Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn

A gazdaságkutató intézetek az év végén sorra lefelé módosították a 2007. évi gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzéseiket. Míg 2006 végén, 2007 elején a becslések a 2,5-3,0 százalékos sávban mozogtak, a legutóbbiak már két százalék alá süllyedtek. Ezzel párhuzamosan az inflációra adott becslések növekedtek. Ezek a prognózisbeli eltérések azonban elég természetesnek mondhatók. Olyan nagyságrendű beavatkozások esetében, mint a 2006 végén kezdődő stabilizációs csomag, a várható eredmény becslése csak tág határok között lehetséges. A sokkal súlyosabb probléma az, hogy néhány évvel ezelőtt még senki sem jelezte előre a stabilizációs csomag szükségességét, a kormány meg egyenesen arról beszélt, hogy a gazdaság „dübörög”.
Elsőből az utolsónak lenni
Feltehetjük a kérdést, hogy mi történt, mit lehetett négy év alatt úgy elrontani, hogy az uniós tagsággal járó kötelezettségek teljesítésében elsőkből az utolsókká váltunk? A válasz röviden az, hogy a rendszerváltást követően sohasem álltunk olyan jól, mint ahogy azt a média, a politikusok vagy a hazai és külföldi elemzők időnként állították. Itt egy tömeges méretű önbecsapás folyik, mindenekelőtt az ország tényleges helyzetét eltakaró elemzési módszerek és statisztika segítségével.
Ma sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a rendszerváltáskor Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa volt. Nem azért, mert a máséból élt volna (mint ahogy azt sokan tudni vélik), hanem azért, mert az 1970-es évek felelőtlen hitelfelvételei nyomán – akárcsak számos latin-amerikai ország – adósságcsapdába került: az égbe szökő kamatlábak mellett az újabb hitelek a korábbiak törlesztését és kamatait finanszírozták. A rendszerváltás idején az ország 14 milliárd dolláros nettó adósságából mindössze egymilliárd volt a tényleges forrásbevonás, a többi felhalmozódott kamat és árfolyamveszteség. A lengyelek leírattatták, a románok (a világon egyedüliként) visszafizették adósságaikat, a többi az unióhoz csatlakozó ország pedig nem adósodott el. Mindezek következtében már a rendszerváltás pillanatában a hatalmas adósságteher alatt nyögő Magyarország volt a legrosszabb helyzetben az unióhoz később csatlakozó országok közül. A politikai csatazaj azonban elnyomta mindazok hangját, akik erre a körülményre fel akarták hívni a figyelmet.
A külkereskedelem liberalizálása
A hetvenes évek hitelfelvétele elementáris gazdaságpolitikai hiba volt, mégis eltörpül amellett, ami a rendszerváltás során következett. A rendszerváltáskori szarvashibák felsorolása meghaladja e cikk kereteit, ezért csak a mai gazdasági helyzet kialakulásához vezető legfontosabbról, a külkereskedelem liberalizálásáról ejtünk szót. A külkereskedelem liberalizálása 1988-ban, még a Grósz-kormány idején kezdődött, és az Antall-kormány idején, 1992-ben fejeződött be. A négy év alatt bekövetkező teljes piacnyitás figyelemre méltó teljesítmény, különösen, ha összehasonlítjuk mondjuk Angliával, ahol ez annak idején kétszáz évbe tellett. Ennyi ideig volt érvényben ugyanis az angol ipari és kereskedelmi érdekeket védő úgynevezett hajózási törvény, amelyet csak akkor töröltek el, amikor Anglia már vitathatatlanul a világ vezető ipari hatalma volt. Összehasonlíthatjuk magunkat a Közös Piaccal is, ahol mintegy húsz évbe telt, míg a többé-kevésbé azonos fejlettségű országok liberalizálták egymás közötti kereskedelmüket. A négy év alatti liberalizálásnak (több, itt nem említett intézkedéssel együtt) az lett a következménye, hogy a magyar ipar összeomlott, másfél millió munkahely, az összes egyharmada szűnt meg, és a magyar gazdaság (2003-ig mérve) mintegy tizenegymilliárd dollárnyi külső és belső piacot veszített el (ennyi volt a vámterületi gazdaság külkereskedelmi hiánya 2003-ban, amikor ezt az adatot utoljára kimutatta a statisztika).
Hiányos nemzetközi elemzések
1994-re a költségvetés hiánya a GDP 8,4 százalékára nőtt, mindenekelőtt az összeomló vállalati szféra csökkenő befizetései miatt. A költségvetés sokat emlegetett és elemzett hiánya tehát nem új jelenség, hanem már a rendszerváltást követően kialakult. A kiadások és a bevételek közötti rés azóta is fennmaradt, legfeljebb időnként mérsékelték a privatizációs bevételek és megszorítócsomagok, vagy növelték a választási évek pénzszórásai. A költségvetési hiánynak tehát alapvető, hosszú távon jelentkező strukturális okai vannak, amelyeket rövid távú stabilizációs csomagokkal nem lehet orvosolni, illetve lehet, de csak olyan áron, hogy a költségvetésből finanszírozott szféra (oktatás, egészségügy, védelem, alapvető infrastrukturális létesítmények) ellehetetlenülnek. A költségvetési hiány mesterséges leszorítása lehetséges, de épp a tényleges felzárkózás alapfeltételeit kérdőjelezi meg. E körülményről a költségvetési hiányt elemző hazai és nemzetközi elemzések nem szólnak.
Lefelé pörgő spirál
A külkereskedelem liberalizációja nyomán az ország külgazdasági egyensúlya is gyorsan romlott. Míg a nyolcvanas években, kínkeservesen és Marjai elvtárs kézi vezérlése mellett a külkereskedelmi mérleget egyensúlyban lehetett tartani, a rendszerváltást követően, 1994-re a hiány elérte a GDP kilenc százalékát, az ország ismét a fizetésképtelenség közvetlen közelébe került. Ekkor jött a Bokros-csomag, amely két év alatt közel húsz százalékkal csökkentette a reálbéreket. A külkereskedelem liberalizálásának árát (amely egyértelműen a külföldi vállalatoknak kedvezett) részben a kialakuló hatalmas munkanélküliséggel, részben a reálbérek csökkenésével a lakosság fizette meg és fizeti továbbra is, mert itt nem egy egyszeri életszínvonal-áldozatról, hanem általános gazdasági, társadalmi, kulturális lecsúszásról, egy lefelé pörgő spirálról van szó.
A külkereskedelem liberalizálása (és az általa okozott veszteség) egyértelműen a neoliberális gazdaságfilozófiai elvek és az azokat a gyakorlatba átültető magyar közgazdászok számlájára írható. Igaz, a magyar kormányt ebbe az irányba nyomta az IMF és a Világbank is, csakhogy tanácsaik végrehajtása nem volt kötelező, ez kizárólag azon múlott, hogy vezető közgazdászaink még e szervezetek szakértőinél is doktrinerebbek voltak – az ország kárára.
A privatizáció és a tőkeműveletek liberalizációja, a forint konvertibilissé tétele nyomán hazánkban egy duális gazdasági szerkezet jött létre, amelyben döntő szerepet játszanak a teljesen külföldi kézben lévő, importból exportra termelő és a hazánkban gyakorlatilag csak bérmunkát (összeszerelést) végeztető, multinacionális vállalatok. E vállalatok azonban nem úgy működnek, mint a nemzeti cégek, döntéseiket globális stratégiájuk és nem az adott ország nemzeti érdeke határozza meg.
Globális vállalatok és spekulánsok
A multinacionális cégek döntési önállósága azt is jelenti, hogy a nemzetállami keretek között használható gazdaságirányítási eszközök teljesen hatástalanok lehetnek a globális cégek helyi vállalataival szemben, vagyis nem tudják befolyásolni a konjunkturális és egyensúlyi viszonyokat. Például ma már a fizetési mérleg egyenlegét döntő mértékben a korábban itt befektetett tőkén realizált jövedelmek határozzák meg. Emellett a könnyen mozdítható portfólióbefektetések is több mint ötvenmilliárd eurót tesznek ki. Mindez azt jelenti, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlege és annak finanszírozhatósága, tehát az ország fizetőképessége, elsősorban a globális vállalatok, illetve a spekulánsok döntéseitől és nem a magyar kormány intézkedéseitől függ. A magyar kormány csak annyit tehet, és ezt meg is teszi, hogy magas, a nyugat-európait két-, időnként háromszorosan meghaladó kamatlábakkal és a forint árfolyamának stabilizálásával érdekelté teszi a nemzetközi tőkét, hogy itt fektessen be, vagy a már befektetett tőkét ne vigye ki. Természetesen ezzel az egyensúlyi problémákat nem lehet megoldani, csak – gyorsan növekvő külső adósság és tartozás mellett – elodázni a bizonytalan jövőben, de teljes bizonyossággal bekövetkező pénzügyi összeomlásig, vagy az ország teljes egészében külföldi kézbe kerüléséig. A 2000 óta változatlanul tartott forintárfolyam kifejezetten előnyös a hazai vagy multinacionális importőröknek, de tönkreteszi a hazai exportőröket. Az a cég, amely 2000-ben még mondjuk 15 százalékos árbevétel-arányos nyereséget ért el, mára már veszteségessé vált, mert árbevételei legfeljebb az euró inflációjával, tehát mintegy 15 százalékkal nőttek, míg költségei a hazai inflációval, tehát 40 százalékkal emelkedtek.
Az itt felsoroltak és még számos más, a magyar gazdaság helyzetét alapvetően befolyásoló tényező nem képezi a kormány, az Európai Bizottság vagy a gazdaságkutató intézetek elemzésének tárgyát (például a multinacionális cégek exportját mint magyar exportot tárgyalják, ámuldozva annak korszerű szerkezetén). A félrevezető elemzések, az önbecsapás miatt a politikusok, a közvélemény, de sokszor maguk az elemző közgazdászok is értetlenül állnak a „gazdasági dübörgést” követő vészintézkedések előtt.
A Werner Langen-jelentés
De nemcsak a hazai elemzések adnak félrevezető információkat, hanem az Európai Bizottság szintén a neoliberális gazdaságfilozófiára épülő elemezései is. Az áthatolhatatlan homály falán talán most rést ütött egy, az Európai Parlament gazdasági és monetáris bizottságában tárgyalt és az euróövezet kibővítéséről szóló jelentés. A beterjesztője, Werner Langen után Langen-jelentésnek nevezett anyag a felzárkózó országok magasabb inflációs rátájának magyarázatára vonatkozó Balassa–Samuelson hatásra hivatkozva óv az euró túl korai bevezetésétől. „Az euró túl korai bevezetése a csatlakozott tagállamokban akadályozhatja a gazdasági konvergencia folyamatát, súlyos hibákhoz vezethet a valutaátváltási arányok megítélésében… lassíthatja a folyó fizetési mérleg hiányának helyreállítását, és ezáltal megnehezíti a gyors gazdasági alkalmazkodást, amelyet minden érintett fél politikailag szükségesnek és kívánatosnak tart” – olvasható a jelentésben. Ez magyarra lefordítva annyit jelent, hogy be lehet ugyan vezetni az eurót, de ezzel az adott ország nagy valószínűséggel el is vágja a gazdasági felzárkózás lehetőségét. (A Balassa–Samuelson hatás ugyanis azt mondja, hogy a gazdasági felzárkózáshoz szükséges gyorsabb fejlődés szükségképpen nagyobb inflációval jár. Tehát ha az inflációt egy kormány az euróövezethez való csatlakozás érdekében le akarja szorítani, akkor restrikciós politikát kell folytatnia, ami csökkenti a gazdasági növekedés ütemét, és így a felzárkózást is lelassítja, vagy lehetetlenné teszi.)
Az euróövezet visszásságai
De az euró bevezetése nem csak az új tagállamokban lehet túl korai, neves szakértők szerint az volt az Európai Unióban is. Milton Friedman, a neoliberális gazdaságfilozófia atyja például óvott az euró bevezetésétől, mondván, hogy egy közös valuta lehet egy politikai egyesülési folyamat vége, de nem lehet annak kikényszerítési eszköze. A közös monetáris és fiskális politika körüli viták sokkal inkább megoszthatják, mint egyesíthetik az unió országait (lásd legutóbb Sarkozy és az Európai Központi Bank vitáját). Paul de Grauwe, a leuven-i egyetem professzora is azt nyilatkozta a De Morgen című lapban (2006. március 18.), hogy politikai unió nélkül az euró nem tud sokáig fennmaradni. Mivel a politikai unió (ami gazdasági oldalról a jelenleginél lényegesen nagyobb költségvetési központosítást és átcsoportosítást igényel – lásd az Egyesült Államok vagy Németország szövetségi költségvetését) megvalósítása a közeljövőben aligha lehetséges, az euróövezet felbomlása reális perspektíva.
Az elmondottak például a magyar kormány számára azt jelentik, hogy minél inkább el kívánja érni a maastrichti kritériumok teljesítését, annál kevésbé tudja az ország felzárkózását biztosítani. Ráadásul mire teljesítené ezeket a feltételeket, az euróövezet talán fel is bomlik.
Félrevezető számítási modell és elmélet
Mindezeket összefoglalva, a magyar gazdaság azért (is) csúszik lejjebb és lejjebb a lejtőn, mert egy teljesen hamis, a gazdaság valóságos működésétől távol álló modell és elmélet (a neoliberalizmus) szerint elemzik és kívánják irányítani. Az e szellemben készült értékelések nem feltárják, hanem éppen ellenkezőleg, elkendőzik a valóságos problémákat. Ameddig e szemlélet marad az uralkodó, addig ismétlődő és hatalmas életszínvonal-áldozatok árán sincs esély arra, hogy az ország egy tényleges felzárkózási pályára térjen át.

A szerző közgazdász