Igazoló jelentés

Nyilvánvaló, hogy nem pusztán egy fiatal jogász hivatalos és magánvéleményének különbségéről van szó. Ez az eset a jelenlegi hazai igazságszolgáltatás mélységes válságáról, ha nem a csődjéről árulkodik

Igazoló jelentést kért a Fővárosi Főügyészség szóvivőjétől felettese, Ihász Sándor. Ez csütörtökön történt, azt követően, hogy egy internetes portál hírül adta: a szóvivő magánemberként ugyan, de korábban részt vett egy olyan bírósági tárgyaláson, ahol a 2006 őszén történt rendőri brutalitás néhány elkövetőjének felelősségét vizsgálták. A tárgyalás után – a nyilvánosságra hozott hangfelvétel tanúsága szerint – a hallgatóság soraiban helyet foglaló ügyész vitába keveredett az ügy sértettjeivel. Arról próbálta meggyőzni őket, hogy a két rendőr közül az egyik alaptalanul ült a vádlottak padján, hiszen nem vett részt az utcán elfogott személy bántalmazásában. Az ügyész – saját akkori közlése szerint – ezt azért nem hozta a bíróság tudomására, mert nem hivatalosan értesült a hajdani történésekről. A Fővárosi Bíróság egyébként a hét elején megtartott, immár második tárgyaláson az egyik rendőrt bizonyítékok hiányában felmentette, a másikat pedig háromévi próbaidőre felfüggesztett egyévi szabadságvesztésre ítélte. A bíró az ítélet indoklásakor azt mondta, hogy a tanúként kihallgatott rendőrök valótlan tartalmú vallomást tettek, hamisan tanúskodtak. A bűncselekmény megtörtént, csak azt nem lehet tudni, hogy kik voltak az elmarasztalt rendőr társai.
A per sértettjei az ügyészségi szóvivő mostani televíziós nyilatkozataiból tudták meg, hogy a korábbi tárgyalás után, még tavaly szeptemberben valóban az azóta szóvivővé előlépett ügyésszel beszéltek. Varga Gergely ugyanis már a hajdani vitában közölte, ő ügyész, ezért állítja azt, hogy az egyik rendőr ártatlan. Ugyanakkor hozzátette, nem hivatali hatáskörében értesült a történtekről, hanem magánemberként. A fővárosi főügyész a botrány kirobbanása után kért igazoló jelentést az ügyésztől.
Mit lehet azonban igazolni ebben az ügyben? Ránézésre, a legszimplább olvasatban úgy látszik: a 2006 őszén még a kőbányai vádhatóságnál szolgálatot teljesítő ügyész az általa nyilván ismert rendőröktől értesült arról, hogy nem tartják magukat vétkesnek. Az egyikük legalábbis ezt állíthatta, az ügyész pedig az iránta érzett szolidaritásból 2007 szeptemberében elment a bírósági tárgyalásra. Ügyészkollégáinak nem szólt arról – mivelhogy a rendőrtől tudta, amit tudott –, hogy az ismerőse voltaképpen ártatlan. Így azután a kollégái vádat emeltek a rendőr ellen. A bírósági tárgyalás azonban olyannyira felzaklatta, hogy nem tudta visszafojtani ellenérzéseit: a tárgyalás után nyilvánosan közölte, ártatlan ember ült a vádlottak padján. Nyilatkozatát, a vita szövegét valaki mobiltelefonnal rögzítette.
És most itt vagyunk az igazoló jelentés benyújtására felhívó főügyészi nyilatkozat elhangzása után. Nem tudhatjuk, miként értékeli majd Ihász Sándor a skizofrén helyzetet, vagyis azt, hogy az ügyész magánemberként nem ért egyet a vádhatóság hivatalos álláspontjával. Kérdés az is, hogy valójában mi történt ebben az ügyben. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem pusztán egy fiatal jogász hivatalos és magánvéleményének különbségéről van szó. Ez az eset a jelenlegi hazai igazságszolgáltatás mélységes válságáról, ha nem a csődjéről árulkodik. A rendőri bűnperhez kapcsolódóan ugyanis a héten még egy irracionális fejlemény történt: az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) sajtóirodája közleményben fenyegette meg a Fővárosi Bíróság két büntetőtanácsát. Egyidejűleg ugyanis két hasonló per is zajlott. A kettőben összesen öt rendőr ült a vádlottak padján. Mindannyiukat azzal vádolták, hogy hivatalos eljárásban bántalmazták azokat az embereket, akiket 2006. szeptember 20-án, az MTV-székház ostromát követő brutális fellépések idején az utcán elfogtak. Az öt vádlott közül négyet felmentett a bíróság. Mindkét büntetőtanács elnöke azt mondta az ítélet indoklásakor, hogy a bűncselekményeket egyértelműen és bizonyítottan elkövették a rendőrök, ám a tanúként kihallgatott rendvédelmi alkalmazottak valótlan nyilatkozatai miatt az elkövetők személyét nem sikerült megállapítani. Mindössze egyiküket marasztalhatták el.
Az ORFK szóvivői irodája az ítéletek nyilvánosságra hozatala után a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény paragrafusaira hivatkozva voltaképpen azt közölte, hogy a bírák a hamis vád bűntettét követhették el, amikor azt állították, hogy a tanúként kihallgatott rendőrök hamisan tanúskodtak. A főkapitányság azzal indokolta állítását, hogy a bírák nem tettek feljelentést hamis vád bűntette miatt, noha ez a törvények szerint kötelességük lett volna. Márpedig ha a bírák nem tettek feljelentést a hamis vád miatt, akkor nem is valósult meg a hamis vád bűntette. Következésképp a tanácselnökök hamisan vádaskodtak. Nyilatkozatukat tehát vissza kell vonniuk.
A nyilatkozat visszavonása – a bírák beismerő vallomása – nem történt meg a héten. Sőt később sem számíthatunk erre. A Fővárosi Bíróság büntetőkollégiumának vezetője ugyanis közleményben tudatta, hogy a büntetőtanácsok elnökei helytállóan közölték: a rendőrök valótlan tartalmú vallomást tettek, hamisan tanúskodtak. A bűncselekmény megtörtént, ám az elkövetők személyét nem sikerült megállapítani. Az ügyész a vádlottak bűnösségének megállapításáért fellebbezett. A bírák tehát az ítélet jogerőre emelkedéséig nincsenek abban a helyzetben, hogy feljelentést tegyenek hamis tanúzás miatt.
Az ügyészségi szóvivő nyilván megírta igazoló jelentését, a körülményeket megvizsgálják. A másodfokú bíróság pedig dönteni fog arról: elkövette-e az öt rendőr 2006. szeptember 20-án a Blaha Lujza téren és a kőbányai kapitányságon a brutális bűntetteket? Ám sem a fegyelmi vizsgálat, sem a másodfokú ítélet nem változtathat azon, hogy az igazságszolgáltatás nem tudott felülemelkedni a 2006. szeptemberi és októberi események politikai összefüggésein. Képtelen volt korrekten feltárni és megítélni a kétségkívül rendkívüli történéseket. Ami a televízió székházának ostromát követő megtorlások idején és az október 23-i ünnepi megemlékezések kapcsán történt, az jogállamban megengedhetetlen. Csak ott fordulhat elő, ahol magát a politikai főhatalmat, a kormányzás jogát is hamissággal szerzik meg. A Fővárosi Ítélőtábla nemrégiben kihirdetett jogerős ítélete alapján megkockáztathatjuk azt a véleményt, hogy 2006. október 23-án a rendőrség politikai utasításra és nyomásra cselekedett, amikor brutális akciót indított a polgárok ellen. A történések tisztázása azonban várat magára, noha Sólyom László köztársasági elnök egy parlamenti felszólalásában idejekorán figyelmeztetett: a jogállam próbája lesz, miképpen tud az igazságszolgáltatás megbirkózni a rá váró feladatokkal. A Legfőbb Ügyészség adatai szerint a rendőrök által elkövetett bűncselekmények kétharmadának felderítése nem sikerülhetett. Az adófizetők pénzéből fenntartott rendvédelmi szervezet munkatársait azonosító nélkül küldték ki az utcára. A megvádolt, meggyanúsított rendőrök természetesen nem ismerték el tettüket, ez nem is kötelességük, a kollégák pedig semmire nem emlékeznek. Ez magától értetődő, hiszen parancsnokaik egy részét kitüntették, előléptették. Az ORFK és a rendészeti tárca egyidejűleg támadásba ment át: Takács Albert többszörösen is kérdőre vonta az államfőt. Bencze József országos főkapitány pedig előbb az ügyészséggel, majd most a bírósággal vívott szócsatát. A kérdés most már csak az: lehet-e még a jelenlegi igazságszolgáltatást igazságszolgáltatásnak nevezni?