Karinthy és Beckett

Ketten ülnek a szögesdróttal bekerített parkban. Karinthy hanyagul hátradől nádszékében, és egykedvűen szivarozik.
– Az egész világegyetemnek dögszaga van. Maga is bűzlik – mondja Beckett. – Milyen hónapban vagyunk?
– Ma csütörtök van. A büdösség világnapja – feleli Karinthy, aztán szimatolni kezd. – Itt valami lekozmásodott. A mindenségit, most veszem észre, hogy én égek. Belobbant a lángelmém.
– El ne hamvadjon itt nekem! Egyébként pedig szarok a világegyetemre. A mindenség teremtésekor Isten jócskán túlbecsülte a képességeit.
– A világegyetem még csak hagyján, hanem az ember… Csapnivaló kontár munka! Nem csoda, hogy soha nem jön el a maga híres Godot-ja. Nem mer a szemünk elé kerülni, mert neki kéne elvinnie a balhét az egész elbaltázott teremtésért.
– Ideje volna fölrobbantani az univerzumot. Találjon ki valami jobbat! – unszolja Beckett.
Karinthy bólint, aztán megkérdezi:
– Jobb micsodát?
– Valami trükkös végjátékot.
– Fáj a lábam, hihetetlen. Nemsokára gondolkozni se tudok.
– Nem is érdemes.
– Mit szólna egy parti kverenteszhez?
– Mindig azzal a kverentesszel jön! Mást nem tud? Én már föladtam minden reményt – dünnyögi Beckett. – Legszívesebben szabotálnám a magával való együttműködést. De nem bánom, játszszunk, legalább nem kell hallgatnom, amint hallgatok.
Karinthy elővesz egy doboz gyufát, és egyenlően elosztja a szálakat. Minden ötödiknek letöri a fejét. Négyet oldalt helyez, a többit átnyújtja Beckettnek.
– Elemelem – mondja Beckett, és leemel tizenkettőt. A többi megy a talonba. – Mennyit számítunk egy poénra?
– Négy és felet.
– Seggmagasságban dobunk, jó?
Karinthy a maradék ötöt bent hagyja adunak. „Nálam van huszonkét gyufa, az harmincöt, hozzászámítva egy adut meg két világháborút, az negyvenegy pont.”
– Dobjon!
Beckett négy gyufát tesz Karinthy elé keresztbe.
Itt nincs mit gondolkodni, minden kezdő tudja, hogy ilyenkor böfögni kell, meg három, az kilenc. Karinthy két gyufát derékban kettétör, böfög, és leteszi a négy mellé.
– Fabicikli.
Beckett egy pillanatig gondolkodik, aztán rájön, mivel kell válaszolnia.
– Molyfingkontra.
Ötöt tesz le, és fölír egy felet.
A helyzet most kritikusnak látszik. Mert ha erre Karinthy sakkal felel, és lóugrásban leüti a széket, akkor Beckett megint kontrázhat, és Karinthy vezérének befellegzett.
– Tessék.
Karinthy néggyel beljebbez. Most a hadállás körülbelül egyenlőnek látszik. Beckett sokáig gondolkozik. Végül is miben reménykedhet? Hogy a tengerben és a folyókban ismét lesznek halak?
Aztán felötlik benne az egyedüli megoldás.
– Berosálok.
Lenyeli a nála levő gyufákat, egyiknek kiköpi a fejét.
– Na, hányat nyeltem? – kérdezi Beckett.
– Snóbli! – vágja rá a másik.
Karinthy vagyona veszélyben, mert ha néggyel bent marad, meg egy vörös macska, az negyven pont veszteség. Csak hatezer sliccgomb van nála: nem valószínű, hogy a königsbergi kártyakódex engedélyezte huszonnégy órán belül meg tudná szerezni a hiányzó tízezret.
– Egy Karinthy nem hagy magával kibabrálni… Így irtok én! – harsogja diadalmasan, és leüt egy parasztot.
– Így, írek, ni! – kiáltja Beckett, és nyomban visszarúgja a labdát. Most egy ideig az írek kapuja előtt folyik a játék. A mérkőzés első perceiben 0:0-ra vezetnek a magyarok. A piros-fehér-zöldek ugyancsak megszorongatják az ír kapust, egymás után nyolcvankét gólt rúgnak be neki, de sajnos olyan gyorsan, hogy nem lehet szemmel követni. A bíró annyira elkábul, hogy futás közben elalszik, és azt álmodja, hogy az írek tíz gólt lőttek a magyar kapuba. Hirtelen fölébred, és mind a tíz gólt megadja. Egy ír csatár lenyeli a labdát, besétál a magyar kapuba, és ott hirtelen kihányja: a bíró ezt is gólnak ítéli meg. A FIC (Falábú Írek Clubja) győzelme biztosnak látszik; félidőben már 13:1-re vezetnek.
– Tudja, hogy én nagypénteken születtem? Ha minden külső érzékelés, állati, emberi, isteni, megszűnik, az önérzékelés továbbra is megmarad. Megette a fene! A „keresztény” ugyanazt jelenti, mint a „kretén”, a „káosz” és a „krach” – mondja Beckett.
– Hajrá, magyarok! – Karinthy a nyolcasra tesz.
Piros jön ki, Beckett mindent besöpör. Üsse kő, több is veszett Mohácsnál.
Karinthy elvisz három ütést: az hat pont – és csendes ultimó. Most nyerésre áll. Gyakorlat teszi a pancsert. Csak az a kérdés, bízhat-e Törökmézben? Az esély húsz az egyhez, de Sárgarigó nem áll rajthoz, fuss vagy fizess. Nem rossz tipp, de mégiscsak papírforma.
– Így, ahogy vagytok! Éljen Törökméz!
– Nyertes nincs, a vesztesnek kampec – mondja Beckett. – Adok búzadarát, másfél kilót, elviszi a kedvesének, főzet vele egy fazék tejbepapit, hogy legyen mit enni a halotti toromon. Bemondom a terített durchbetlit.
Karinthy rázendít:

Kis madárka, kedvesemhez
röpülj gyorsan a ligetbe,
súgd meg néki, hogy a világ
büdös, mint a koldus segge.

– Mindig is az volt a kívánságom, hogy a tetememet égessék el, ami megmarad belőle, azt tegyék papírzacskóba, és szállítsák a dublini Abbey Színházba, mégpedig oda, ahol életem legboldogabb óráit töltöttem: az illemhelyre a bal oldali zsöllyékhez vivő lejárat végén, hamvaimra ott húzzák rá a vécéöblítőt, lehetőleg valamelyik darabom előadása közben, és mindez a legkisebb ceremónia vagy gyászkörítés nélkül történjék – mondja Beckett.
– Hányszor akar maga meghalni?
– Meghalni nem lehet elégszer. Az életet elfelejteni, rögtön fölitatni, ahogy elszivárog… – mormogja Beckett.
– Igaza is van: az ember akkor a legboldogabb, ha meghalt. Haljon csak meg nyugodtan, a többit bízza rám!
– Akkor talán…
– Menjünk? – kérdezi Karinthy.
– Menjünk – feleli Beckett. – Kellene egy stukker… vagy egy jó erős kötél. Vagy egy neutronbomba.
Nem mozdulnak, míg meg nem jelenik marcona őrangyaluk, és vissza nem kíséri őket gumiszobájukba a Mennyei Diliházban, ahol az örökkévalóság végezetéig őrzik és ápolják az irodalom halhatatlanjait.