Koponya a parázson

Katmanduból az indiai Szonauli felé autózva a tizenkét órás út vége felé érkezünk Lumbiniba. A határ melletti városka az egyik világvallás zarándokhelye: itt született Sziddharta Gautama herceg, vagy ahogyan a világ ismeri, Buddha. Nepáli régészek 1896-ban felfedezték itt Asóka császár kövét, amelyet az uralkodó a vallásalapító pontos születési helyén emelt. A kő fölé épített emlékhelykomplexum az UNESCO döntése értelmében 1997-től világörökségi védelem alatt áll.
A hely szelleme megfogja az utazót: a gyönyörűen ápolt kert sarkaiban ezeréves romok, középen hatalmas banjanfa; ez annak a fának a hajtásaiból nőtt, amely alatt majd kétezer-hatszáz éve Buddha megvilágosodott. Az emlékhely gőzerővel terjeszkedik, sokhektáros területén a Buddha-követő országok már felépítették saját templomaikat. A negyedik legnagyobb világvallás követőinek számát kétszázötven- és ötszázmillió közöttire becsülik. Három fontosabb ága a théraváda (Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Srí Lanka, Burma), a mahájána (Kína, Japán, Korea, Szingapúr, Vietnam) és a tibeti (a névadó mellett India, Bhután, Mongólia, Nepál, Kína és részben Oroszország területén terjedt el). A parkban gyönyörű templomok sorakoznak egymás mellett, és némely országok presztízsként kezelik a jelenlétet, egész épületegyüttest emeltek-emelnek: szállodák, szuvenírboltok, tanításra alkalmas helyiségek sorakoznak a templomuk környékén. Bekopogunk a vietnamiba (még nincs kész, de nagyon kedvesen fogadnak), ahol tamáskodásomra a vezető elmondja: a szocialista országban szabad vallásgyakorlás van, és nekik fontos, hogy ezt itt is megmutassák. Szabadtéri állatpark készül vietnami madarakkal, szálloda és étterem épül, a templom előtt pedig két betonhegy szimbolizálja azt, hogy ők földrajzilag a Himalája és a Fan Si Pan (Vietnam legmagasabb hegycsúcsa) közé szorultak.
Továbbindulunk, a következő állomás már Indiában, Uttar Pradesh államban Kusinagar – nyolcvanéves korában itt hagyta el testét Buddha. Ez is zarándokhely, a kis település a látogatókból él. Az emlékhely templomával szemben hatalmas állami látogatóközpont, amely több száz ember ellátására, elszállásolására alkalmas. A szobaárak mintegy kétezer forinttól tizenkétezerig terjednek, és egészen jó étterem van, ahol koreai zarándokcsoporttal vagy amerikai turistával is találkozhatunk. Igaz, az ide látogatók döntő többsége indiai – a település elég távol fekszik a nemzetközi repülőterektől, és a nyugati zarándok nem szereti a napokig tartó buszozást, vonatozást. Pedig van látnivaló bőven, hiszen itt is épült néhány gyönyörű templom, és itt találjuk azt a helyet, ahol a testet elhamvasztották – kísérőnk szerint azért, mert különben mindenki akart volna belőle egy darabot.
A buddhista zarándokok harmadik nagy állomása a Bihar állambeli Bodgája – harmincöt évesen itt meditált negyvenkilenc napig Buddha, míg végül egy banjanfa alatt megvilágosodott. Megvilágosodtak a követői is: ezer dollárt kérnének a professzionális kamera használatáért az emlékhelyen, így az kint marad. Odabenn viszont igénytelen linóleum borítja a gyönyörű, ezerhétszáz éves Mahabódhi templom padlózatát, amelyet lelkiismeret-furdalás nélkül köpködnek tele a látogatók bételmaradékkal. Buddha szobra előtt nagy divat pózolni – a fényképezkedő indiaiaktól alig lehet megcsodálni a gyönyörű alkotást. A település különben valódi periféria – a vasútállomáshoz közeli szállodai szobánk vécéje távozásunk után lényegesen tisztább állapotban volt, mint érkezésünkkor.
Átvonatozunk Benáreszbe (hivatalos nevén Varanasi), a hinduk legszentebb városába. Éjjel érkezünk, és nem álljuk meg, hogy ne látogassunk ki a szent folyó, a Gangesz partjára. Fantasztikus élmény a köveken állni, ahova minden hithű hindu szeretne eljutni legalább egy tisztító fürdő erejéig. Tőlünk nem messze máglyák lobognak – messzi tájakról is idehozzák a halottakat elégetni. Érdekes módon nincs elviselhetetlen bűz – hitük szerint Síva megáldotta a helyet, hogy ne legyen büdös –, így valóságos tábortűzhangulat van a máglyák mellett. Kísérőnk tíz évet élt Indiában, és összebarátkozott az egyik halottégetővel, aki találkozásuk első pillanataiban végigméri, majd megállapítja, hogy hízott: korábban nyolcszáz kiló fa is elég lett volna az elégetéséhez, most meg vagy ezerszáz kellene.
Nézzük a tüzet, egyszer csak kigurul egy koponya a parázs közül. A hideg kövön szétpukkan, tartalma kifröccsen, és egy ott lebzselő tehén elkezdi fellefetyelni. Megvisel a látvány.
Az egyik településen fura alakokra leszek figyelmes. Nőnek néznek ki, de nem azok – Európában transzvesztitáknak hívnák őket, de nem volna pontos a meghatározás. Kasztráltak, azaz férfi nők – a lényeg, hogy évszázadok óta prostitúcióból és koldulásból élnek. A modern kor újfajta – és nem rossz – megélhetési módot is hozott nekik: pénzbehajtással foglalkoznak. Az ügyfél ugyanis odaküldi őket adósának háza elé, és jelenlétük, minősíthetetlen ricsajozásuk annyira kínos az illetőnek, hogy hanyatt-homlok rohan fizetni.
A vonat felejthetetlen találkozások színhelye: a hétköznapjaikba látunk bele, ha elbeszélgetünk a helyiekkel. Megtudom például, hogy egy átlagcsalád bőven elél havonta száz dollárnak megfelelő rúpiából, és a gyerekek hét végén egy-két rúpiát (öt–tíz forintot) kapnak zsebpénznek(!).
– Látná, milyen boldogok vele! – mondja alkalmi utastársam, és nem érti döbbent arcomat.
Néha más meghökkentő történettel is találkozunk. Tolmácsunk és kísérőnk egyik útján ötvenes éveiben járó, hivatalnoknak látszó intelligens úrral utazott együtt, aki az ölében fogta bőrtáskáját. Mivel a magyar fiatalember jól beszélt hindiül és bengáliul, hamar elkezdtek beszélgetni (az indiaiak – mint mindenki – rendkívül hálásak, ha az idegen az anyanyelvükön szólal meg). Mindenesetre a férfiról kiderült, hogy ő a bengáli hóhér, és akkor is dolgozni ment.
– Engem azért fizetnek, hogy öljek, nem azért, hogy kínozzak – mesélte, ezért évek óta azon dolgozik, hogy minél humánusabb legyen az akasztás. Banános-mosószeres vízben áztatja a kötelét, hogy jobban csússzon a nyakon, és belefont egy fémcsavart a kenderbe, mert így azonnal eltörik a nyakcsigolya, gyors lesz a halál. – Átsegítem az embereket a következő életükbe – adta meg a filozófiai hátteret, jelezve, hogy nincs lelkiismeret-furdalása.
Benáreszből leutazunk Majapurba, ahol az utóbbi évtizedekben mesterséges város épült. Ez a hely a világ Krisna-tudatú híveinek, vagyis a bhaktáknak a paradicsoma. Látszik, hogy európaiak és amerikaiak építették: tiszta, civilizált, mély lelkiséggel rendelkezik. Szent hely, területén szigorúan tilos a hódolás mindenféle káros szenvedélynek, és kizárólag vegetáriánus ételeket szolgálnak fel az éttermeiben. Hajnali fél ötkor kezdődik a szertartás a templomban, ahol egész nap hallani a mantrázás monoton zaját. Délben negyven rúpiáért (körülbelül kétszáz forint) sokfogásos ebédet, prasadamot kapunk, de ha nem volna pénzünk, akkor sem maradnánk éhen – az alapító, Prabhupád kérése az volt, hogy templomaik tíz kilométeres körzetében soha senki se maradjon éhen. Ennek a tanításnak köszönhetően láthatunk ételosztó krisnásokat itthon is a Blaha Lujza téren.
A Rajdhani expressz tizenhét és fél óra alatt teszi meg a majd ezerötszáz kilométeres utat. A légkondicionált kocsi patyolattiszta. Elfelejtek minden korábbi megpróbáltatást: a négyhetes indiai út utolsó napjaiban fedezem fel, hogy van egy másik világ, egy másik India. Igaz, a helyiek közül nagyon kevesek számára elérhető, de élhető, gyönyörű, civilizált.
Vége
(A riport az AeroSvit ukrán légitársaság támogatásával készült)