Fejõszék

Domokos László
2008. 01. 21. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Enyed meg van sem­mi­sít­ve, ki van a vá­ro­sok so­rá­ból tö­röl­ve, nincs – ír­ja a Ko­lozs­vá­rott meg­je­le­nõ Hon­véd 1849. ja­nu­ár 25-i szá­ma. „Csak kép­zel­ni se le­het a párt­düh, az egy­ol­da­lú fel­vi­lá­go­sí­tás ál­tal an­­nyi­ra el­va­kí­tott, el­fá­sult egyént, ki ha Enyed az ebek és var­jak ál­tal fé­lig fel­emész­tett, ir­tó­za­to­san el­fer­dí­tett szám­ta­lan holt tes­tek­kel te­le ut­cá­in végigmegyen, ös­­sze ne bor­zad­jon, s pil­la­nat­ra bár ma­gá­ba ne száll­jon, Is­ten­hez ne tér­jen. A vá­ros, alig egy­pár ház ki­vé­ve, le va­gyon éget­ve (a ké­sõb­bi szám­ba­vé­tel, hi­te­les le­írá­sok sze­rint Nagy­enye­den egyet­len­egy cse­rép­pel vagy zsin­del­­lyel fe­dett épü­let nem ma­radt – D. L.) és a szó tel­jes ér­tel­mé­ben vé­ve általán ki­pré­dál­tat­va, mi a rab­lók elõtt bár­mely cse­kély bec­­csel bírt. Je­len­leg ha­lál­csend ural­ko­dik Enyednek ut­cá­in, s egye­dül az ár­tat­la­nul le­mé­szá­rolt ma­gyar­sá­gon el­hí­zott ebek uga­tá­sa sza­kaszt­ja fél­be a bor­zasz­tó hall­ga­tást. […] A ci­vi­li­zá­ció s a pol­gá­ri eré­nyek böl­csõ­je – fáj­da­lom – nincs töb­bé. A tör­té­net Kliója szív­rá­zóbb és hi­tet in­ga­tóbb ese­ményt a ma­gyar nem­zet an­na­le­se­i­ben rit­kán jegy­zett fel.”
Az új ma­gyar fõkormánybiztos, Csányi Lász­ló – ja­nu­ár 31-i ha­tál­­lyal vált­ja a be­te­ges­ke­dõ Beö­thy Ödönt – ezt mond­ja az át­vé­tel nap­ján: „Sze­gény Er­dély! Én nem hi­szem, hogy en­nél most sze­ren­csét­le­nebb or­szág le­gyen. El­bor­zad az em­ber a hal­lot­ta­kon, ta­pasz­tal­ván, mily vad­ál­lat­tá tud al­ja­sul­ni Is­ten úgy­ne­ve­zett ne­mes te­remt­mé­nye, és mind­ez az oszt­rák lo­va­gi­as tisz­tek ve­zér­le­te alatt!” Szil­ágyi Sán­dor en­nek kap­csán hív­ja fel a fi­gyel­met ar­ra, hogy mi­vel Er­dély kö­zép­sõ és nyu­ga­ti ré­sze­in alig van ma­gyar had­erõ, a pol­gá­ri köz­igaz­ga­tás úgy vé­de­ke­zik, hogy be­tilt­ja a vá­sá­ro­kat, ahol a ro­mán ban­dák élel­mi­szer-után­pót­lás­hoz jut­hat­ná­nak. Ugyan­ak­kor Csányi meg­jegy­zi: akár egyet­len jól fel­sze­relt ma­gyar zász­ló­alj „ké­pes len­ne az olá­hok­nak ez­rek­re gyûlt csor­dá­it el­osz­lat­ni”. (Ami­kor Kos­suth ki­ne­ve­zi Csányit, már tud­ván a Nagyenyeden tör­tén­tek­rõl, „a leg­eré­lye­sebb fel­lé­pést” vár­ja el tõ­le. „Ke­gye­lem vagy kér­lel­he­tet­len igaz­ság ve­zes­se önt a bû­nök bün­te­té­se kö­rül, ezt a kö­rül­mé­nyek s az ön be­lá­tá­sa határozandják.” Igen jel­lem­zõ és fö­löt­tébb so­kat­mon­dó, amit Kos­suth eh­hez hoz­zá­tesz: „Le­gyen ke­gye­lem, le­gyen igaz­ság, min­den­eset­re – erõ le­gyen.”) Ké­sõbb, már már­ci­us 2-án Csányi Lász­ló Ko­lozs­vá­ron fel­hí­vást bo­csát ki, amely­ben „há­lát­lan­sá­gu­kért” meg­fe­nye­ge­ti a pusz­tí­tó ro­má­no­kat – ek­ko­ri­ban már ma­gyar al­egy­sé­gek, úgy­ne­ve­zett va­dász­csa­pa­tok jár­ják a ro­mán fal­va­kat, sok­szor vé­res cse­te­pa­ték kö­ze­pet­te meg­pró­bál­va vis­­sza­sze­rez­ni a ma­gya­rok­tól el­ra­bolt ja­va­kat.
Ja­nu­ár má­so­dik fe­lé­ben – Al­só Sán­dor szá­za­dos, Inczédi õr­nagy be­osz­tott tiszt­jé­nek ja­nu­ár 18-án kelt je­len­té­se sze­rint – ös­­sze­szed­ték az er­dõk­ben buj­ká­ló és a kör­nye­zõ fal­vak­ban élet­ben ma­radt nyo­mo­rul­ta­kat (Egyed Ákos köz­lé­se sze­rint több mint ezer em­bert), és Szász Kár­oly, Nagyenyed hír­ne­ves ta­ná­ra, Ke­mény Zsig­mond mes­te­re – ek­ko­ri­ban ál­lam­tit­kár – 26-án nagy be­szé­det mond ér­de­kük­ben Deb­re­cen­ben a T. Ház­ban („Er­dély kü­lö­nös te­kin­te­tet ér­de­melt min­dig, s most is ér­de­mel; leg­utol­só küz­del­me­ink­nek is Er­dély tá­masz­pont­ja”), s a kép­vi­se­lõk száz­ezer fo­rint azon­na­li se­gélyt sza­vaz­nak meg. Tá­mo­ga­tást ajánl fel a ne­ve­ze­tes Ke­mény csa­lád, a Wesselényiek, az is­mert an­gol Er­dély-uta­zó, John Paget („Paget Já­nos”) és még jó né­há­nyan. A sze­ren­csét­le­nek azon­ban sem­mi áron nem akar­nak Enyeden ma­rad­ni: a vé­det­tebb Tordára és Ko­lozs­vár­ra hú­zód­nak – „több mint 100 sze­kér szál­lí­tot­ta Tordára a se­be­sült, el­csi­gá­zott em­be­re­ket”, ír­ja Egyed Ákos. „De Felvincen a kí­sé­rõ csa­pa­tot ro­má­nok tá­mad­ták meg, s tûz­harc fej­lõ­dött ki; az el­len­ség rö­vi­de­sen meg­hát­rált.” (Er­dély fõ­vá­ro­sá­ban feb­ru­ár 2-án a hi­va­ta­los sta­tisz­ti­ka sze­rint már 2500 me­ne­kült tar­tóz­ko­dik, job­bá­ra Alsó-Fehér vár­me­gyé­bõl.) So­kan van­nak Bánffyhunyadon, sõt az ör­mé­nyek jó­mó­dú Sza­mos­újvárán is. Az ott­ho­nuk­ból el­ûzöt­tek csak 1849 jú­ni­u­sá­ban kez­de­nek ha­za­tér­ni, „hogy fel­dúlt há­za­i­kat új­já­é­pít­sék”.
Az anya­gi kár már a kor­tár­sak szá­má­ra is szin­te föl­be­csül­he­tet­len­nek tûnt. Csu­pán a köz­vet­len ja­va­kat – épü­le­tek, bú­to­rok, tár­gyak, jó­szá­gok – te­kint­ve jó­sze­ré­vel meg­ál­la­pít­ha­tat­lan mér­té­kû rom­bo­lás és pusz­tí­tás ment vég­be. Az ará­nyok ér­zé­kel­te­té­sé­re idéz­zük fel, mi tör­tént a nagyenyedi püs­pö­ki lak pin­cé­jé­ben: An­tal Já­nos püs­pök ös­­szes bo­rát föl­pré­dál­ták a ro­má­nok – amit nem tud­tak meg­in­ni, a be­ütött hor­dók­ból el­fo­lyat­ták. (Mel­lé­ke­sen: mek­ko­ra sze­ren­cse, hogy an­­nyi hí­res, jó bor volt Enyeden – ki tud­ja, hány ma­gyar me­ne­kült meg a bor­nak kö­szön­he­tõ­en, mert a bar­bá­rok egy ré­sze gyor­san le­ré­sze­ge­dett, és nem tud­ta foly­tat­ni az em­ber­ir­tást.) A kárt – csak itt és csak a bor ese­té­ben! – har­minc- és negy­ven­ezer fo­rint kö­zött ál­la­pí­tot­ták meg. Hadd em­lé­kez­tes­sünk ar­ra: egy csa­lád­ból két gyer­mek enyedi ta­nít­ta­tá­sá­nak tel­jes évi költ­sé­ge há­rom­száz fo­rint­ra rú­gott, te­hát fe­jen­ként csak 150-150 fo­rint volt. És hogy kö­vet­kez­tet­ni le­hes­sen: a vég­sõ becs­lé­sek me­gyei szin­ten, az­az egész Alsó-Fehér vár­me­gyé­ben az oláh dú­lá­sok kár­ér­té­két tíz­mil­lió fo­rint­ban je­löl­ték meg. Hogy eb­bõl mek­ko­ra rész es­het a ja­nu­ár 8. és 11. kö­zött gya­kor­la­ti­lag a tér­kép­rõl le­tö­rölt Nagyenyed vá­ro­sá­ra: ki le­het kal­ku­lál­ni. Egyes szá­mí­tá­sok (pél­dá­ul Gyõrfi Dé­nes) sze­rint leg­alább két­mil­lió fo­rin­tot em­le­get­nek. És még egy vi­szo­nyí­tá­si alap: em­lé­kez­zünk csak­, Kos­suth La­jos hí­res be­szé­dé­ben a ha­za vé­del­mé­re húsz­ezer újon­cot és mind­ös­­sze két­száz­ezer fo­rin­tot kért az or­szág­gyû­lés­tõl!
Szil­ágyi Far­kas tör­té­net­író idé­zi a 11. hon­véd­zász­ló­alj egyik ka­to­ná­já­nak, Ba­ra­bás Jó­zsef ké­sõb­bi eger­be­gyi tisz­te­le­tes­nek a nap­ló­ját: „Rö­vid ott­lé­tünk alatt kezd­tek a ge­ren­dá­za­tok szi­por­káz­va, iz­zó­an be­sza­kad­ni. Le­het kép­zel­ni az el­ke­se­re­dést és bos­­szú ér­zel­me­it, me­lyek ak­kor mind­nyá­jun­kat ural­tak. […] El­szo­mo­rí­tó lát­ványt nyúj­tott a kol­lé­gi­um elõt­ti tér. […] Az épü­let ma­ga nem égett, de ab­la­kai már jó­részt ös­­sze vol­tak tör­ve, a tér­re ki vol­tak szór­va te­mér­dek men­­nyi­sé­gû kéz­irat­ok, nagy hal­ma­zok­ban a köny­vek; szer­te­szét szór­va he­ver­tek a ter­mé­szet­ta­ni, ter­mé­szet­raj­zi esz­kö­zök, ki­tö­mött em­lõ­sök, ma­da­rak nagy men­­nyi­sé­ge. Eze­ken kel­lett ne­künk ke­resz­tül­gá­zol­nunk. Én mint di­ák­em­ber fel­kap­tam egy szép nagy, fej­ér ku­tya­bõr­be kö­tött, arany­met­szé­sû köny­vet, még ar­ra is em­lék­szem, hogy küloldalára dí­szes arany­ci­rá­dák vol­tak nyom­va, s a hó­nom alá kap­tam. Ezt azon­ban nagy saj­ná­la­tom­ra ké­sõbb el kel­lett dob­nom, mert amint to­vább­ha­tol­tunk a sö­tét ut­cá­ban, in­nen-on­nan szem­be is lö­völ­döz­tek re­ánk, to­vább oláh tö­meg­re is akad­tunk, s így két kéz­re kel­lett fog­ni a szu­ro­nyos fegy­vert.” S mi­köz­ben a ma­gyar csa­pa­tok szu­ronyt sze­gez­ve, több száz éves köny­ve­ken és kéz­ira­to­kon ke­resz­tül­gá­zol­va jár­ják Nagyenyed ut­cá­it, a pusz­tu­lás­ról ugyan­csak be­szá­mo­ló Gyõrfi Dé­nes azon ta­na­ko­dik, va­jon nem azt az 1474-bõl va­ló õs­nyom­tat­ványt vet­te-e rö­vid idõ­re ma­gá­hoz Ba­ra­bás Jó­zsef, ame­lyet a Beth­len-kol­lé­gi­um egyik tu­dós pro­fes­­szo­ra, Herepei Kár­oly évek­kel ké­sõbb ta­lált meg az egyik móc fa­lu­ban, ahol egy as­­szony fe­jõ­szék gya­nánt hasz­nál­ta. A ko­lozs­vá­ri Hon­véd már idé­zett, ja­nu­ár 25-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó: „A fõ os­ko­la je­les pénz­gyûj­te­mé­nye, be­cses könyv­tá­ra, mú­ze­u­ma, me­lye­ket szá­za­do­kon ke­resz­tül a tö­rök s a ta­tár an­­nyi­szor bán­tat­la­nul ha­gyott, sõt ame­lyet még egy Caraffa is meg­kí­mélt, a ci­vi­li­zá­ció gú­nyá­ra meg vagynak sem­mi­sít­ve, az ut­cán pe­dig min­de­nütt köny­vek és ki­tö­mött ál­la­tok, Bra­zí­liá­ból ho­zott ma­da­rak he­ver­tek.” Az együt­te­sen 36 ezer pél­dányt ki­te­võ könyv- és kéz­irat­tár da­rab­ja­it az új kol­lé­gi­um fel­sõ eme­le­ti ab­la­ka­i­ból hány­ták-do­bál­ták le a pi­ac­tér­re. A kol­lé­gi­um egyik ta­ná­ra, Szilády Zol­tán szá­mol be ar­ról, ho­gyan szál­lí­tot­ták el Enyedrõl a kin­cset érõ, ra­bolt mu­zeá­lis ér­té­ke­ket: „Egy es­te […] meg­ra­kott sze­kér ha­ladt dél­nek, föl a me­re­dek Tö­vis ut­cán, és a té­li sár­ban sze­ren­csé­sen el is akadt. A sze­ke­res dü­hé­ben két hos­­szú, csont­for­ma tár­gyat le­ka­pott, azok­kal emel­te ki a sár­ból a sze­ke­ret, és az­tán, hogy a sze­kér kön­­nyebb le­gyen, meg hogy ész­re ne ve­gyék a reá bí­zott két fur­csa da­rab meg­ron­gá­ló­dá­sát, mind a ket­tõt be­lök­te a pin­cé­be.” Vajna An­tal, a kol­lé­gi­um ne­ves pro­fes­­szo­ra így ös­­sze­gez: „Kiraboltaték ar­chí­vu­ma hires nu­miz­ma­ti­kai kol­lek­ci­ó­já­val, kira­bol­ta­ték és leégetteték 50 ezer­re rú­gó könyv­tá­ra drá­ga manuszkriptumaival, elraboltaték és leromboltaték gaz­dag mú­ze­u­ma, va­la­mint Er­dély­ben pá­rat­lan, ki­tö­mött ál­lat-, csont­váz- és ás­vány­gyûj­te­mé­nye, elan­­nyi­ra, hogy mind­ezek­bõl csak em­lé­kek is alig ma­rad­tak, egy né­hány da­rab könyv s egy né­hány becs nél­kü­li ás­vány. […] A Kol­lé­gi­um meg­ma­radt köny­ve­it – ahol kap­tuk (ta­lál­tuk – D. L.), ut­cá­ról, kú­ri­á­ról, pó­di­um­ról stb. ös­­sze­szed­tük, a muzsinai Mo­nas­te­riumból (ko­los­tor­ból – D. L.) is hoz­tak volt a nem­zet­õrök egy sze­kér­rel, mind a ka­ta­ló­gus­ba vet­tük, lá­dák­ba rak­tuk, bé­lye­gez­tük s a csûr­bí­rói lak­nál el­he­lyez­tet­vén, az ud­var­bí­ró gond­vi­se­lé­sé­re bíz­tuk.” Már 1849 au­gusz­tu­sa, a bu­kás után az oszt­rák ön­kény­ura­lom er­dé­lyi kor­mány­za­ta ugyan szi­go­rú pa­rancs­ban ren­de­li el min­den el­vitt, va­la­mer­re lap­pan­gó tárgy visz­­sza­adá­sát, de a ren­de­let­nek, sejt­he­tõ, szin­te sem­mi fo­ga­nat­ja nem volt, nem is lehetett…
„A tu­do­mány kin­csei pó­tol­ha­tat­la­nul el­pusz­tul­tak” – sum­máz Do­mo­kos Pál Pé­ter is, s hoz­zá­te­het­jük: ugyan­így el­pusz­tult a re­for­má­tus püs­pök­ség­nek nem­csak a bo­ros­pin­cé­je, de tel­jes le­vél­tá­ra és szá­mos erek­lyé­je is, nem be­szél­ve a temp­lo­mi kin­csek­rõl és sok ne­me­si csa­lád igen ér­té­kes könyv­tá­rá­ról, kü­lön­bö­zõ gyûj­te­mé­nye­i­rõl. Az ut­cá­kon még he­te­kig óri­á­si tör­té­nel­mi bec­­csel bí­ró püs­pö­ki és vár­me­gyei le­vél­tá­ri da­ra­bok, könyv- és mú­ze­u­mi kol­lek­ci­ók pá­rat­lan kin­csei há­nyód­tak per­nyé­vel, ko­rom­mal, em­be­ri és ál­la­ti szen­­nyel ke­ve­re­det­ten, éj­nél is fe­ke­tébb ár­nya­lat­ban. Ugyan­ak­kor – több em­lék­író­nak is fel­tûnt – meg­fi­gyel­he­tõ volt egy­faj­ta szak­mai gon­dos­ság, bi­zo­nyos fo­kú hoz­zá­ér­tés a pusz­tí­tás­ban. Kü­lö­nös elõ­sze­re­tet­tel rom­bol­ták és ra­bol­ták a rend­kí­vü­li ér­té­kû vagy an­nak tart­ha­tó da­ra­bo­kat, kol­lek­ci­ó­kat, s fur­csa mó­don a „na­gyobb becs­­csel nem bí­ró” ira­tok és egye­bek ma­rad­tak meg jó­val na­gyobb szám­ban. A ve­zé­rek egyi­ke, Axente Sever, ne fe­led­jük, pap­nak ké­szült, ta­nult fér­fiú; Simion Prodan pa­rancs­nok ma­ga is pap; „a ha­va­sok ki­rá­lya”, Avram Iancu ügyvéd… (Va­ló­szí­nû­leg a ma­gya­rok is­te­ne sze­mé­lye­sen in­téz­ke­dett, hogy azt a lá­dát, amely­ben 3600 fo­rint kész­pénz, a kol­lé­gi­um ala­pít­vá­nyi le­ve­le és egyéb ér­té­kes tör­té­nel­mi ok­má­nyai vol­tak, és ame­lyet még no­vem­ber 4-én el­ás­tak az új kol­lé­gi­u­mi szárny pin­cé­jé­ben, a rab­ló­gyil­kos­ok, bár ke­res­ték, nem ta­lál­ták meg.)
Áprily La­jos, a kol­lé­gi­um egy­ko­ri di­ák­ja je­gyez­te föl: a kol­lé­gi­um könyv­tá­rá­nak meg­ma­radt 300 kö­te­té­bõl az egyik ma is an­nak az iszo­nyat­nak a kor­má­tól fe­ke­te, amel­­lyel a vá­ros, „a mú­zsák ál­mo­dó és nagy­ra tö­rõ vá­ro­sa meg­hoz­za az er­dé­lyi sors leg­vé­re­sebb ál­do­za­tát”.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.