„Itt örökké szabadnak érzi magát az ember!”

Lepergett az emlékév, amely Erzsébet királyné életének fontos – magyar vonatkozású – eseményeihez kapcsolódott kerek évfordulóik alkalmából. A szépséges bajor hercegnő szeretett magyarjainak kései utódai 2007-ben megemlékeztek arról, hogy másfél évszázada járt először hazánkban Elisabeth osztrák császárné, és 140 éve annak, hogy Magyarország királynéjává koronázták mint I. Ferenc József császár (és magyar király) hitvesét. November végén befejeződtek az Erzsébet tiszteletére rendezett, különböző színvonalú és komolyságú hivatalos programok. A legszebb és – minden földi halandó életében – legfontosabb jubileuma éppen e napokban van: 1837. december 24-én, százhetven esztendeje született Münchenben Elisabeth von Wittelsbach. Idézzük fel emlékét, karácsonyi olvasmányként, átgondolva az emlékév tanulságait is.

A kis Erzsébet Amália Eugénia harmadiknak érkezett hercegi szüleinek nyolc gyermeke közül. Foggal született, amit a jámbor bajor néphagyomány épp-úgy a szerencse jelének tart, mint a magyar. A későbbi császárné négy gyermeke közül azonban kettőt elveszített – Zsófia kétévesen meghalt, szeretett Rudolf fia 31 éves korában öngyilkos lett –, boldogtalan életet élt a férje mellett, és végül gyilkosság áldozata lett; mindez nemigen mondható szerencsének. Másfelől tekintve a vagyontalan Wittelsbach lány sorsát, aki 16 évesen, regényes körülmények közt találkozott az ifjú Ferenc Józseffel, szinte még gyermekként az akkori világ egyik legnagyobb és legpatinásabb birodalmának uralkodónéja lett; a természet rendkívüli szépséggel, kitűnő szellemi és lelki képességekkel áldotta meg, és egész életét emberek millióinak önzetlen szeretete kísérte végig, ezzel a szerencsével a kor bármelyik hercegkisasszonya kiegyezett volna. A Gödöllői Királyi Kastélyban június elejétől október végéig volt látható kiállítás Erzsébet tiszteletére. Utoljára 1992. májusában rendeztek emlékkiállítást a királyné relikviából a Magyar Nemzeti Múzeumban. Akkor – politikai rendszerváltozás még friss levegőjében – tíz hónap alatt megdőlt minden addigi nézettségi rekord, több mint negyedmillióan voltak kíváncsiak Sisi (ebben a formában írta alá magánleveleit) emléktárgyaira, életének és halálának dokumentumaira. Csak azért kellett 1993. március végén bezárni a kétszer meghosszabbított tárlatot, mert pár napra rá nyílt a schlosshofi Savoya-kastélyban a következő kiállítás. Erzsébet ruháját, amelyet átjárt a gyilkos vas hegye a Genfi-tó partján, a budapesti Erzsébet-gyűjteményből kölcsönözték ki az osztrákok.
Az azóta eltelt közel másfél évtized hazai kulturális ízlésváltozásnak egyik mércéje, hogy ma már jóval kevesebben kíváncsiak az effajta konzervatív, a szentimentális magyar múlthoz kötődő látványosságra. Az osztrák Hundertwasser formabontó művészetének budapesti bemutatkozása iránt nagyobb volt az érdeklődés, mint Sisi emlékkiállítása iránt, ez utóbbi ráadásul a fővároson kívüli helyszínen volt. Hiába próbálták korszerű populáris ötletekkel – hasonmásversennyel és divatos testsúlycsökkentő programmal (!) – „megcélozni” az új közönséget a lelkes gödöllői rendezők, a kasszasiker alighanem elmaradt.
Pedig Erzsébet jobban szerette a magyarokat, mint a férje ura nemzetét. A múlt ködébe vész, mégsem felejthető el, hogy az első koronás uralkodónk, állam- és egyházalapító Szent István királyunk hitvese – Szent Imre herceg édesanyja – szintén bajor volt; Erzsébet hivatalos címeinek végtelen hosszú sorából a „magyar apostoli királyné” titulus a viselőjének is gyakran eszébe juttathatta a régi históriát. Bizonyára nem véletlenül keresztelték második kislányát Gizellának. Gödöllőt, kedvenc tartózkodási helyét ajándékba kapta a nemzettől. Szeretett a kies kastélyban, a környék szép erdeibe, a magyar vidék csendjébe visszavonulni a bécsi udvar fényes, de rideg és idegen világából. Összesen hét és fél évet töltött el az életéből Magyarországon. „Itt örökké szabadnak érzi magát az ember!” – írta Jókai Mórnak küldött levelében. A császárné meghitt kapcsolata népünkkel a nyelvtanulással kezdődött: minthogy anyósa, Zsófia főherceg asszony a cseh nyelv gyakorlását erőltette, merőben más természetű menye inkább a magyart választotta. Ferenc József sem örült különösen felesége feltámadó érdeklődésének az örök rebellis népség iránt. A házastársi kapcsolatuk fokozatos elhidegülése akár az érzékeny, érzelmes asszonyi lélek titkos, tudat alatti vonzalmát jelenthette az európai köztudatban inkább romantikusnak, érzelmesnek, különcnek tartott magyarok irányában.
1864-ban Erzsébet új felolvasót kapott Ferenczy Ida személyében. A nála néhány évvel fiatalabb, birtokos köznemesi családból származó leány hamarosan a felséges asszony barátnője és bizalmasa lett. A magyar nyelv elsajátítása ettől fogva erős motívációt nyert, a tanulás tárgya egy új, eddig általa ismeretlen világra irányította Sisi figyelmét. Ida kisasszony az akkori idők – ekkor még tart az önkényuralom! – magyar kisnemeseinek hazafias szellemét csempészte be a bécsi Burghofba, a gyakorlatban pedig e kapcsolat tette lehetővé Erzsébet és a vezető magyar politikusok – elsősorban Deák Ferenc – közötti kapcsolatfelvételt. Végső soron pedig a három esztendővel későbbi megbékélést Ausztria és Magyarország között. Katona Tamás történész szavaival: „Nemcsak megtanulta a nyelvünket, hanem megértette az 1848-as forradalom jelentőségét is. Ennek köszönhető élete egyetlen politikai vállalkozása: a magyar kiegyezés.”
Erzsébet legnagyobb történelmi és emberi érdeme kétségkívül az, hogy Bécs és Pest kapcsolata a sötét katonai diktatúrától eljutott az Osztrák–Magyar Monarchia kedélyes sógorságáig. 1866. januárjában a magyar országgyűlés küldöttséget menesztett Bécsbe, meghívni a császárnőt Pestre. A delegációt az esztergomi érsek, Scitovszky János vezette, vele utazott Andrássy Gyula, az országgyűlés alelnöke is, akit a bécsi udvar hölgyei diszkréten csak a „szép akasztottnak” neveztek, miután 1849-ban a császári vérbíróság távollétében halálra ítélte és az ítéletet 1851-ben in effige végre is hajtották. Erzsébet az ünnepélyes fogadáson magyar ruhába öltözve jelent meg, a hódoló üdvözlésekre kötetlenül, hibátlan magyar beszéddel válaszolt. Percek alatt levette a lábáról a magyar nemzet képviseletében jelen lévő urakat, Deák Ferenc után Andrássy gróf személyében is barátot szerzett (mindenféle legendával és közkeletű pletykával szemben csakis barátot).
Nem sokra rá már egy egész ország rajongott a királynéjáért. 1867. május végére megszületett a történelmi kiegyezés, és június 8-án olyan koronázási ünnepségnek lehettek tanúi a budai Vár öreg falai, amire emberöltők óta nem volt példa. A szertartás a Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomban zajlott le, a királyi párt a prímás és a nádort helyettesítő, új miniszterelnök, Andrássy gróf koronázta meg. Egy pillanatra Erzsébet vállára helyezték a már akkor is Szent Istvánénak mondott koronát. Liszt Ferenc ünnepi misét komponált a koronázás tiszteletére. Másnap az uralkodó általános közkegyelmet gyakorolt minden politikai elítélt ügyében. A hazai közélet egyszeriben kiengesztelődött a Habsburgok bűnei iránt, a nép is megbocsátotta 1848–49-et. Közel húsz esztendő akkor is nagy időnek számított.
Ekkor kapta tőlünk ajándékba a királyi pár a gödöllői Grassalkovich-kastélyt, százezer aranyforinttal megtoldva. Ettől fogva Erzsébet inkább a birodalom Lajtán inneni részének volt uralkodója, mint az örökös osztrák tartományoknak. A királyné a magyar történelem legkedveltebb, pontosabb szóval legnépszerűbb felséges asszonyává lett. Nem kell hosszasan keresgélnünk a riválisait erre a címre, hiszen dicső emlékű nemzeti királynénk, királynőnk nincs. Idegen házból való az egyedüli Mária Terézia császár- és királynő (1740–1780) volt, aki jóságát a hosszú háborúk gyötörte nép életkörülményeinek átgondolt jobbításával és közállapotaink méltányos megreformálásával bizonyította. Amíg azonban Bécs realistább teljhatalmának velejárója a magyar kultúra, művelődés és a nemzeti nyelvhasználat további elnyomása volt a derék „Trézsi mama” uralma alatt, Sisi teljesen a magyarok kulturális és érzelmi hatása alatt állt. Jellemző, hogy még Ausztria történelmét is a tudós Majláth János gróftól tanulta, a magyarok históriájára, politikai problémáira és nyelvére pedig olyan kiválóságok oktatták, mint báró Eötvös József, Horváth Mihály püspök és Deák Ferenc – mindhárman az 1848–49-es kormányok miniszterei! – valamint Falk Miksa doktor, gróf Széchenyi István titkára. Legfőbb bizalmasa, még a családtagjait is megelőzve, Ferenczy Ida maradt élete végéig.
Élete tragikus végéig… Erzsébet királyné és a magyarok érzelmi kapcsolatát a halála után szinte azonnal tárgyiasult mítosz pecsételte meg. Az 1898. szeptember 10-én Genfben történt gyilkosság utáni napoktól az utolsó békeévig, 1914-ig tartó időszak magyarországi Erzsébet-kultuszának dokumentumait – sajtó- és egyéb emlékeit, emlékezetének helyszíneit és „objektumait” – legutóbb Vér Eszter Virág tette közzé a Budapesti Negyed című folyóirat 2006. évi 52. és 53. számában. Az ELTE BTK történésze diplomamunkáját szentelte e tárgykör eddigi legteljesebb gyűjtésének és rendezésének. Az összesen több mint 400 oldalas, gazdagon illusztrált publikáció a szeretett királyné magyarországi emlékeinek olyan sokszínű, érdekes és tanulságos panorámáját tárja az olvasó elé, amelyben szinte teljességében megmutatkozik a boldog békeidők szellemi, művészeti és kulturális élete.
Erzsébet királyné emlékét az országgyűlés már a temetése utáni tizenegyedik napon, szeptember 28-án törvénybe iktatta. Addig csak József nádort, Deák Ferencet és Andrássy Gyulát részeltette ilyen megtiszteltetésben a magyar törvényhozás. Országszerte köztereket – utcákat, körutakat, sétányokat, fasorokat – parkokat, városnegyedeket kereszteltek Erzsébet nevére. Fákat ültettek, díszkerteket készítettek, ligeteket telepítettek a természetet, erdőt szerető, sokat túrázó, kiránduló királyné emlékére. A földművelésügyi miniszter 1898. november 28-án körlevelet intézett a helyhatóságokhoz és földbirtokosokhoz, amely szerint fák millióinak kell hirdetnie Erzsébet királyné emlékét; az országos akcióhoz ingyen biztosítottak csemetéket. (Ez önmagában nagy jótétemény volt az előző évtizedek út-, vasút-, gát- és egyéb építkezéseivel, az iparosodással és közlekedéssel járó fapusztítása után.) Különös szerepet kaptak az emlékművek. „Erzsébet királyné szobrai esetében a magyarok által fontosnak vélt tulajdonságok jelennek meg – írja Vér Eszter Virág –, képet adva egyúttal a korszakok történetszemléletéről is. Erzsébet mint a szabadságvágy, a szépség és a jótékonyság megtestesítője, továbbá a »legnagyobb magyar asszony« szerepében jelent meg.” Azt hinnők, hogy a királyné legelső köztéri szobra az, amelyik Budapesten – a szintén róla elnevezett –, az Erzsébet híd budai oldalán látható. Nem így van: az országban elsőként a Veszprém megyei Nyirád községben avatták fel Erzsébet mellszobrát 1899. május 22-én. Gödöllőn az Erzsébet-ligetben 1901. májusában leplezték le a királyné álló alakos, esernyős bronzszobrát I. Ferenc József és a királyi család tagjainak jelenlétében (Róna József alkotását az 1950-es években szét akarták vágni és be akarták olvasztani, a gaztettet a helybeliek ellenállása akadályozta meg.) Szegednek Ligeti Miklós faragott gyönyörű ülő szobrot carrarai márványból 1907-ben (ez a Lenin–Sztálin emlékműnek volt útjában 1950-ben, így került raktárba 1997-ig.) A főváros méltó emlékművének elkészülte 1932-ig váratott magára. A kényes és igényes feladatot három évtizedig tartó kultúrpolitikai, műkritikai, pályázati csetepaté kísérte. Zala György művét a híd pesti oldalán, az Eskü (ma Március 15.) téren helyezték el, a háború után egy sülysápi raktárba vitték, s csak 1986-ban állították fel újra Budán a trónuson ülő, rózsacsokros királyné szép bronzszobrát (pár éve fekete zsákot húztak a fejére ismeretlen önmegvalósítók). A János-hegyi kilátó 1910-ben készült el – és vége-hossza nincs az idézett könyvben is olvasható, különböző emlékhelyeknek és intézményeknek a történelmi Magyarországon, amelyek Erzsébet nevét viselik. Az évfordulók alkalmából az idén gyűjteményes kötet jelent meg a királyné emlékezetét ábrázoló képeslapokról. Lapunk ismertetést közölt róla.
„Amíg a magyar szívekben forró vér fog bugyogni, addig bizonyára mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének és halálának napja” – mondta az 1899. évi emlékünnepség szónoka, Jókai Mór.
Ennél többet 2007-ben sem jósolhatunk.