Az egyik – csak baranyai mértékkel nézve nagyobb – hatszáz lelkes településen, Gerdén egy „igazi hajóskapitány” él: a majd felerészben cigányok lakta zsákfaluban ugyanis Chris Peters, a holland királyi hadiflotta egyik rangos beosztású nyugalmazott tisztje telepedett le.
A fagyos januári párás-borongós időben nem látni a Mecsek vonulatait, a széles, az inkább az alföldi falvakra jellemző teres utcában a hét végén semmi mozgás, a kocsma csendes, a hatalmas bernáthegyi-kuvasz keverék is inkább a vájdlingba kitett paprikás tarhonyára koncentrál. A házszámok egymás után sorban, a házak takarosak, s csak egy-két otthon mutatja a szegénységet, a küzdelmet a mindennapokkal.
Mary és Chris Peters lakhelye egy öreg parasztház, közel a falu végéhez. A portát gyönyörűen rendbe tették, de semmi hivalkodás. Később viszont kiderül, akár nagyobb otthont is nyugodtan megengedhetnének maguknak.
– Hét évvel ezelőtt jártunk először Magyarországon – kezdi Mary, a feleség, aki néha magyarul, néha angolul közli mondandóját. – Abban az évben vonult nyugdíjba a férjem. Annak idején holland barátaink meséltek Gerdéről, s mikor idejöttünk, ez volt az első ház, amit megláttunk, és megtetszett. Rögtön eldöntöttük: itt fogunk élni, egy év már múlva költöztünk is.
Chris közben előveszi a haditengerészet évkönyveit, amelyekben a hónapokig tartó tengeri utakon készült fotók mellett – köztük a Miami Vice-ból Don Jonhson színészt, a 170 méter hosszú Bloojs cirkáló „Blues Brothers” együttesét vagy a rakétakilövést megörökítő fényképek – a flotta útvonalairól beszámolókat és rajzokat is találunk.
Chris a könyvet lapozva meséli: csak egyszer voltak „éles” helyzetben. 1992-ben, a balkáni háború ideje alatt hónapokat töltöttek az Adrián – de harcban a harmincéves pályafutása alatt soha nem kellett részt vennie.
A Costa Ricán, Venezuelában, az Egyesült Államokban és a mediterráneum országaiban is megfordult, és még ki tudja a világ hány tengerét bejárt hajós arra kérdésre, hogy miért éppen ezt a települést választották, csak annyit válaszol: „Ez egy apró, csöndes falu, és mi soha nem szerettük a nagyvárosokat, Hollandiában is egy kistelepülésen éltünk.”
A legnyomósabb indok ugyanakkor az, hogy Magyarország olcsó, így a férfi kétezer eurós nyugdíjából nagyon szépen megélnek itt. Mary szerint odahaza ennek a felét elvinné az adó, s mivel neki nincs járandósága (még nem töltötte be a nyugdíjkorhatárt), Hollandiában egy keresetből igencsak szűkösen lennének.
A házaspár a – magyar viszonylatban mesés – nyugdíjával nem fukarkodik.
Ahogy azt később a polgármester, Rozmer Béla is megerősíti, milliós nagyságrendben költöttek eddig Gerdére: „Adtak már parkolóra, a focipálya kerítésének megépítésére, falunapra, ajándékokra, és még sorolhatnám.”
Petersék udvara is nyitva áll. Kertjük egy kisebb medencét rejt, ahova a falubéli gyerekek járnak nyaranta fürdeni, de a szomszédságból, az egyik nyolcgyermekes cigány családból is rendszeresen jönnek. Mary azt mondja, óránként csak három fiatal jöhet, több gyermekre egyszerre nem tudnak figyelni. A feleség azonban megjegyzi, vannak, akik megkérdezik tőlük, miért engedik be a cigányokat – mondván, nem tiszták. Az asszony határozott. Szerinte ez nem igaz, s nem számít, hogy ki milyen nemzetiségű – teszi hozzá.
Gondjuk csak a hivatalokkal, a szolgáltatócégekkel akadt eddig, bár az is még letelepedésük idején, 2001-ben volt – a magyarok angoltudása híján ugyanis igencsak nehézkes volt elintézniük a papírokat. A házaspár immár jókedvűen emlékszik vissza arra az esetre, mikor a bürokrácia útvesztőjében a magyar vezetői engedély kiváltásához – kicsit túlozva – még a jogsi típusát jelentő, „B” betűről is hivatalos fordítás készült.
A házaspár immáron Gerdét tartja otthonának, évente csak egy hetet töltenek szülőföldjükön. Állítják, ennél többet nem bírnak ki, annyira stresszesek az otthoniak. Szerintük az a különbség a két ország mentalitása között, hogy amíg ott a pontosságra, precizitásra helyezik a hangsúlyt, és emiatt idegeskednek, addig hazánkban inkább csak akkor aggódnak a népek, ha keveset keresnek.
Az egyre több letelepedő miatt a Holland Királyság Budapesti Nagykövetsége tavaly májusban tiszteletbeli konzulátust nyitott Pécsett, a konzuli tisztséget pedig az a Csengő András tölti be, aki magyar szülők gyermekeként odakint született, majd felnőtt fejjel költözött vissza hazánkba, s jelenleg a Pécsi Sörfőzde vezérigazgatói tisztét tölti be.
Csengő András szerint közel ötezer holland élhet Baranyában. Ő is úgy látja, elsősorban azért érkeznek hozzánk, mert olcsónak találják Magyarországot, de sokat számít az is, hogy beléptünk az unióba. Ám hozzáteszi azt is, a dimbes-dombos táj szépsége is sokakat megfog, illetve az, hogy a magyarok befogadóak.
Csengő konzuli minőségében hetente öt-hat e-mailt, telefont kap, a hollandok az adminisztratív, jogi segítségkérés mellett elsősorban megbízható magyar vállalkozók után érdeklődnek, olyanok iránt, akik nem verik át őket. Úgy véli, a hollandok naivak, a hazai játékszabályok szerint akarnak játszani, ellenben itt nincsenek szabályok.
– Petersék – térünk vissza Gerdére – rengeteget tettek a faluért, s a községnek minden, a legapróbb segítség is nagyon jól jön – mondja Rozmer Béla polgármester a „Jobb mint otthon” nevű presszóból kialakított és felújított ifjúsági klubban, majd úgy fogalmaz, sokszor a rendezvények megtartásának érdekében öt-tízezer forintért kilincsel a környékbeli vállalkozóknál.
A hatvanmilliós költségvetésű településen huszonöt és negyven százalék között mozog a munkanélküliség, így az sem véletlen, hogy a polgármester kifakad: „Ha annak idején azt mondták, másfél millió koldus országa vagyunk, akkor ezt a számot most nyugodtan meg lehetne duplázni.”
A gerdeiek abban bíznak, hogy a szomszédban épülő cementüzem megoldja majd foglalkoztatási gondjaikat, de addig is szívesen fogadják a letelepedőket.
Opelt
Az Opelt hidegen hagyja kétmilliónál több ember véglényezése
