Gorgófők forradalma

Megérkezik a Földre egy marslakó, és szeretne magának egy emberi testet. Meg is van rá a lehetőség a tudomány és technika akkori állása szerint, csak előbb el kellene döntenie, férfi szeretne-e lenni inkább, vagy pedig nő. Információszerzés céljából megvásárolja a Szomjas oázis című antológiát, mert abban 33 női szerzőtől 56 írást talál a női testről.
Még szerencse – gondolja magában – hogy időben megtudta, milyen csúf és komisz dolog nőnek lenni. Az ember folyton rákos, vagy megerőszakolják, vagy nem erőszakolják meg, vagy bélférges, vagy hánynia kell, vagy péppé verik, vagy kövér, ráncos és visszataszító, koszos és büdös. És mindenki nagyon rosszul bánik vele. Nincsen ebben semmi öröm, sem szépség, ráadásul a mindennapokat érezhetően kitölti az, hogy aki nő, folyvást a saját anyagba (női testbe) szakadtságával s az ormótlan, rosszul működő test adminisztrálásával legyen elfoglalva. Hát ez borzasztó!
A marslakó persze oktalan jószág, nem tudja, hogy ez a könyv nem neki, és nem azért íródott, hogy mindent megtudjon belőle a női testről, hanem… azt én sem tudnám pontosan megmondani, hogy kinek. Azt inkább sejtem, hogy miért.
Abban valószínűleg még egyet is tudunk érteni az antológia szerkesztőivel, hogy rettentő károkat okoz mindennapjainkban az, hogy a szellemi, filozófiai, vallásfilozófiai értelemben vett női minőségek, értékek nem megfelelően artikulálódnak. Aktuálisnak látszik a változás. Aki ennek bekövetkezését ténynek tekinti, többféle szerepet vállalhat: megpróbálkozhat a különféle női minőségek, archetípusok vagy hétköznapi típusok megjelenítésével, de hatalom- és területfoglalásban, vagyis szellemi változás helyett kvázi politikai forradalomban is gondolkodhat.
Sajnálatosan Forgács Zsuzsa Bruria és társai ebben a fajta tülekedős, agresszív attitűdben érzik magukat érdekeltnek. Csúf gorgófők ricsajozva, grimaszolva követelik a férfiaktól, hogy fogadják el őket úgy, ahogy vannak. Akként persze, amivé teszik-tették magukat. De ez csak az összbenyomás a könyvről, hiszen sok tehetséges szerző részint érdekes vagy itt-ott értékes munkájába is beleszaladhat az olvasó.
Nem tesz jót a kötetnek, hogy a legtöbb szerzője egyes szám első személyben ír, ami kicsit olyan, mint az olimpián a doppingolás: érdemtelen előnyökhöz juttatja a versenyzőt, viszont majdnem mindenki él vele. Harsány, feltűnő akkor is, ha nem indokolt, s hogy lenne indokolt, ha olyan kevés ebben a kötetben az őszinteség, az igazi vallomásosság, a rákérdezés, a nyitottság a válaszra. A szerzők, akik javarészt a szerkesztők felkérésére írták az opusokat, leginkább azon igyekeznek, hogy a divatos szépirodalmiság vélt kritériumait maradéktalanul teljesítsék, vagy éppen mindent beleszuszakoljanak egy-egy írásba, amit értéknek tekintenek. Sok suta báj, bekezdések zegzugaiban fellelhető érték épp ezekből a nem túl profi írásokból kerül ki.
Kari Györgyinek azt a történetét például megkedveltem, amelyben leírja, hogy egy térdre esést és komoly térdsérülést követően sikerült megformálnia azt a testet, amellyel harmóniában tud élni. (A katolikus gondolkodásban a térdepelés fontos nézőpontot fejez ki, ahonnan a világot, főleg a láthatatlant, szemlélni érdemes.) Polcz Alaine „mindenes” írása a nőiség szellemi oldalát, időtlen szépségét sem hagyja érintetlenül. Fiáth Titanilla szintén a mindenséget rapbe vevő írásán hangosan és hálásan fölnevettem egy kupényi utas füle hallatára.
A profikban, akik tudják jól, hogy mit miért tesznek, nem csak úgy meghívták őket ide, egy alkalomra, nem telt annyi örömöm. Szégyentelen nyomulás helyett jobban tennék, ha megtanulnának tisztességesen történetet írni, amíg túl nem lép rajtuk úgy a szakmai gépezet, mint az olvasó.
(Szomjas oázis, Jaffa Kiadó, 2007. 3490 Ft.)