(határtalan-e örömünk )

Én nem tudom, hogy az úgynevezett határkérdések minő szerepet játszottak Európa történetében. A „minő” szófordulattal, a távoli múltra is szándékoztam utalni, amikor kalandozó őseink a gyepűn átkelve elindultak Szentgallen felé, hogy ott lerágott csontokkal dobálózzanak, kiváltva a művelt Nyugat rosszallását. A kalandozás, mint tudjuk, Augsburgnál véget ért, ahol is Lehel kürtjével állítólag fejbe vágta az óvatlan Konrádot, ezzel is tovább növelve a vén Európa irántunk érzett gyanakvását, amit jelenleg adósságállományunk növekedése, költségvetési hiányunk és rakoncátlan inflációnk növel.
De közben persze voltak szép napjaink, „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, majd úgy századnyi idővel később Jurisics Kőszegnél feltartóztatta a Bécsbe igyekvő oszmán sereget. Jómagam, ha szabad egy szép nagyot ugranom az időben, 1945 márciusában néhány napot az osztrák határ közelében töltöttem el, miközben a kőszegi Árpád téren, Jurisics várától úgy négyszáz méternyire a szovjet vitézek felszabadították otthonunkat. Eme aktusból rám az tette a legmélyebb benyomást, hogy konyhánkban a lisztet összekeverték a pirospaprikával, mintha keszegsütésre készülődnének, továbbá egy kimustrált katonalovat felejtettek a kertben. A következő időkben gyakran átsétáltunk Ausztriába, ahol anyám karikagyűrűjét és az ezüst kávéskanalakat Rőtön tojásra és krumplira cseréltük. Ezen a határszakaszon át távozott nővérem, Ági 1956 novemberében, s mint világhíres író máig abban a hitben él, hogy idehaza kellett volna maradnia. Ezt megelőzően ’56 nyarán meglátogattam Szombathelyen, mert akkortájt született első gyermeke. A vonaton derék határőreink igazoltattak, s mivel tizennyolc évemmel gyanút keltettem, meg is motoztak. A farzsebemből előkerült egy cédula, amelyen ez állt: „Rab nemzet szolgája nem leszek.” Ezt én írtam le Pápán, nagyapámat, Turchányi Antalt idézve, aki 1919-ben Trencsénből hét gyermekével együtt áttelepült Magyarországra, s a fenti szavakkal bírálta a szlovák államot. Én akkoriban még irodalmi ábrándokat dédelgettem, s úgy véltem, hogy eme kijelentés megőrzésre méltó. Éber határőreink azonban azt hitték, hogy én nem akarok a Magyar Népköztársaság szolgája lenni, ezért két géppisztolyos kísért végig Szombathelyen, majd sógorom, Béri János, a helyi gimnázium történelemtanára, később zürichi gyógyszervegyész igazolta kilétemet és tisztes szándékomat. Akkor még maga sem sejtette a Vas megyei PB reformista tagjaként, hogy néhány hónappal később ő lépi át illegálisan a határt.
1951-ben tizenhárom éves koromban részt vettem a határsáv létrehozásának munkálataiban, Horn Gyula szerencsére ’89-ben jóvátette, amit én elkövettem. (Egy napra én húsz forintot kaptam a kapálásért, azt nem tudom, hogy a megnyitásért ő mennyit.) Akkoriban még meg sem fordult a fejemben Schengen, s különösen az nem, hogy ha magyar oldalon fölmászom az Írottkőre, a hegy túlsó felén, zsebemben egy jogosítvánnyal lemászhatok. Sőt: bármikor elmehetek Szentgallenbe csontot hajigálni. Mindezt azért kívántam elmondani, mint régi öreg, mert a mai fiatalok a mélyszocializmusról annyit tudnak, mint Lehel kürtjéről. Azt hiszik tehát, hogy Gyurcsány egy új képződmény, s fogalmuk sincs arról, miként lőtték le, robbantották fel, börtönözték be a szocialista határok őrizői a kalandozni vágyó magyarokat. Hogy a schengeni egyezmény aláírásának következtében határtalan-e az örömünk, én nem tudom…