Koncert

Világszerte úgy ismerték: a zongorista. Mintha neve nem is lett volna. A közönség rajongott érte, nem véletlen, hogy az arcátlanul magas jegyárak ellenére mindig telt ház várta. A kritikusok már a neve hallatán ájultan rogytak az anyaföldre. Egyikük például ezt írta: „Isten fölött álló személyisége már akkor atomizálja az ember lelkét, mikor még nincs is a színpadon.” Egy másik újságban így méltatta az ájult ítész: „Találkoztam Batu kánnal, Teréz anyával, ismerem azt a férfit, aki Mozart blockflötéjét rendszeresen tisztította, szelencében őrzöm Lenin hajtincsét, de kétségkívül ő a legnagyobb!”
Tessék, így zajlott a legutóbbi koncert.
Minden szék foglalt volt, sokan a falnak szorulva álltak, a többiek a lépcsőn taposták egymást. Savanyú kipárolgás töltötte meg a termet. A közönség feszült figyelemmel várta a koncertet, miközben az első sorban tettlegességre került sor. Úgy látszik, több jegyet is eladtak ugyanarra a helyre, két idős asszony összeverekedett, csak akkor hagyták abba, amikor a művész megjelent a színpadon. A közönség megbabonázva, falfehér arccal ült, sokan arra gondoltak, végre eljött a pillanat, egy levegőt szívhatnak vele. Azt a keveset, ami maradt. Elfoglalta helyét a zongoraszéken. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült, tíz percig fürdött a halálos csendben, aztán az ujjait tornáztatta hosszasan. Amikor végül a billentyűk fölé emelte a kezét, reccs, a vállánál szétfeslett a frakk. Az emberek felhördültek a meglepetéstől, ám ő fegyelmezetten vette tudomásul a balesetet, arca rezzenéstelen maradt, bár a szája mozgott, alig láthatóan. Hátragurult a zongoraszékkel, majd puha léptekkel elhagyta a színpadot. Az az igazság, hogy még a középen kettérepedt frakkban is fenséges látványt nyújtott. Hang bennszakadt, a közönség tátott szájjal figyelt, aztán szűnni nem akaró tapsorkánban tört ki.
Mikor visszatért, immár vörös cserefrakkban, hunyorogva állt a reflektorok fényében, enyhén meghajolt, talán el is mosolyodott. Újra taps, percekig tartó. A zongoraszéken ülve, lehajtott fejjel várta ki az ünneplés végét, aztán felállt, és csavarni kezdte a szék magasságát állító kart. Följebb, följebb, és még följebb tekerte, míg a kar teljesen lecsavarodott, és a színpadra hullott. Hangja robajnak tűnt a döbbent csendben. Néhányan tapsolni kezdtek, két perc múlva felállva éljenzett az egész nézőtér.
Azonnal besietett egy díszletező, felkapta a defektes széket, és szinte futva másikat hozott. Be akarta állítani a magasságát, de a mester gyengéden félretolta, maga látott neki. Közben többször ráült, próbálgatta. Egyszer kinézett a közönségre, és cinkosan hunyorított. Ennyi volt a véleménye a kis közjátékról.
Ismét helyet foglalt a zongora mellett, mellénye szinte felizzott a reflektorok éles fényében. Megtörölte a homlokát. Ha lehet ezt mondani, a légkör még feszültebbé vált. Ekkor felnézett, ugyanis az egyik a reflektor éppen a szemébe világított. Koncentrált néhány percig, aztán mégis felállt, kicsit fordított a zongorán. Odahúzta a széket is. Leült, fejét félrebillentette, és ült mozdulatlanul.
Nem tudni, miért, de ismét kitört a taps. Egyetlen pillantással elnémította a közönséget, de attól kezdve a testtartásában volt valami szemrehányó. Akkor aztán váratlan dolog történt. A süket csendben valaki különös hangot adott ki, lehetett böffentés, szellentés vagy fojtott tüsszentés is. A zavarodott csendet nyüzsgés, halk beszéd, sőt fojtott nevetés váltotta fel, az emberek felálltak, tekintetükkel lázasan keresték a hang gazdáját a tizedik sor tájékán. Jól fésült, kecskeszakállas, ám kétségtelenül gyomorbajos képű úr volt az illető, tipikus kémiatanár-megjelenés.
Odafent a színpadon a zongorista megvető arcot vágott, leoldozta a csokornyakkendőjét, és a közönség közé hajította. Erre ugyan még senki nem figyelt, de amikor ledobta magáról a frakkot, a mellényt, az inget, és egy szál alsónadrágban felrúgta a zongoraszéket, bizony már csend terült a nézőtérre. Aztán kitört a taps. „Csöndet! – kiabált a mester. – Ez nem a műsor! Ezek malőrök, kérem!” A taps viharossá erősödött. „Rohadék sznobok!” – üvöltötte, és kiviharzott. A közönség felállva tombolt. „Vissza, vissza…” – skandálták ütemesen.