Másik kéz nélkül

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
(Kosztolányi Dezső)

A múlt század hetvenes éveinek elején tudományos műhelyként megújuló Petőfi Irodalmi Múzeumban a forradalmi tevékenysége miatt egyetemi rektorságából leváltott, sőt egy időre börtönbe is zárt Baróti Dezső és a hazai irodalmi muzeológia megalapítójának számító Miklós Róbert irányításával fiatal irodalomtörténészek, Rónay László és jómagam reprezentatív kiállítást rendeztünk. Ennek megnyitóján bemutatták nekünk az egyik alapítónak, Fenyő Miksának a haldoklásból egyetlen napra még az életbe visszasegített alakját. Akkor még sokan éltek a lap munkatársai közül, emlékezéseiket leírattuk, irodalomtörténeti vitát is szerveztünk, szövegét könyvben megjelentettük, majd az alapító atyák születésének összevont centenáriumára tanulmánykötetet szerkesztettünk. A Vallomások a Nyugatról, a Vita a Nyugatról és a Valóság és varázslat mindmostanáig a legkeresettebb szakirodalomba tartoznak. A közelmúlt egyik konferenciáján pedig felvetődött a kérdés: hogyan változik egyes művek befogadása, például az Esti Kornél sorozat mikor válhatott a kortársak szemében csak ifjúkori kalandjaik megjelenítéséből a modern magyar próza meghatározó példájává. És akkor nevetve közbeszóltam: dátumhoz köthető, a Valóság és varázslatban megjelenő Szegedy-Maszák Mihály-tanulmány jelentheti ebben a sorsfordító határt.
Különben ez a visszakereső tudományos kutatás egybeesett a ma már szintén kutatási és tananyaggá váló írónemzedék, Tandori Dezső és Esterházy Péter kortársainak őskereső törekvéseivel. Ottlik Géza és Szentkuthy Miklós ujjmutatását követték, akik Budapest ostroma után éppen a Nyugatot (és hát szerves folytatását, a Magyar Csillagot) akarták újraindítani.
Nyugat: ha írók veszik szájukra ezt a nevet, immár száz év óta mindenki arra a csodára emlékezik, amelyet folyóiratként szoktunk leírni, de a legkevésbé sem a kézbe vehető füzet vagy kötetsorozat jelenik meg szemünk előtt. A Nyugat: fogalom, amelyet már fennállása idején ünnepeltek jubileumi alkalmakkor, és amelyet kényszerű megszűnte után évfordulók szerint, de anélkül még inkább glóriával körülvéve látunk feltűnni az ünnepeinket oly igen elrontó jelenünkben.
Pedig a Nyugat is ugyanolyan halandó folyóirat volt, mint a többi. Hozzátehetem, hogy a Nyugatban sem csak halhatatlan alkotások jelentek meg, nemegyszer halványult színvonala is. A világirodalmi rangú lírai kiteljesedés József Attila és Szabó Lőrinc idején inkább indítást és visszaigazolást jelentett, az írók jobbára csak névjegyként közöltek benne írásokat, hiszen a megélhetést a nagyobb napilapokban, leginkább a Mikes Lajos szerkesztette Az Est-lapokban való rendszeres publikálás jelentette, még az alapító „nagy nemzedék” számára is. És mégis! Volt oka, hogy kicsit tovább élt, mint a többi. Ha előzményeit és fontos folytatását, a Magyar Csillagot is hozzászámítjuk, formálisan négy évtizedet is alig ért meg. De még ma is köztünk él és alkot a kaposvári Takáts Gyula, aki valóságos szerzője lehetett a folyóiratnak, és akiben mindmostanáig folytatódik az a poétikai meghatározottság, amely a Nyugatból kisugárzik. És hogy tudunk felemelő módon nemzeti jelleggel gyászolni, talán épp ennek a hagyománynak köszönhetjük: Szabó Magda ha nem is a Nyugat, de az annak szellemét tovább szolgáló Újhold szervezőjeként ugyanennek az eszménynek volt ihletettje és egyben továbbéltetője a szememben.

Mi biztosíthatja egy folyóiratnak ezt a megkülönböztetett helyet? Szerintem a sokfélesége, amely csak egyetlen kritériumot ismer: a színvonalat. Színvonalat a megvalósításban és az alkotáshoz fűződő etikában. A története során váltakozó szerkesztők mindegyike úgy tudta összehangolni a szerzők és írások különbözését, hogy azok nemhogy ütötték volna egymást, inkább az összképet gazdagították, éppen egymásra irányították a figyelmet. A legcsodálatosabb Nyugat-monográfia: Karinthy Frigyes Így írtok ti című gyűjteménye. Benne ölt testet az írók egymástól olyannyira elkülönböző modora és egymáshoz való nem mindig szeretetteljes kötődése.
Kell-e nagyobb ellentét, mint indulásuktól kezdődően Ady és Kosztolányi vagy a húszas évek végére egymás ellen forduló ifjúkori barátok, a homo moralis elvét vállaló Babits és a homo estheticus eszményét hangoztató – hasonlóképpen, csak más formátumban morális – Kosztolányi. Egy tehetséges doktorandusz dolgozatában olvasom, hogy Ady, amint lesöpri a még igencsak kezdő Kosztolányi első kötetét kritikájában, érzékenyen figyeli közben azt a költői teljesítményt, amelyikről egyszersmind tudja: megtalálta a tőle függetlenül alakuló igazi riválist, akinek pályája akkor is úgy alakul, ha maga Ady nem volna jelen a magyar költészetben. És milyen érdekes: az ifjonti levelezésükben Ady-ellenesen össze-összekacsintó Kosztolányi és Babits utóbb Ady halála évfordulóján már szemben állnak: Babits kötelességének érzi az Ady melletti kiállást, Kosztolányi pedig korai véleményének felhangosítását. Mindketten elismerik Ady költészetének nagyságát, csakhogy az egyik az életmű dantei kompozíciójának vizionárius összefüggéseire figyel, míg a másik a tökéletes vers szigorú mértékével közelít a szétszóródó életmű egészéhez. Vagy: Ferenczi László Kassák-könyvében bemutatja, hogy az avantgárd szerkesztő és táborszervező – maga is a folyóirat állandó szerzője – éppen a Nyugat jelentőségét hangsúlyozza támadásaival, kiváltva ezzel Babits értékelő vitatkozó válaszát. Majd Kassák avantgárd verskötetét szintén a Nyugat fogadja a legértőbben, személy szerint a tőle talán legtávolabb álló Kosztolányi. Az emigrációba kényszerült költőnek a kommün alapvető tévedéseit is érzékeltető, de az áldozatokat elemi költői erővel elsirató Máglyák énekelnek című eposzát pedig az akkor a Babits belső köreihez tartozó fiatal Szabó Lőrinc méltatja a folyóiratban lelkes szavakkal. Lukács György az első évfolyam tizenkilencedik számában a legszebb magyarsággal megírt esszéjében mutatja be a társai költészetére olyannyira hasonlító, alighogy kibontakozó német szimbolista költő, Stefan George líráját.
Csak hogy a régebben elveikben is társak mily távolra szakadtak egymástól a kommün utáni pillanatban, kiderül a Magyar költők kilencszáztizenkilencben című megrendült számadást és önvallomást olvasva: Babits „gombolyag filozófus”-nak titulálja Lukácsot, barátját, a korábban Bartók-operát ihlető Balázs Bélát pedig „szél-sárkány költő”-nek. Hogy aztán Babits későbbi kedvence, Szerb Antal majd a harmincas években ismét Lukács Györgyből induljon ki a modern európai próza számvetésekor, a Hétköznapok és csodák bevezetésében. Sokszor ölték tehát egymást a folyóiratot alapítók, de becsülték is! Ennyi pedig elég lehetett az összetartozáshoz. És még nem is beszéltem a nemzedéki küzdelmekről.
Szoktuk mondani: a Nyugat „nagy nemzedéke”. Az alapítók közül néhány név: Ady, Móricz, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Csáth Géza, Krúdy, Szabó Dezső, Nagy Lajos, Szomory Dezső, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Füst Milán, Kassák, Karinthy, a később érkező Tóth Árpád. És akkor még nem is említettem a szerkesztőket és kritikusokat, például Ignotust vagy Schöpflin Aladárt vagy az egymással szerkesztői elveik okán párbajt is vívó Osvátot és Hatvany Lajost. De hadd említsem közös tévedésüket: Ady nagy ívű váltását megjelenítő verses regényének, a Margitának csúfos meghúzását és idő előtti befejeztetését, sőt elvitatott utóéletét. A nagy nemzedék nagy fiaskóját. Ellenpróbaként évtizede összeolvastam az 1912-ben, a Margitával egy időben megjelent remekműveket: T. S. Eliot és Ezra Pound, Yeats és Gottfried Benn, Blaise Cendrars és Kavafisz ugyanabban az évben írott szövegeit. Majd amolyan „nyugatos” játékkal a szövegek magyar fordításai közé fűztem a Margita sorait – kollégáim nem tudták szétszálazni, kivágni belőle Ady szövegeit. Persze könnyű egy század elteltével visszafelé olvasni. Féltő barátai tévedtek, amikor poétikai okokból a tehetség szétesését vélték a készülő műben felfedezni. De ez még nem volt a szemükben kirekesztő ok. Közölték. A húzás már bonyolultabb okra vezethető vissza: a bemutatottnak vélt személyek – ma úgy mondanánk – személyiségi jogait védték. Majd gyorsan feledtették az egész művet.
Aztán jöttek a nemzedékinek is feltűnő ellentétek. A Trianon után jelentkező második és a nagy gazdasági világválságot követően megjelenő harmadik nemzedék. Én még az Újhold íróit is ide számolom negyedik nemzedékként. És itt vannak a nyolcvanas évek Újhold-évkönyvei felkarolta újabb nemzedékek. Mindennek már Babits, majd halála után legendásan eszményített – a kommunizmus éveiben a rá hivatkozókkal együtt kárhoztatott – emlékezete lesz a meghatározója.
Babits – ha csak teheti – rangjabéliekkel veszi körül magát. Legendás már a fiatalkori indulás is: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula; a szenvedélyes levelezőtársak mindegyike ma már a magyar líra maradandó nagysága. Politikusok, filozófusok, költők következnek: Lukács György, Balázs Béla, Kunfi Zsigmond, Hatvany, de leginkább a Dienes fiúk és feleségeik. És Babits Mihály még az olyannyira különböző alkatú Móricz Zsigmonddal is megkísérli a maga félszeg módján a szerkesztői kapcsolatot barátsággá melegíteni, éppen a Nyugat megmentése érdekében. Ő is akarja a Nyugat Barátok Körét, ő is részt vesz a közös szilveszterestéken, amelyek nem is szerkesztőségi összejövetelek, hanem inkább megelevenedett irodalomtörténeti arcképcsarnokok. Még a tanítványok kiválasztásában is ehhez a minőségi elvhez ragaszkodik – és szerencsés kézzel válogat. Talán az egy Kazinczy vezetett a magyar Parnasszusra annyi tehetséget, mint ahányat Babits személyes baráti környezetébe fogadott. Az utóbb másod-harmad vonalba sorolódók vagy a fiatalon elhullottak még ma is említésre méltók. De az igazi nagyok is hányan vannak: József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Halász Gábor.

Ahogy a névsort olvasom, kísértetiesen egymásra rímel a kapcsolatok végső szakasza. Mintha egy elátkozott királyfi kísértené minduntalan a lehetetlent. Még a szerényebb tanítványokat is el-elkapta a lázadás, Sárközi György is nyilvános vitára nyitotta egyszer a száját éppen nemzedéke érdekében. Tudjuk, a szakítások, szembeállások okai különbözők, hol a történelem, hol a világnézet, hol az intrika, hol az alkati kérdések szóltak közbe: vaskos kötetekben lehet mindezt dokumentálni. Dokumentálódott nem is egy történet. A Babits és Szabó Lőrinc közti szakítás históriájának csörtéit kezdő kutatóként vívtam Babits ügyvéd barátjával, Basch Lóránttal vitatkozva. Mégsem a történetekre, hanem az emlékekre figyeljünk! Szabó Lőrinc sírva olvassa fel élete végén a Babitsra emlékező versét. Nem – nemcsak! – azt siratta, hogy valaha a rossz Szabó Lőrinc föllázadt a jó Babits ellen, hanem megértette közös sorsukat: „nincs senkim kivüled”. Mint ahogy Németh László is fájdalmasan búcsúzik a valahai mestertől-baráttól: „Azt csinálom, amit egy kéz egy másik kéz nélkül megtehet. Tisztelgek előtte.”
Egyszerre aztán mintha az átkos varázslat szűnne, Párizsból megérkezik egy fiatal magyar pusztai fiú, Illyés Gyula, Babits olvassa újabb verseit, és az egyik fiatallal, aki akkor már bejáratos hozzá, és még éppen nem lázadt fel ellene, József Attilával üzen érte, és ő – úgy tűnik – jelenlétével megszünteti ezt a rontást. Ekkortól kezdve mintha minden megváltozna. A mindinkább betegségekkel küzdő költő körül felvirágzik egy elapadt folyóirat, lakásának fogadószobája az íróvá avatás szentélye lesz, az esztergom-előhegyi kis ház pedig a beérkezettek zarándokhelye.
Illyés nem költőnek készül, hosszú kerülők útján lesz azzá. Nem is kerül Babits költői iskolájába. Párizsból hazatérve Kassák Dokumentum című folyóiratának munkatársa, a Nyugathoz is Osvát hívja, még állást is ő szerez neki. Így is emlékezik: „Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejűségem folytán – csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk.” Eleve különböző pozícióból indultak, és úgy keresték az egymás felé vezető utakat, de Illyés tartózkodó természete révén soha sem merészkedtek egymást sebző közelségbe. De ő, a máshonnan jött ébreszti rá éppen a legjobb és legszükségesebb időben Babitsot költészete közösségi értékére: az európai távlatú nagy nemzeti költőt ő tudatosítja Babitsban, és segíti a szerkesztőt az újabb nemzedékek költői és emberi példájává emelkedni. A fiatalabb költőnek biztonságérzetet ad a nagy tapasztalatú szerkesztő jóváhagyó figyelme, az érett mester pedig a magyar líra rég várt megújulását élvezi, a nemzeti jelleg korszerű újjászületését.

Végül is Babits utolsó szájmozgását az új barát figyelhette, aki oly mesterien tudta a távolsággal védeni a közelséget, az önkéntes szolgálattal összeegyeztetni a személyes szuverenitást. Ő lett az, aki a nemzeti költő feladatát szekértáborba szorítva vitte tovább, első lépésként – vállalva az embertelenedő világ pergőtüzét – éppen a Babitsra emlékező kötetben gyűjtve össze a kortársak humanista szellemi értékeit.
A huszadik századi irodalmat sokáig a Nyugat nemzedékeiként írták le. A szakmánkban a rendszerváltást jelentő első pécsi irodalomtörténeti konferenciára Kulcsár Szabó Ernő kollégámmal úgy hívtuk a résztvevőket, hogy „váltsuk fel a nemzeti irodalomtörténet kézikönyveinek korszakolását, amely a lehető legformálisabb, éspedig nemzedéki – a Nyugat első, második, harmadik stb. »nemzedéke« – szerkezetbe tudta csak foglalni, lehetetlenné téve így a műfaj valóságos történetében végbement változások természetének poetológiai értelmezését”. Ezzel a szaktudományi értelmezést-elemzést, a mindenkor változót leválasztottuk a változtathatatlanul megképződött eszmény örök értékeket sugárzó képéről. Ekkortól kezdve a Nyugat neve talán nem olyan korszakjelölő, amelyet történészek, irodalmárok oly sokszor csereberélnek a változó ideológiai vagy poétikai jellegű prekoncepciók ihletében. A Nyugat emlékezete így megmaradhat az érték mindenkori megfelelőjének, amelyet nem lehet egyetlen irányzat számára sem kisajátítani. A Nyugat végképp eszmévé finomult, örök időkre szóló példázattá. Az érték mértékegységévé.