Jelentések a diliházból

k ö n y v e s h á z

Attól, hogy öltem, érvényeset még én is mondhatok – írja a politikai pszichiátria lakója valahol Romániában az 1990-es évek elején. A beteg (?) a hiteles (?) diagnózis szerint kóros önvádaskodásban szenved. Gyógykezelésének lényege: a tébolyt hóborttá – hobbivá – szublimálni. A kezelőorvos (?) – az ápolt léthangulatának megidézése végett – nem vallat, mint a detektív, hanem interjút készít, magnóra beszéltet. A magnókazettáról gyorsíróval lejegyeztetett vallomás – gyógyregény. Terápromán. Olyan naiv (?) irodalmi alkotás, amely a kor hangulatát, a rendszerváltó Kelet-Közép-Európa politikai légkörét a lehető legrészletesebben jeleníti meg.
A Páskándi Géza hagyatékából előkerült, most a Kairosz Kiadó által közreadott különös epikai mű, a Szekusok az író második – úgynevezett – gyógyregénye. Az első, A sírrablók még Páskándi életében, 1991-ben jelent meg, kritikusai, olvasói a szerzőt nem hozsannázták körbe érte. Talán ezért is maradt az asztalfiókban a még A sírrablóknál is felkavaróbb pszichiátriai jelentés, a „stiláris önlesrófolás” árán. A mű a jól ismert romániai és magyarországi szleng, a szolgálati zsargon szókészletéből gyúrt nyelvezetével is a nyolcvanas, kilencvenes évek világát, a politikai-társadalmi fordulatokban ide-oda vetődő, gyarló kisemberek észjárását idézi meg. Ma már tudható: semmihez nem mérhető hitelességgel. Látnoki erővel is.
A bőséges jegyzetanyaggal, mottóállománnyal, előszóval, elő- és utóhangvariánsokkal, valamint több végkifejlettel ellátott történetnek két szekus fiú a főszereplője. (A Securitate – olvasni a jegyzetanyagban – a pártállam katonai szerve. Hivatalosan: az osztályellenség bűncselekményeitől védi a belső biztonságot, a honpolgárok életét és a közvagyont. Nem hivatalosan: a Ceausescu családot és udvartartását őrzi, irányításukra élet- és vagyonellenes bűncselekmények ezreit hajtja végre. Tagjainak kiválasztásában a politikai, világnézeti, sőt az etnikai megbízhatóság játszotta a főszerepet. A nemzeti kisebbségi egyedek közül csak az maradhatott a szeku állományában, akiből „janicsarizálódott individuumot” tudtak nevelni.) Kovácsu főhadnagy magyar anya törvénytelen gyermeke, Jonika hadnagy a román állam apátlan, anyátlan fia. Az apparátus kicsi pontja mind a kettő, segédszemélyzeti beosztásban, a nagy akciók végrehajtói mellett. Szerszámokat hoznak, a „fellocsolás emberségét” gyakorolják, amikor a főnökeik az osztályellenséget „operálják”. Akkor is a vizet hordták, amikor temesvári „telephelyüket” 1989 decemberében a forradalmárok felfedezték. Delán alezredesnek segédkeztek, hogy a „kezelt személy” fel ne dobja a talpát. (A „beavatkozásra” azért volt szükség, mert az asszony azt kiabálta, letépve a Ceausescut ábrázoló plakátot: látnálak kitömve, Kárpátnak Vulturja!) Kritikus pillanatokban az egyik fickó azzal szokta nyugtatni a másikat, ők tanúsíthatják egymásról: a szerv alkalmazásában sem öltek embert. Ám a fordulat sebességét látván rádöbbennek, hogy mire bárkinek megmagyaráznák: ők „csak kínoztak”, már fel is kötötték őket. Magyarországra szöknek. Ami 1989 és 1993 között határon innen és túl történik velük, azt beszéli el több átdolgozásban a politikai pszichiátria lakója. Páskándi posztumusz gyógyregénye történelmi kalandregény is, hiszen a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójának legjellegzetesebb magyarországi helyszínei, utcái, dzsumbujai, lepukkadt presszói és zavaros jogviszonyú lakásai is megjelennek benne a rendszerváltozás kisembereivel egyetemben. Arról a társadalmi közegről állít ki tehát látleletet a Szekusok, amelyiket elmulasztott megörökíteni az események fősodrát és főszereplőit is szelektíven megjelenítő elektronikus média és a leginkább saját bizonytalan sorsával, önigazolásával és igazodásával foglalatoskodó nyomtatott sajtó.
„Úgy változott meg minden, hogy semmi sem változott” – idézi fel a flepnis mesemondó a pesti rokonainál hallott népítéletet a romániai forradalomról. „Kérem, itt a törvényt sokáig még más pótolja majd. Például: a láb alóli eltevés… a néma zsarolás… a cinkos egyezkedések” – így okoskodik Páskándi Géza másik jó eszű, külvárosi embere. S belénk nyilall: tizenhét esztendővel ezelőtt az utca népe tényleg így „agyaskodott”. Azóta persze sokat gyűrődtünk, felejtettünk, tompultunk. Az anyaországbéli „politikai pszichiátriák” lakóinak pedig esélyük sem igen volt arra, hogy vég nélkül, akár több változatban is magnóra mondják a sáros, véres múltjukat. De arra sem sokan figyeltek, aki önszántából mondta a magáét. Így eshetett meg, hogy az anyaország lakói a rendszerváltás lázában égve még azt sem vették észre, amit Páskándi szerencsétlen kis hőse, a nyolcvanas évek Romániájában Kovácsu főhadnaggyá előléptetett Kovács Bendegúz fundamentális életfilozófiaként ismételget, alkalmanként mint a Securitate kiszolgált katonája gyakorol is: „Magyart kell ölni magyarnak, hogy ne süssék rá a még nagyobb vádat, hogy nacionalista…”
(Páskándi Géza: Szekusok. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 4200 forint)