Karácsony az Andok fölött

Ha az ember Dél-Amerikában karácsonyozik, egészen más hangulattal találkozik, mint Európában. Ami otthon a karácsony szerves részének tûnik – téli táj, rövid nappalok, fenyõfás hangulat, s legfõképpen a befelé forduló intimitás –, az a trópusi és szubtrópusi környezetben alig elképzelhetõ. A nap korán kel, és késõn nyugszik, a hõmérséklet kánikulai, a hóélmény éppoly távolinak tûnik, mint az otthoni decemberben a nyári napsütés. Az intimitás, mely odahaza a karácsonyi hangulat elengedhetetlen része, megteremthetõ ugyan, de dél-amerikaiasan; az itteni, emberközelibb környezetben e szempontból nézve szinte mindig karácsony van. Persze a templom karácsonykor itt is zsúfolásig megtelik, de egyébként is sûrûn látogatott, hiszen ez is a latin világ szerves része: a vallásosság ezer és ezer módon archaikus, ami nemcsak a spanyol latinitást õrizte meg és vitte tovább, hanem magába olvasztotta az õsi kultúra megannyi árnyalatát is. Ez a kultúra átüt az arcokon, a keresztvetésen, a képek tiszteletén, a templomtér betöltésén, ami nyugati és mégis õsi, keresztény és mégis mitikus – nehéz eldönteni, hogy õsmaradványok továbbélése vagy egy teljesen új fejlemény kezdete-e.
Amikor repülõre ülve a Baktérítõ alatti tájakról északnak indulunk, a hóélmény nem maradhat el; az Andok legmagasabb csúcsai még decemberben is hóval borítottak. Másféle hegyvidék ez, mint az Alpok vagy a Kárpátok. E három hegyvonulat, noha sokféleképpen hasonlítanak egymáshoz, mégis nagyon különbözõ: az Andok csúcsai és völgyei masszívabbak, kietlenebbek, kopárabbak, mint az európai hegyek. Havat még látni, de hiányzik a havazással otthon társított bensõségesség; mindaz, amit Európa létrehozott tájban és kultúrában, érzésben és attitûdben. E három még az Egyesült Államokban is megfoghatatlanul másféle; noha ezen a tájon – ha már Washington magasságát elérjük – szinte otthon érezhetjük magunkat, az északi félgömb idõjárási viszonyai, az ismerõsebb arcvonások és viselkedési formák, az építészet és a szokásvilág viszonylagos közelsége még nem hozzák magukkal azt, amit Európában oly természetességgel kapcsolunk össze legfontosabb ünnepeinkkel.
Ami ünnepeinket mindenekelõtt megalkotja, az nem annyira a földrajzi helyzet, mint inkább egy eszme. Könnyû lenne azt mondani, hogy ez az alakzat az elõdök történeti teljesítménye, melyet készen kapunk, ebbe születünk bele, s akár hiszünk, akár nem, valamiképpen otthonosnak érezzük Jeruzsálemben éppúgy, mint Berlinben, Párizsban vagy Budapesten. Ennél többrõl van szó. Ami történetileg kibontakozik, egy ideális alakzat – nevezzük bármiképpen –, amelynek eredete titokzatos; nyilvánvalóan eredménye bizonyos gondolatoknak és tetteknek, hagyománynak és törekvésnek; de eredménye fõképpen a valóság különleges helyzetének, amely otthont adott annak a körnek, amelyben ünnepeink létrejöhettek. A valóság e helyzete a lehetõ legkiszolgáltatottabb: a pusztulás folytonos fenyegetésével kell szembenéznie, ami mégis arra készteti, hogy felvállalja a kör hordozását, amelyben e sajátosság megszülethet. A fenyegetés kívülrõl érkezik; a védekezés hõsies, s ha elbukik is, éppen ezáltal képes a kör megõrzésére. Az Egyesült Államokban a karácsonyt a hálaadás ünnepe készíti elõ, amely tele van színes jelmezzel és mulatós szokásokkal; másfelé a felkészülést a halálra való gondolás jelenti, komoly és csendes odafigyelésként arra, ami a halálon keresztül felmagasztosul.
Ha vannak helyi idõszámítások, a miénk októberben kezdõdik. Októbertõl novemberen át karácsonyig és szilveszter napjáig egyetlen elõkészületben élünk, amely a halálra való figyelem egyre pontosabb köreiben juttat el minket a születés valóságáig, ezen át Januarius fagyos, de már egyre világosabb kapujáig. A mi idõszámításunk ilyen volt, és ilyen marad; a meginduló lelkesedés, melyet az igazság felragyogása vált ki, szembetalálja magát a halállal, mely mintha gyõzedelmeskedne a novemberi elsötétülésben. De mégsem: éppen a halál dermesztõ körében gyúlnak ki a karácsonyi lángok, az egyetlen karácsonyi láng, mely az újat már nemcsak ígéri, hanem fel is mutatja. Ha valami, ez magyarázza a mi történetünk eltörölhetetlenségét. Nem tudom, vannak-e itt véletlenek; az õsi egyiptomi naptár éppúgy, mint az archaikus athéni, nem diadalittas ünnepekkel kezdõdött, hanem a pusztulás felidézésével. Szíriusz csillaga alatt, a nílusi áradás idején vagy Thészeusz halálra szánt hajójának elbocsátásával a régi idõk embere azt fejezte ki, amit mi magunk is megtapasztaltunk: az új mindig a pusztulás erõivel való szembesülésben indul útnak, abban létesülve jut szóhoz és fordul a jövõ felé.
Nehéz pontosan megfogalmazni, mirõl van itt szó. A valóság belsõ körében megállíthatatlan a születés; mind a kör létesítése, mind a születés tõlünk függ, és mégis befolyásolhatatlan. Nem tudom ezt másképpen leírni, mint valami csodálatos keletkezést, a már létrejöttek hihetetlen átalakulását, mely nem mindennek ellenére marad fenn, hanem éppen abban, hogy kiszolgáltatott a teljes tagadásnak. Isten báránya ez, Seh HaElohim, aki úgy veszi el a világ bûneit, hogy önmagát adja mindannyiunkért. Ebben az önátadásban jut gyõzelemre. Nem abban gyõz, amit sokan és sokféleképpen várnának tõle, semmiképpen sem a valóság peremén, mely a semmivel határos, hanem a valóság szívében, ahogy a régiek mondták és az újabbak folytatták: a szívben, mely valamiképpen az örökös keletkezés jelenléte, a kapcsolat azzal, aki már mindig is maradéktalanul átadta önmagát.
Mégsem lenne helyes, ha tagadnánk, hogy ez az önátadás olykor a lehetõ leglátványosabb gyõzelemhez vezet. A valóság valótlanság maradna, ha az önátadás pusztán alávettetés lenne, nem pedig ugyanakkor és másképpen teljes gyõzelem is. Vannak pillanatok és idõszakok, napok és hónapok, olykor akár évek is, amikor a legkiszolgáltatottabb hirtelen megdöbbentõ erõvel jelentkezik, áttör, megvalósít és megvalósul; tagadhatatlanul, nyilvánvalóan, szemet és lelket beragyogva. Ez az az idõszak, amikor a legnagyobb elhatározások megfogannak s a legnagyobb tettek megszületnek; amikor a legnagyobb alkotások létrejönnek, és meghatározzák az epigonizmus rákövetkezõ monotóniáját. Az ilyen idõszakoknak mindig megvannak a maguk hõsei, legyen szó költészetrõl, zenérõl, vallásról, filozófiáról vagy tudományról; újra meg újra megjelennek, akik valóban meghatározók. Ez a hatás olykor csak lassan jut érvényre, vagy akár el is veszhet a szorgos semmitmondásban; ilyenkor újra el kell jutni a valósághoz.
Manapság a világ állapota ahhoz hasonló, mint a mi mesebeli rendszerváltásunké. Egy pillanatra úgy tûnt, hogy megrendül a föld, és megnyílik az ég, hogy eljött az igazság pillanata és az ítélet órája. Volt, aki belesápadt ebbe a pillanatba, amit az igazság põre felragyogása váltott ki. De mégsem jött, aki ítéljen, mert az igazság azonnal megbocsátást hozott, s joggal; fontosabbnak tûnt a feladat, hogy a romok között ismét élet jöjjön létre. Mirõl is szólt ez a munka? Nagyon kevésrõl; arról, hogy van valóság, és létezik annak igazsága; s hogy vannak, akik szeretik ezt a valóságot és ennek igazságát, mert ez táplálja õket, mint a családot a karácsony fénye. Vannak ilyenek, s ez önmagában is sokatmondó. S mintha az egész világhelyzet ezt tükrözné manapság; mintha mindenütt feszülten figyelnék, hogy a körvonal mikor rajzolódik ki ismét átható élességgel és teszi nyilvánvalóvá az örökös születést – mindamellett és mindabban, ami eltökélten fordul vele szembe.
Az Andok felett Florida felé a világ rézsút megdõl egy kicsit; a naplemente fenséges és közvetlen, mintha a vállunkra vennénk a napot. Az óriás-repülõgép fedélzetén a szemek lecsukódnak, a fejek félrebillennek; de olyan is van, aki makacsul kitart az olvasásban. Platón arról szól, hogy a tragikusan elbukott Athén éppen bukása által képes feltartóztatni az erõt, mely mindig a perifériáról tör be, középre igyekszik, de nem tud eljutni a valódi életalkotásig. Megmarad az utánzásban; ez a lényege. Ez az utánzás a valóság roncsolása; aminek másolata, az a valóság keletkezése. Atlantisz sorsa az alámerülés, legyen bármilyen hatalmas és gazdag; az atlantídák azok, akik nem élhetnek egy pillanatig sem a közép anyaga és szelleme, kenyere és bora nélkül; annak elpusztítására törnek, ami nélkül nem maradhatnak fenn, ami nélkül nem törhetnének rá a középre, ahol a valóság születése végbemegy. Mégis eljön a pillanat, amikor a hatalom zsarnoki szerkezete megbillen; amikor a valótlanság szilárd pozíciói egy pillanat alatt tarthatatlannak bizonyulnak. Mint az Epinomisban olvassuk: „Mert a Jó szükségképpen s már mindig is gyõzött a Rossz felett.”
Meglepõ, hogy a világegyetem forgatagában valaha is találtatott egy hely, amely alkalmassá vált az értelmes élet kibontakozására. Mindez egy pillanat töredéke alatt zajlik le a világidõben, és mégis képes arra, hogy felmutassa a hatalmasabbat, amibõl minden származik. Nem kevésbé meghökkentõ, hogy valaha is létrejöhetett a kultúra, amely felfedezte az ember egyedülállóságát, és fokozatosan öntudatra ébresztette. S szinte az érthetetlennel határos, hogy az emberi történelemben, annak minden esetlegessége közepette, hely és idõ jutott arra, hogy az örökös születés, amely mindennek eredete, megvalósulhatott egyetlen empirikus születésben.
Amikor arra gondolunk, hogy ünnepeink erõtlensége mennyire nyilvánvaló a kor irdatlan változásai közepette, jusson eszünkbe egy régi karácsony, mely annál fényesebben világít, minél távolabb van tõlünk az idõben. Ebben az egyre hatalmasabb fényességben egy csíra él, mely már régen növekedésnek indult; elõbb vagy utóbb áttör, és megmutatkozik. Mint a mustármag. Vagy a hegyen épült város.

A szerzõ filozófus, író