Enyed meg van semmisítve, ki van a városok sorából törölve, nincs – írja a Kolozsvárott megjelenõ Honvéd 1849. január 25-i száma. „Csak képzelni se lehet a pártdüh, az egyoldalú felvilágosítás által annyira elvakított, elfásult egyént, ki ha Enyed az ebek és varjak által félig felemésztett, irtózatosan elferdített számtalan holt testekkel tele utcáin végigmegyen, össze ne borzadjon, s pillanatra bár magába ne szálljon, Istenhez ne térjen. A város, alig egypár ház kivéve, le vagyon égetve (a késõbbi számbavétel, hiteles leírások szerint Nagyenyeden egyetlenegy cseréppel vagy zsindellyel fedett épület nem maradt – D. L.) és a szó teljes értelmében véve általán kiprédáltatva, mi a rablók elõtt bármely csekély beccsel bírt. Jelenleg halálcsend uralkodik Enyednek utcáin, s egyedül az ártatlanul lemészárolt magyarságon elhízott ebek ugatása szakasztja félbe a borzasztó hallgatást. […] A civilizáció s a polgári erények bölcsõje – fájdalom – nincs többé. A történet Kliója szívrázóbb és hitet ingatóbb eseményt a magyar nemzet annaleseiben ritkán jegyzett fel.”
Az új magyar fõkormánybiztos, Csányi László – január 31-i hatállyal váltja a betegeskedõ Beöthy Ödönt – ezt mondja az átvétel napján: „Szegény Erdély! Én nem hiszem, hogy ennél most szerencsétlenebb ország legyen. Elborzad az ember a hallottakon, tapasztalván, mily vadállattá tud aljasulni Isten úgynevezett nemes teremtménye, és mindez az osztrák lovagias tisztek vezérlete alatt!” Szilágyi Sándor ennek kapcsán hívja fel a figyelmet arra, hogy mivel Erdély középsõ és nyugati részein alig van magyar haderõ, a polgári közigazgatás úgy védekezik, hogy betiltja a vásárokat, ahol a román bandák élelmiszer-utánpótláshoz juthatnának. Ugyanakkor Csányi megjegyzi: akár egyetlen jól felszerelt magyar zászlóalj „képes lenne az oláhoknak ezrekre gyûlt csordáit eloszlatni”. (Amikor Kossuth kinevezi Csányit, már tudván a Nagyenyeden történtekrõl, „a legerélyesebb fellépést” várja el tõle. „Kegyelem vagy kérlelhetetlen igazság vezesse önt a bûnök büntetése körül, ezt a körülmények s az ön belátása határozandják.” Igen jellemzõ és fölöttébb sokatmondó, amit Kossuth ehhez hozzátesz: „Legyen kegyelem, legyen igazság, mindenesetre – erõ legyen.”) Késõbb, már március 2-án Csányi László Kolozsváron felhívást bocsát ki, amelyben „hálátlanságukért” megfenyegeti a pusztító románokat – ekkoriban már magyar alegységek, úgynevezett vadászcsapatok járják a román falvakat, sokszor véres csetepaték közepette megpróbálva visszaszerezni a magyaroktól elrabolt javakat.
Január második felében – Alsó Sándor százados, Inczédi õrnagy beosztott tisztjének január 18-án kelt jelentése szerint – összeszedték az erdõkben bujkáló és a környezõ falvakban életben maradt nyomorultakat (Egyed Ákos közlése szerint több mint ezer embert), és Szász Károly, Nagyenyed hírneves tanára, Kemény Zsigmond mestere – ekkoriban államtitkár – 26-án nagy beszédet mond érdekükben Debrecenben a T. Házban („Erdély különös tekintetet érdemelt mindig, s most is érdemel; legutolsó küzdelmeinknek is Erdély támaszpontja”), s a képviselõk százezer forint azonnali segélyt szavaznak meg. Támogatást ajánl fel a nevezetes Kemény család, a Wesselényiek, az ismert angol Erdély-utazó, John Paget („Paget János”) és még jó néhányan. A szerencsétlenek azonban semmi áron nem akarnak Enyeden maradni: a védettebb Tordára és Kolozsvárra húzódnak – „több mint 100 szekér szállította Tordára a sebesült, elcsigázott embereket”, írja Egyed Ákos. „De Felvincen a kísérõ csapatot románok támadták meg, s tûzharc fejlõdött ki; az ellenség rövidesen meghátrált.” (Erdély fõvárosában február 2-án a hivatalos statisztika szerint már 2500 menekült tartózkodik, jobbára Alsó-Fehér vármegyébõl.) Sokan vannak Bánffyhunyadon, sõt az örmények jómódú Szamosújvárán is. Az otthonukból elûzöttek csak 1849 júniusában kezdenek hazatérni, „hogy feldúlt házaikat újjáépítsék”.
Az anyagi kár már a kortársak számára is szinte fölbecsülhetetlennek tûnt. Csupán a közvetlen javakat – épületek, bútorok, tárgyak, jószágok – tekintve jószerével megállapíthatatlan mértékû rombolás és pusztítás ment végbe. Az arányok érzékeltetésére idézzük fel, mi történt a nagyenyedi püspöki lak pincéjében: Antal János püspök összes borát fölprédálták a románok – amit nem tudtak meginni, a beütött hordókból elfolyatták. (Mellékesen: mekkora szerencse, hogy annyi híres, jó bor volt Enyeden – ki tudja, hány magyar menekült meg a bornak köszönhetõen, mert a barbárok egy része gyorsan lerészegedett, és nem tudta folytatni az emberirtást.) A kárt – csak itt és csak a bor esetében! – harminc- és negyvenezer forint között állapították meg. Hadd emlékeztessünk arra: egy családból két gyermek enyedi taníttatásának teljes évi költsége háromszáz forintra rúgott, tehát fejenként csak 150-150 forint volt. És hogy következtetni lehessen: a végsõ becslések megyei szinten, azaz egész Alsó-Fehér vármegyében az oláh dúlások kárértékét tízmillió forintban jelölték meg. Hogy ebbõl mekkora rész eshet a január 8. és 11. között gyakorlatilag a térképrõl letörölt Nagyenyed városára: ki lehet kalkulálni. Egyes számítások (például Gyõrfi Dénes) szerint legalább kétmillió forintot emlegetnek. És még egy viszonyítási alap: emlékezzünk csak, Kossuth Lajos híres beszédében a haza védelmére húszezer újoncot és mindössze kétszázezer forintot kért az országgyûléstõl!
Szilágyi Farkas történetíró idézi a 11. honvédzászlóalj egyik katonájának, Barabás József késõbbi egerbegyi tiszteletesnek a naplóját: „Rövid ottlétünk alatt kezdtek a gerendázatok sziporkázva, izzóan beszakadni. Lehet képzelni az elkeseredést és bosszú érzelmeit, melyek akkor mindnyájunkat uraltak. […] Elszomorító látványt nyújtott a kollégium elõtti tér. […] Az épület maga nem égett, de ablakai már jórészt össze voltak törve, a térre ki voltak szórva temérdek mennyiségû kéziratok, nagy halmazokban a könyvek; szerteszét szórva hevertek a természettani, természetrajzi eszközök, kitömött emlõsök, madarak nagy mennyisége. Ezeken kellett nekünk keresztülgázolnunk. Én mint diákember felkaptam egy szép nagy, fejér kutyabõrbe kötött, aranymetszésû könyvet, még arra is emlékszem, hogy küloldalára díszes aranycirádák voltak nyomva, s a hónom alá kaptam. Ezt azonban nagy sajnálatomra késõbb el kellett dobnom, mert amint továbbhatoltunk a sötét utcában, innen-onnan szembe is lövöldöztek reánk, tovább oláh tömegre is akadtunk, s így két kézre kellett fogni a szuronyos fegyvert.” S miközben a magyar csapatok szuronyt szegezve, több száz éves könyveken és kéziratokon keresztülgázolva járják Nagyenyed utcáit, a pusztulásról ugyancsak beszámoló Gyõrfi Dénes azon tanakodik, vajon nem azt az 1474-bõl való õsnyomtatványt vette-e rövid idõre magához Barabás József, amelyet a Bethlen-kollégium egyik tudós professzora, Herepei Károly évekkel késõbb talált meg az egyik móc faluban, ahol egy asszony fejõszék gyanánt használta. A kolozsvári Honvéd már idézett, január 25-i számában olvasható: „A fõ oskola jeles pénzgyûjteménye, becses könyvtára, múzeuma, melyeket századokon keresztül a török s a tatár annyiszor bántatlanul hagyott, sõt amelyet még egy Caraffa is megkímélt, a civilizáció gúnyára meg vagynak semmisítve, az utcán pedig mindenütt könyvek és kitömött állatok, Brazíliából hozott madarak hevertek.” Az együttesen 36 ezer példányt kitevõ könyv- és kézirattár darabjait az új kollégium felsõ emeleti ablakaiból hányták-dobálták le a piactérre. A kollégium egyik tanára, Szilády Zoltán számol be arról, hogyan szállították el Enyedrõl a kincset érõ, rabolt muzeális értékeket: „Egy este […] megrakott szekér haladt délnek, föl a meredek Tövis utcán, és a téli sárban szerencsésen el is akadt. A szekeres dühében két hosszú, csontforma tárgyat lekapott, azokkal emelte ki a sárból a szekeret, és aztán, hogy a szekér könnyebb legyen, meg hogy észre ne vegyék a reá bízott két furcsa darab megrongálódását, mind a kettõt belökte a pincébe.” Vajna Antal, a kollégium neves professzora így összegez: „Kiraboltaték archívuma hires numizmatikai kollekciójával, kiraboltaték és leégetteték 50 ezerre rúgó könyvtára drága manuszkriptumaival, elraboltaték és leromboltaték gazdag múzeuma, valamint Erdélyben páratlan, kitömött állat-, csontváz- és ásványgyûjteménye, elannyira, hogy mindezekbõl csak emlékek is alig maradtak, egy néhány darab könyv s egy néhány becs nélküli ásvány. […] A Kollégium megmaradt könyveit – ahol kaptuk (találtuk – D. L.), utcáról, kúriáról, pódiumról stb. összeszedtük, a muzsinai Monasteriumból (kolostorból – D. L.) is hoztak volt a nemzetõrök egy szekérrel, mind a katalógusba vettük, ládákba raktuk, bélyegeztük s a csûrbírói laknál elhelyeztetvén, az udvarbíró gondviselésére bíztuk.” Már 1849 augusztusa, a bukás után az osztrák önkényuralom erdélyi kormányzata ugyan szigorú parancsban rendeli el minden elvitt, valamerre lappangó tárgy viszszaadását, de a rendeletnek, sejthetõ, szinte semmi foganatja nem volt, nem is lehetett…
„A tudomány kincsei pótolhatatlanul elpusztultak” – summáz Domokos Pál Péter is, s hozzátehetjük: ugyanígy elpusztult a református püspökségnek nemcsak a borospincéje, de teljes levéltára és számos ereklyéje is, nem beszélve a templomi kincsekrõl és sok nemesi család igen értékes könyvtáráról, különbözõ gyûjteményeirõl. Az utcákon még hetekig óriási történelmi beccsel bíró püspöki és vármegyei levéltári darabok, könyv- és múzeumi kollekciók páratlan kincsei hányódtak pernyével, korommal, emberi és állati szennyel keveredetten, éjnél is feketébb árnyalatban. Ugyanakkor – több emlékírónak is feltûnt – megfigyelhetõ volt egyfajta szakmai gondosság, bizonyos fokú hozzáértés a pusztításban. Különös elõszeretettel rombolták és rabolták a rendkívüli értékû vagy annak tartható darabokat, kollekciókat, s furcsa módon a „nagyobb becscsel nem bíró” iratok és egyebek maradtak meg jóval nagyobb számban. A vezérek egyike, Axente Sever, ne feledjük, papnak készült, tanult férfiú; Simion Prodan parancsnok maga is pap; „a havasok királya”, Avram Iancu ügyvéd… (Valószínûleg a magyarok istene személyesen intézkedett, hogy azt a ládát, amelyben 3600 forint készpénz, a kollégium alapítványi levele és egyéb értékes történelmi okmányai voltak, és amelyet még november 4-én elástak az új kollégiumi szárny pincéjében, a rablógyilkosok, bár keresték, nem találták meg.)
Áprily Lajos, a kollégium egykori diákja jegyezte föl: a kollégium könyvtárának megmaradt 300 kötetébõl az egyik ma is annak az iszonyatnak a kormától fekete, amellyel a város, „a múzsák álmodó és nagyra törõ városa meghozza az erdélyi sors legvéresebb áldozatát”.
BRICS: a brazil elnök keményen odaszólt Trumpnak
