, elan­­nyi­ra, hogy mind­ezek­bõl csak em­lé­kek is alig ma­rad­tak, egy né­hány da­rab könyv s egy né­hány becs nél­kü­li ás­vány. […] A Kol­lé­gi­um meg­ma­radt köny­ve­it – ahol kap­tuk (ta­lál­tuk – D. L.), ut­cá­ról, kú­ri­á­ról, pó­di­um­ról stb. ös­­sze­szed­tük, a muzsinai Mo­nas­te­riumból (ko­los­tor­ból – D. L.) is hoz­tak volt a nem­zet­õrök egy sze­kér­rel, mind a ka­ta­ló­gus­ba vet­tük, lá­dák­ba rak­tuk, bé­lye­gez­tük s a csûr­bí­rói lak­nál el­he­lyez­tet­vén, az ud­var­bí­ró gond­vi­se­lé­sé­re bíz­tuk.” Már 1849 au­gusz­tu­sa, a bu­kás után az oszt­rák ön­kény­ura­lom er­dé­lyi kor­mány­za­ta ugyan szi­go­rú pa­rancs­ban ren­de­li el min­den el­vitt, va­la­mer­re lap­pan­gó tárgy visz­­sza­adá­sát, de a ren­de­let­nek, sejt­he­tõ, szin­te sem­mi fo­ga­nat­ja nem volt, nem is lehetett…
„A tu­do­mány kin­csei pó­tol­ha­tat­la­nul el­pusz­tul­tak” – sum­máz Do­mo­kos Pál Pé­ter is, s hoz­zá­te­het­jük: ugyan­így el­pusz­tult a re­for­má­tus püs­pök­ség­nek nem­csak a bo­ros­pin­cé­je, de tel­jes le­vél­tá­ra és szá­mos erek­lyé­je is, nem be­szél­ve a temp­lo­mi kin­csek­rõl és sok ne­me­si csa­lád igen ér­té­kes könyv­tá­rá­ról, kü­lön­bö­zõ gyûj­te­mé­nye­i­rõl. Az ut­cá­kon még he­te­kig óri­á­si tör­té­nel­mi bec­­csel bí­ró püs­pö­ki és vár­me­gyei le­vél­tá­ri da­ra­bok, könyv- és mú­ze­u­mi kol­lek­ci­ók pá­rat­lan kin­csei há­nyód­tak per­nyé­vel, ko­rom­mal, em­be­ri és ál­la­ti szen­­nyel ke­ve­re­det­ten, éj­nél is fe­ke­tébb ár­nya­lat­ban. Ugyan­ak­kor – több em­lék­író­nak is fel­tûnt – meg­fi­gyel­he­tõ volt egy­faj­ta szak­mai gon­dos­ság, bi­zo­nyos fo­kú hoz­zá­ér­tés a pusz­tí­tás­ban. Kü­lö­nös elõ­sze­re­tet­tel rom­bol­ták és ra­bol­ták a rend­kí­vü­li ér­té­kû vagy an­nak tart­ha­tó da­ra­bo­kat, kol­lek­ci­ó­kat, s fur­csa mó­don a „na­gyobb becs­­csel nem bí­ró” ira­tok és egye­bek ma­rad­tak meg jó­val na­gyobb szám­ban. A ve­zé­rek egyi­ke, Axente Sever, ne fe­led­jük, pap­nak ké­szült, ta­nult fér­fiú; Simion Prodan pa­rancs­nok ma­ga is pap; „a ha­va­sok ki­rá­lya”, Avram Iancu ügyvéd… (Va­ló­szí­nû­leg a ma­gya­rok is­te­ne sze­mé­lye­sen in­téz­ke­dett, hogy azt a lá­dát, amely­ben 3600 fo­rint kész­pénz, a kol­lé­gi­um ala­pít­vá­nyi le­ve­le és egyéb ér­té­kes tör­té­nel­mi ok­má­nyai vol­tak, és ame­lyet még no­vem­ber 4-én el­ás­tak az új kol­lé­gi­u­mi szárny pin­cé­jé­ben, a rab­ló­gyil­kos­ok, bár ke­res­ték, nem ta­lál­ták meg.)
Áprily La­jos, a kol­lé­gi­um egy­ko­ri di­ák­ja je­gyez­te föl: a kol­lé­gi­um könyv­tá­rá­nak meg­ma­radt 300 kö­te­té­bõl az egyik ma is an­nak az iszo­nyat­nak a kor­má­tól fe­ke­te, amel­­lyel a vá­ros, „a mú­zsák ál­mo­dó és nagy­ra tö­rõ vá­ro­sa meg­hoz­za az er­dé­lyi sors leg­vé­re­sebb ál­do­za­tát”.