Helló, 2008, helló, medvék!

Helló, 2008, ölellek innen Senkifalváról, ahol már se iskola, se határ, se óvoda, se posta, alig jár busz, és üres a kocsma. Ahogy ez kinéz, ugyanolyan leszel, mint a nővéred, 2007, és rajtunk a csodán kívül már megint csak a rock and roll segíthet. (H. Z. – Hobónak)

Elsősegélynek mindjárt itt van a Rolling Stones Rolled Gold + című dupla albuma, amely azt mutatja be fényes sikerrel, hogy mit követett el a hatvanas években a zenekar. The Very Best of Rolling Stones, hirdeti az alcím, és ez esetünkben meg is felel a valóságnak, nem mintha a világ legrosszabb rock and roll zenekara később nem tett volna hozzá még ezt meg azt az életműhöz, de mégis. (A + például azt jelzi, hogy a kiadványra felkerült néhány klasszikus a ’71-es Sticky Fingersről is.) A Rolled Gold ugyanis először 1975 novemberében jelent meg, hogy aztán ötven héten át ott kísértsen az Egyesült Királyság albumlistáján. Az összegzés több mint harminc év után is döbbenetes, sőt most igazán. Kiderül ugyanis, hogy semmi szükség retróra, az eredeti korszerűbb, mint valaha. Ha a felismerés eljut az akkor még meg sem született brit pop- és indie-fogyasztókhoz, és az iPod-generáció ingerküszöbét is átlépi, akkor felcsillanhat a remény, hogy az emberiség egyszer újra telefonálásra használja majd a telefont. A Rolled Goldon egyébként negyven szerzemény hallható, újra és újra felhasználható, übercool.
Feldühödött a Medve. Pedig már azt hitte, békén hagyják a hajtók, és nyugodtan foglalkozhat egy békés tisztáson a művészetekkel és a bocsokkal. Csörtessenek a fiatal hímek, az a dolguk. De mi van, ha tornából felmentett, netfüggő, álneveken élő mutánsok, töketlen tőkések, koravén köcsögök, írástudó szolgák és zsíros tévémajmok népesítik be az erdőt? Akkor az van, hogy ugyan nagy élvezet pimaszkodni, de itt az ideje kiállni valamiért. Ezért aztán nagy élvezet hallgatni a Hobo Blues Band Senkifalva című dühkitörését is. Nem hiszti ez, testvér, adys vastag nyak inkább, asztalra csapós, „most aztán tényleg elég volt” gesztus. Mert micsoda világ ez a színház, ahol „Toldi feladja János vitézt, Bánk bánra les a vén Tiborc, kritikus beköpi a színészt, síri a csend, a tömeg sem zúg, csak az a sunyi súgó súg-búg”? Milyen hely ez a bankár-médiasztár-tartótiszt-Magyarország? Hobo nem cizellálja a választ, a kifinomult képeket meghagyja a balladisztikus daloknak, egyszerű eszközökkel csap bele a lecsóba, a zenekar meg megy utána, mint a vaddisznó a jó mocskos, dagonyás bluesokkal.
A Senkifalva látszólag nem olyan egyértelmű koncept lemez, mint a Vadászat volt, de hiba lenne azt feltételezni, hogy Hobo egyszerűen egymás mellé pakolt tizenhárom számot és egy elbocsátó üzenetet. Az a fajta koncepció őt feltételezhetően egyáltalán nem érdekli. Itt is szépen rakódnak egymásra a rétegek, mint a guanó, ha már József Attilánál és Adynál tartunk, a Cseh Tamásnak ajánlott gyönyörű dalban egy pillanatra megjelenik az elveszített barát, Tomsits Rudi („a barátom a mennyben trombitál”), aztán az a fekete madár egyenesen a Himalájára repül, ahol a turisták nem tudják, hogy a hegyek az istenek, a serpák fülét viszont már Adidas sapka melegíti. És persze megidéződik ismét Ginsberg, Villon, Shakespeare és a világ valamennyi csavargója és ok nélkül lázadója. Mert muszáj.
07. 07. 07. Ezen a napon Hamburgban, Johannesburgban, Londonban, New Yorkban, Rio de Janeiróban, Sanghajban, Sydneyben és Tokióban megakoncerteket tartottak, mert a Föld nagyobb bajban van, mint valaha, globális felmelegedés fenyeget, sőt már itt is van. A Live Earth bulikat a helyszíneken több százezren látták, aztán nyilván beültek a terepjáróikba, és hazamentek. A tévék előtt pedig többmilliónyian, aztán valószínűleg bekapcsolták a számítógépeiket. Szóval nehéz dolog lesz ez a mentőakció, pedig a jegesmedve már nagyon várja. Azért is még, mert például Madonna (fellépett ő is) egy koncertjén annyi szén-dioxidot ereget a levegőbe, mint Togo egész évben, az összegyűlt lóvét meg néha nagyon sokáig kell keresgélni a hasonló összejövetelek után. Aztán azért is, mert a politikusokban annyira bízhatunk, mint eddig (hogy a Foo Fighters miért nyalta körbe a mostanában a Föld megmentője című film címszerepét alakító Al Gore-t, aki Clinton alelnökeként is oly sokat tett értünk, azzal számoljanak el ők), az őket mozgató multik-bankok-biztosítók sátáni háromságában szintén, ezeknek a pénz az istenük, a végén majd biztos meg is eszik. Addig is mindenki saját maga tegye meg, amit csak megtehet, és készüljön a pillanatra, amikor a civil világ elzavarja ezeket az anyjukba, amíg még nem késő. Szórakozásnak addig is itt a Live Earth CD plusz dupla DVD, rajta a Police, Roger Waters, Keane, a Beasty Boys, Lenny Kravitz, a Metallica, a Wolfmother és egy csomó értelmezhetetlen töltelék.
Az Amerikai Egyesült Államokban az 1977-ben születettek jelentős része az Eagles zenekar Hotel California című dalára fogant a hátsó ülésen, erről statisztika van, komolyan. Az 1971-ben Los Angelesben alakult együttes Európában ugyan nem okozott demográfiai robbanást, ennek ellenére évtizedeken át a világ legnépszerűbb zenekarai közé tartoztak jellegzetes country-rock stílusuknak köszönhetően. Az ezredfordulón aztán úgy tűnt, végleg eltűnnek a sülylyesztőben, és hosszú volt az út az édentől mostanáig, amikor is új albummal jelentkeztek, ráadásul mindjárt egy duplával. Semmi nosztalgia, húsz vadonatúj dal, sivatag és tarra vágott erdők, aki szerette, ezután is fogja, bár kissé jellegtelen az egész.

The Rolling Stones: Rolled Gold +
(Universal, 2007) l l l l l
Hobo Blues Band: Senkifalva
(Bermuda Blues, 2007) l l l l
Live Earth (Warner, 2007) l l l
Eagles: Long Road Out of Eden (Universal, 2007) l l


Rövidre vágva

Mark Knopfler: Kill to Get Crimson
(Universal, 2007) l l l l
Semmi változás, újabb higgadt, bölcs gitározás a hajdani korszakváltótól.