Havazás

Élt egy Pest megyei faluban, egy kis parasztházban egy házaspár. Nagyok voltak már a gyerekeik, az egyik Miskolcon, a másik Szegeden járt egyetemre.
Közeledett a karácsony, de a szülőknek nem maradt pénzük ajándékokra. Nem búsultak azért, a férfi egy délután hátraballagott a műhelyébe, és készített két csinos könyvespolcot. Az asszony addigra már megvarrt két kordbársony hátizsákot, s most azon volt, hogy a bejgli és a pogácsa mellé meglepetéssütit süssön. Már gyúrta volna a tésztát, amikor megcsörrent a mobilja. A nagyobbik, a fiú hívta Miskolcról:
– Bocs, anyu, nem tudok hazamenni karácsonyra, mert 27-én vizsgám van… Szenteste Nikiéknél leszek, meghívtak a szülei.
– Nem úgy volt, kisfiam, hogy hozzánk jöttök? – kérdezte az asszony elfúló hangon.
– De igen, de…
Alig tették le a telefont, újra megcsörrent. A lányuk telefonált Szegedről, aki az iskola mellett az egyetemi klubban pultosként dolgozott:
– Anyu, nem fogtok örülni, 24–25-ére be vagyok osztva. El sem tudom cserélni…
A férfi közben diadalmas arccal bejött a konyhába, de ahogy meghallotta, miről beszél a felesége a gyerekekkel, bánatosan leeresztette a polcokat maga mellé. Úgy festett, mint egy szárnyaszegett, nagy játék madár Gepetto mester műhelyéből. Aztán azt mondta:
– Azért minden legyen csak úgy, ahogy szoktuk. De asszony, nem akarok ám rosszkedvű sütit enni! – Pedig nem is volt édesszájú. Odalépett a CD-játszóhoz, és feltette a felesége kedvenc Bach-kantátáit, pedig szilárd meggyőződése volt, hogy konyhai munkát csakis dübörgő rockzenére lehet végezni.
Az asszony nagyot sóhajtott, aztán elszántan beleengedte a két kezét a jéghideg margarinos lisztbe. De mire a tepsibe fektette a nagy szárnyú tésztaangyalokat, már énekelt is a kórussal.
Éjjel álmában úgy vonyított a kutya az udvaron, mintha nyúzták volna. Kiment, hogy megnézze, mi baja van, de vissza már nem tudott jönni, mert a lába alatt körös-körül feneketlen nagy szakadék nyílt. Mielőtt zuhanni kezdett volna, valakik – egyiknek sem látta az arcát – mellé léptek a sötétben, megfogták a kezét, és körbe-körbe táncoltak vele a szakadék fölött. Olyan is akadt, aki a kör közepén figurázott. Addig táncoltak, amíg fénybe burkolózott fölöttük az ég, a szakadék meg eltűnt a lábuk alól.
Másnap délután a férfi a halászlével bíbelődött, az asszony a karácsonyi díszeket rakosgatta a fára, amikor megcsörrent az egyik mobil. Az asszony válófélben lévő barátnője volt az, sírdogált, hogy a volt férje még a gyerekeket is elvitte az új családjához, de ő nem tud most egyedül lenni.
– Lilikém, gyere át, nem zavarsz minket – vágott szinte a szavába az asszony. Közben a férjét az egyik legjobb barátjuk hívta fel, mert nem kapta meg a fizetését, és nem tudott hazautazni a családjához Szabolcsba. Őt is meghívták. Róla eszükbe jutott egy másik közös barát, akivel az utóbbi években eltávolodtak egymástól. Úgy látták, már csak olyanokat tűr meg a közelében, akik mindenben igazat adnak neki. Nem tanakodtak sokat, felhívták.
A férfi egyedül tartott hazafelé az autóján a nagy havazásban, és közben folytak a könnyei, mert épp összedőltek a nagy tervek, amikért annyit küzdött. Megörült nagyon a meghívásnak, már fordult is az autójával. Hamarosan telefonált a felesége, kereste a férjét. Őt is áthívták a kisgyerekkel. Már éppen terítettek, amikor az asszony húga jelentkezett, akivel a választások óta épp csak köszönő viszonyban voltak. Az utcájukban a hóvihar miatt tönkrement a villanyvezeték, és ott maradt a család két pici gyerekkel fűtés, meleg vacsora nélkül. Bólogatott a férfi meg az asszony, jöjjenek csak ők is.
Lassan érkezgettek a vendégek. Kaptak pogácsát, forralt bort, bodzaszörpöt, ki mit kért. Már az asztalon gőzölgött a halászlé, az áldást is elmondták, s megint csöngött a telefon. Egy házaspár hívta őket. Este hatig dolgoztak, későn indultak kocsival a Dunakanyarba, és a hó miatt nem tudtak továbbmenni a hétvégi házukhoz. Az asszony már rakta is ki a két terítéket.
Ettek, ittak, ha böjtösen is – mert a szenteste még böjti időnek számít – elfelejtették mind a bánatukat, betöltötte a szerény nappalit a vidám zsongás. Már az édességen is túl voltak, amikor fél tizenkettő felé az asszony kinézett az ablakon, és látta, hogy elállt a havazás. Fészkelődött egy kicsit, aztán azt mondta:
– Tudjátok, kedveseim, mi ilyenkor el szoktunk menni az éjféli misére.
Várta, hogy a megrögzött ateisták vagy a mindenkinél okosabbak leintik, vagy – szokás szerint – mondanak valami nagyon szellemeset, de mindenki hallgatott. Megették a megkezdett sütiket, kiitták a poharakat, és mindenki vette a kabátját, sapkáját. Mikor kiértek az utcára, látták ám, hogy akkora nagy hó esett, hogy ellepett minden keréknyomot, minden lábnyomot, ami a bánatukból, a magányukból, a fáradtságukból a házig vezetett. Még kicsi süppedések se látszottak azon a nagy vastag hótakarón.
A gyerekeket szánkóra ültették, akiken hótaposó csizma volt, azok mentek előre, hogy készítsék az utat a többinek. Úgy ballagtak fölfelé a templomdombra.