Grosics Gyulával a múltról a jelenben

Előrebocsátom, nem szeretem a dedikálásokat. Elnézem az írók többségét a könyvhéten, amint felesleges csevegéssel ütik el az időt, miközben áhítozzák az olvasókat. Feleki Lászlóval, a Népsport egykori főszerkesztőjével értek egyet, aki kijelentette: „Egyszer azt mondtam a könyvheti rendezőknek, hogy egy feltétel mellett beülök dedikálni a sátorba, ha táblát tesznek ki ezzel a felirattal: Az írók etetése és itatása tilos!”
Grosics Gyulával együtt más volt a helyzet. Az Aranycsapat kapusa ma a legnépszerűbb emberek egyike Magyarhonban. Olyan szeretet veszi körül, amelyhez hasonlót dedikálások kapcsán még nem tapasztaltam. És nemcsak a hosszú sorok mondatják ezt velem, hanem azok a pillanatok is, amelyeket a mellette lévő széken magam is átéltem. Arról is beszélt róla írott könyvemben, hogy gyakran megállítják az utcán, és elhalmozzák jókívánságokkal: „Az őszinteség ilyen megnyilvánulásai segítenek élni. Soha nem szoktam kimondani, de vágyom a szeretetre. Van benne részem, de mégis, több kellene. Sokkal több, és szélesebb körben.”
Most megkapta, amit nem kapott meg a Nemzet Sportolója „választásokkor”, a „kijelölésekkor” … Megkapta a fővárosban, a Libri boltjaiban: a Mammutban, az Árkádban, az Europarkban és a Batthyány könyvesboltban. Ünnepnapnak számított ez a négy alkalom. Korábban, még a nagy beszélgetések idején gyakorta kérdezte: „Gondolod, hogy érdekli az embereket az életem?” És íme a bizonyság: az átélt órák.
„Kedves Grosics úr… – kapott bele a szóba egy idősebb hölgy, és jelezte a mögötte lévő sornak, hogy kicsit hosszabb ideig tartja fel a kapust –, ez a pillanat életem második legfontosabb randevúja. Ott voltam 1950 januárjában Nagyszalontán az esküvőjén, és ötvenhét évvel később most itt vagyok…” Aztán felidézték a közös emlékeket. A sor pedig türelmesen várakozott. Egy joviális úr a kézfogás után fogadalmat tett: „Grosics úr, most két napig nem mosok kezet.”
Fiatal hölgy ült le a kis asztalhoz, és őszintén bevallotta: „Sajnos, nekem nincs pénzem, hogy megvegyem a könyvet, de van egy naplóm, megtenné, hogy beleír valamit?” És Grosics beleírta: „Az élet apró dolgok óriási halmaza. Szeretettel…” A hölgy könnyes szemmel távozott. Csillogó szemek, vidámság, tréfák, emlékek újrafogalmazása, fotózás az emberpalántákkal, a jövő futballistáival – ez volt a dedikálás. „Emlékszel? …” – kérdezte valaki. És a kapus azt felelte rá: „Emlékszem”, de később bevallotta, azt sem tudja, kivel beszélt. Hiába, az évek nem múlnak el nyomtalanul… „Boldog vagyok – jött az újabb bók egy másik hölgytől –, hogy egy méterről a szeme közé nézhetek” – és nem akarta elengedni Grosics Gyula kezét. A kézfogásokban szeretet volt, bizalom, biztatás, támogatás, együttérzés, elismerés és boldogság, amit a kapus – 80 felett! – a rajongóktól kapott.
„Köszönjük, hogy van nekünk!” „Köszönjük a helytállását!” „Köszönjük a megnyilvánulásait!” – ilyen mondatok hangzottak el, miközben a kapus a tőle megszokott szépírással alákanyarította nevét. „Én is ott voltam a Népstadionban, a nyolcvanezer ember között!” – mondta reszkető kézzel egy ősz hajú úr, mint aki néhány másodpercre visszakapta a fiatalságát. Annyi év múltán is a hála áradt belőlük a felejthetetlen percekért, a soha viszsza nem térőért, az illúzióért, amely az ötvenes években is hódított.
Az Árkád nagyáruházba kicsit korán érkeztünk, és megittunk a dedikálás előtt egy kávét. De az olvasók felfedezték a presszóban üldögélő kapust, és a dedikálás már ott elkezdődött. A pincérek meg számlatömbökkel szaladgáltak és nyújtották egymás után az orra alá – egy aláírásért. Ilyen népszerű az Aranycsapat egykori kapusa, aki mégsem a Nemzet Sportolója…
Az egyik alkalommal egy idős hölgy telepedett le mellénk, és a következőképpen kezdte: „Tudja, Grosics úr, hogy az egész lányosztályunk szerelmes volt magába?” A kapus hátradőlt a széken, szokás szerint megigazította a zakóját, és visszakérdezett: „Csak most tetszik mondani?”