Nem tudom, mennyire tudok majd eleget tenni sorozatomban a Márai Sándor által támasztott mottóbeli igényeknek, meglehet, harakirit követek el magam ellen (ugyanis mással harakiri lehetetlen), egyszóval lehetséges hogy belepusztulok új vállalkozásomba (ahogyan egyéb vállalkozók is nap mint nap belerokkannak szép honunkban), mégis próbálkozom… s ha semmi mást, ezt a szándékot fogadja el tőlem a nyájas olvasó.
Továbbá még azt is, hogy ez a fokozottabb igényességre való törekvés (ihletettebb pillanatokban teljesítés) elégtelen képességem és műveletlenségem okán – saját kútfőből lehetetlen. Így hát meg-megidézek majd mestereket, s talán a „magunkról mással” műfaj fejezi ki megközelítőleg, „mi az, mi idegeimben közeleg”.
Még egy apróságot az utolsó szó jo… majdnem az első szavak jogán, hogy mint műfajt, az újságírást semmivel sem becsülöm alább például ezeknél a szépelgéseimnél. Sőt! Alighanem nem sikerült felnőnöm – még a bokájáig sem – egy vérbeli újságíró által közölt cikkhez (egy hús-vér cikknek még a bokáján kívül is vannak értékes testrészei), s ezért ez a „savanyú a szőlő” effektus, valamiféle gőgösen affektáló arisztokratizmus. Mentségem-önigazolásom csupán anynyi lehetne, hogy a szombati, a Nemzet mellé mellékelt Magazin másfajta igényeket is hivatott kielégíteni.
Most már – e hosszú rávezető után – csak annyit, hogy a sorozat első két írásában Nemes Nagy Ágnes asszonyt idéztem meg, nem a patakban… (de ez már tiszteletlen és méltatlan lenne az általam annyira becsült, méltatlanul lassanként elfeledett, nemesen míves nagy asszonnyal szemben).
Utolsó új bekezdésem már tényleges rávezetés erre a harmadik részre, mert a szokásos terjedelemhiány (amely még így is – íme – lehetőséget ad barokkos bőbeszédűségemnek) összefüggéseiből kellett hogy kiragadja az egyébként egybeírt-gondolt „elmélkedésemet” a kivezetés lehetőségének egyfajta változatáról. Persze a „felületes” újságolvasási reflex – amelyet elsősorban magamon érek tetten… – nem igényli a korábbi hetekben megjelentekre való utalásokat, önmagukban is meg kellene hogy álljanak ezek az írások. Akkor tehát csupán arra emlékeztetnék most már, hogy fáj: Dalmát! Raguza-Dubrovnyik az enyém is! (Még ha időnként porig bombázzák is… illetve ilyenkor szólal meg csak igazán bennem valami, ami nem „revízió”, „határmódosítás”, „vissza a tengereinket is!” stb., de ettől még – sőt éppen ettől –: fáj!)
ÉS IGENIS KÉPZELETBEN ÁLLJUNK ODA
A DALMÁT TENGERPARTRA
Ez is egy gesztus… valami elindul így… (távolodik?!)
LEGYÜNK OTT MINDENESETRE, HA LEHET
(HA NEM)
Térdharisnyában, buggyos matrózblúzban, és integessünk gyermek-szalmakalapunkkal Verne kapitány hajója után, amint elúszik fura kéményein pamacsos gőzbodorral… jobb híján. (Ezt a tömör gyönyörűséget saját kútfőből… a jelenlegi érzéketlenségem és íráskészségem fokán…! az olvasó is sokkal jobban jár.)
MIKÖZBEN SEJTJÜK A KÖLTŐVEL
Könnyebb XXX. századi űrhajósokkal kelteni fel az „ember”, a „lét”, a „nagyság” érzelmeit, mint így (vagy egy csehovi kishivatalnok szürke csetlés-botlásával…)
FIRSZ–LATINOVITS–DARVAS IVÁN
Kockás plédek, egycsövű, de sokcsavaros (önparodisztikusan: észjárásos), dudoros messzelátók, sárgarézzel kivert briggek (Istenem, de szépek!), jachtok, kismirglizett mozsárágyúk, el.
„Az életem úgy elmúlt valahogy… mintha nem is éltem volna…”
EGY KIS ÁHÍTATOT MOST, TISZTELT KÖZÖNSÉG!
Egy kis csöndet! (Aztán kezdődhetnek megint az első, második és egyéb boldogtalan békétlenkedések?)
(E kérés után azonnal esett a dollár a távol-keleti tőzsdén és a frankfurti könyvpiacon.)
HAMVAS BÉLA ÁLLÍTÓLAG KÉTSZER OLVASOTT
ÉLETÉBEN ÚJSÁGOT
Egyszer az első és egyszer a második világháborúban.
(A harmadikat már nem érhette meg.)
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
