Megszelídíthetjük-e a XXI. századot?

Megalapozatlan-e a vád, hogy még egyetlen nemzedék sem ártott oly sokat a Földnek, mint ez a mostani? Apokaliptikus látomásainkban kiáradnak a tengerek, százával pusztulnak ki állatfajok, sivatag váltja a zöldet, milliók ragadnak vándorbotot, menekülvén az éhhalál elõl. Az író szerint olyan nincs, hogy egy halálos veszedelemben forgó embercsoport, legyen szó egy hatszáz lelkes faluról vagy hatmilliárdról, ne volna képes egymással szót érteni a megmaradás módozatairól. Erre megnyugtató választ csak a XXII. század ad majd. Ha lesz kinek.

Pusztító energiaéhség
Járosi Márton, az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke: – Ahhoz, hogy a XXI. század megszelídíthetõ legyen, mindenképpen meg kell állítani a világ energiafogyasztásának az elmúlt években tapasztalható, õrült ütemû bõvülését. Európa a piacra bízta a döntéshozatalt, ám egyelõre úgy tûnik, ez nem volt jó megoldás. Az energiahordozók birtoklása változatlanul nagypolitikai kérdés, s az errõl szóló diskurzus olykor szinte a hidegháború egyszer már letûnt retorikáját idézi. Az olaj ára az elmúlt pár évben – fõleg pénzpiaci manipulációk következtében – ötszörösére nõtt, drágult a földgáz és a villany. Bizonyos üzleti körök, nagyvállalatok korábban elképzelhetetlen mértékû profitra tettek szert, s közben az energiahordozókban szegény országok láncolódtak oda kiszolgáltatott, függõ partnerként valamelyik nagy exportõrhöz. Az energetikában is túlléptük a fenntarthatósági határt, s ha nem leszünk képesek csökkenteni energiaéhségünket, az tovább gyorsítja a világ összeomlását. A globalizmus azonban a fogyasztás növelésében érdekelt, s médiahatalmával még a tisztánlátást is akadályozva arra törekszik, hogy ne ismerjük fel a valós tényeket.
A XIX. század a szén korszaka volt. Az ipari forradalmat a széntüzelésû gõzgépek elterjedése indította be, és kis túlzással az egész gazdasági és társadalmi fejlõdés, a modernizáció ezen alapult. A XX. század már a szénhidrogének (olaj és földgáz) korszakát hozta el – bár a szén szerepe, fõleg az áramtermelésben, még ma is számottevõ. Az ezredforduló fõ kérdésének az energetikában is az önkorlátozásnak, a fogyasztás mérséklésének kellene lennie. A figyelem középpontjába ezért a takarékosság helyett a helyettesíthetõség kerül. Ma a fõ kérdés az, hogy mivel helyettesíthetõk a fosszilis energiahordozók, hogyan valósítható meg a karbonmentes energiakorszak. Az errõl folyó vitákból két lehetséges út bontakozik ki. Az egyik az atomenergia reneszánszához vezet, a másik a megújuló energiahordozók, elsõsorban a biomassza még nagyobb arányú térnyerése felé. Mindkét út a fosszilis energiahordozóktól való elszakadást, az üvegházhatású gázok kibocsátásnak csökkentését célozza, az ökológiai és társadalmi összeomlást okozó klímaváltozás elkerülésére. Az atomenergiával szembeni fenntartások az elsõ háborús alkalmazásra vezethetõk vissza, a békés célú fosszilis energiatermelés lassan halmozódó veszélyeit nehezebb felismerni. A biomassza ugyan valóban megújuló, de sajnos szintén kimeríthetõ energiaforrás. Már most bebizonyosodott, hogy nem alkalmas a problémák megoldására. A mezõgazdaságra alapozott energiatermelés zsákutca, s több kárral jár, mint haszonnal. Függetlenül attól, hogy a világ végül talál-e – s milyen idõhorizonton – megoldást a fosszilis energiahordozóktól való függetlenedésre, elsõsorban a fogyasztás csökkentésére, a takarékosságra, s ehhez általános szemléletváltásra volna szükség. Sajnos a globális propaganda azt sulykolja, hogy a problémáinkat a piac fogja megoldani. Mára azonban már látszik, hogy az energiaszolgáltatások liberalizációja csak elmélyíti a problémákat. Az energiatermelésnek és -szolgáltatásnak az Európai Unió által kikényszerített liberalizációja nem bizonyult sikeresnek, ennek belátásához elég csak ránézni az árakra. Az emberek életminõségét alapvetõen befolyásoló vezetékes szolgáltatások tarifájának nem a virtuális árakat szülõ, a befektetõk rövid távú érdekei szerint alakuló tõzsdéken kell eldõlni, hanem visza kell térni a költségalapú árazáshoz.

Elhárított világjárványok
Bánhegyi Dénes, a fõvárosi Szent István és Szent László Kórház V. fertõzõ belgyógyászati osztályának vezetõje: – Ha a XXI. század járványairól és eddig ismeretlen fertõzõ betegségeirõl gondolkodunk, két új jelenséget kell figyelembe vennünk. A globalizáció és a túlnépesedés miatti gazdasági migrációt, a helyváltoztatások tömegessé változását és felgyorsulását. Ez a folyamat egyre hatalmasabb és zsúfoltabb megapoliszokat hoz létre, s ez értelemszerûen kedvez a betegségek gyors elterjedésének. A globális felmelegedéssel pedig a „klasszikus” trópusi betegségek vírushordozói megtelepedhetnek a mediterráneumban, illetve az addigi mérsékelt égövi országokban. Negyedszázada van jelen civilizációnkban egy új világjárvány, a humán immundeficiencia (HIV) fertõzés következtében kialakult immunhiányos tünetegyüttes, az AIDS betegség. Ez eddig 40 millió fertõzöttel és több mint 20 millió halottal járt. De újabb veszélyforrásokkal is megismerkedtünk, mint például a hepatitis, az Ebola, a SARS, a madárinfluenza. A nagy influenza-világjárványok nem ismeretlenek az emberiség történetében: például a XX. század elején, 1917, 1918, 1919-ben negyvenmillióan haltak meg spanyolnáthában. Ezt követte az ázsiai influenza 1958-ban, majd a hongkongi 1969-ben, több millió áldozatot követelve. Az eddigi tapasztalatok alapján az emberiség akkor van nagy veszélyben, amikor a már ismert influenza vírusából olyan altörzs keletkezik, amelyet az immunrendszerünk nem ismer fel. Sorsdöntõ az is, hogy az új oltóanyag elõállítása mennyi idõt vesz igénybe, továbbá hogy a földrészeken átívelõ, tömeges megbetegedésekkel lépést tud-e tartani a vakcinagyártás. A madárinfluenzánál figyelmeztetõ jel, hogy madarakra ez a kór végzetes. Igaz, hogy eddig csak két-háromszáz ilyen emberi megbetegedés történt, viszonylag magas halálozással. Ám ha itt is változik az alapvírus, megtörténhet, hogy nem csupán az állat betegíti meg az embert, hanem a kór emberrõl emberre is átterjedhet. Ez az a kritikus pont, amellyel a kutatóknak, a járványügyi szakembereknek számolniuk kell. Napjainkban Ugandában olyan Ebola-járvány zajlott le, amelyet már egy új altípusú vírus okozott. Szerencse, hogy eddig a járvány Afrika különbözõ területein lépett fel, s sikerült lokalizálni. De ha ez a fajta vírus idõrõl idõre változni fog, feltételezhetõ, hogy lesz egy olyan variánsa, amely a légi közlekedés, a migráció során az egész kontinensre átterjedhet. Az úgynevezett világjárványok harminc-harmincöt évenként söpörnek végig bolygónkon. Az elõzetes számítások szerint egy újabb világjárvány a Föld lakosságának felét, egyharmadát érintheti, ebbõl öt százalék lehet halálos kimenetelû. Mivel ez a folyamat hat-nyolc hét alatt zajlik le, nem csupán az egészségügyi vonzatait szükséges felmérni. Kihatása rendkívüli feladatok elé állíthat minden országot, megbéníthatja a társadalmak és a gazdaság mûködését. Egy ilyen vészhelyzetben a kutatóknak, a járványügyi szakembereknek, a gyógyszergyártóknak, az egészségügyi hálózatnak csupán néhány hetük van arra, hogy csökkentsék a veszteségeket. Külön idõbe telik az új vírussal szemben hatékony vakcina hatalmas mennyiségû elõállítása. A világjárványok kitörését nem tudjuk megakadályozni, ez viszont nem jelenthet tétlenséget. Az elõrelátás és a felkészülés mérsékelheti az emberi és egyéb áldozatokat. Példa erre a 2003-ban jelentkezett, a SARS-vírus nyomán kialakult atípusos tüdõgyulladás, ahol ugyan 4–8 százalék volt az emberi veszteség, de Európában nem követelt halálos áldozatot. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) idõben felismerte a veszélyt, és tíz ország 13 laboratóriumának kutatómunkáját hangolta össze. A különbözõ nemzetek tudósai folyamatosan tájékoztatták egymást tapasztalataikról, eredményeikrõl. Így viszonylag gyorsan sikerült a betegséget okozó vírust és összetevõit azonosítani. Az utóbbi években a WHO a madárinfluenzával kapcsolatban szintén komoly, nemzetközi megfigyelõrendszert épített ki. Az egészségügyi védekezést tekintve hazánkat kedvezõen érintheti, hogy az unión belül létrejött az európai járványok és nem járványos betegségek megfigyelési központja. Az intézmény, akárcsak a WHO, a tagországok laboratóriumi kutatásaira, elemzéseire alapoz. Adatok gyûjtésével segíti az esetleges vészhelyzetekre való felkészülést. Hasonló a helyzet a bioterrorizmussal kapcsolatban. Többek között azt modellezik, hogy ha egy ilyen esemény bekövetkezik, miként lehet gyors diagnózist adni a fertõzés típusáról, hatásáról a környezetre, emberi szervezetre. Továbbá hogy milyen járványügyi intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy a lakosságot minél nagyobb számban megóvják az ártalmaktól.

Dávid parittya nélkül?
Lányi András író: – Hogyan szelídítsük meg a XXI. századot? Vajon hányan gondolkodnak még ezen a hatmilliárdból? A szûkölködõk nem századokban gondolkodnak: holnapig szeretnék valahogy kihúzni. A megalázottak és meggyalázottak sérelmeiken, legfeljebb a bosszú módozatain törik a fejüket. A befolyásos emberek világszerte azon gondolkodnak, hogyan tehetnék tönkre vetélytársaikat. Hivatásos szórakoztatóink azon, hogy mire gondoljunk gondolkodás helyett. A tudósok olyan eszközök feltalálásán, amelyek tovább fokozzák az ember uralmát a legyõzött természet, a csapdába ejtett emberi természet felett. A gazdagok a fenntartható növekedésen: miként lehetne még több tudást, anyagot és energiát keresztülpréselni a rendszeren, azaz miként lehetne a világ sokféleségét minél gyorsabban és nagyobb léptékben átalakítani szemétté. Az élet elpusztítása árán szerzett hatalom birtokosának látását a gyûlölet homályosítja el. Nem bocsáthat meg többé áldozatainak. Nem, mert akkor önmagát kellene meggyûlölnie. A megbocsátás az áldozat kiváltsága. Karátson Gábor barátomtól hallottam: amikor Konfucius mestert egyszer megkérdezték, ha uralkodó lehetne, mivel kezdené uralkodását, azt felelte, a nevek kiigazításával. Lehet, hogy most is ezzel kellene kezdenünk. Például nem neveznénk többé szabadnak azt a versenyt, amelynek egyre kevesebb a résztvevõje.
Magántulajdonnak a globális hálózatok személytelen uralmát. Esélyegyenlõségnek, ha Dávid nem vihet parittyát a Góliát elleni küzdelembe. Üzletnek az útonállást, reformnak a rombolást. Pártnak a közvagyon megdézsmálására kötött véd- és dacszövetséget, pályázatnak a zsákmány felosztását. Konzervatívnak a rövidlátót, liberálisnak az üzérkedõt, szocialistának a demagógot. Fejlõdésnek a jövõ forrásainak felélését. Migrációnak a népvándorlást. A szemérmetlen trágárságot nyílt beszédnek, a prostitúciót szexmunkának. Szabad idõnek az elõállított tárgyvilág megvásárlására és elhasználására szánt idõt. Szükségletkielégítésnek az irányított kényszerfogyasztást. Szórakozásnak a menekülést önnön ürességünk elõl.
Mikor a szavak eredeti értelmükhöz visszatalálnak, elkezdhetjük rendeltetésszerûen használni õket: beszélgetésre. Arról beszélgetnénk, hogy mit tartunk jónak. S mi akadályoz bennünket abban, hogy az elgondolt jót véghezvigyük. Az akadályokat elhárítanánk, a jót nyomban megcselekednénk. Nem bíznánk a dolgot a hálózatokra, az adatbázisokra, a szakértõkre, a moderátorokra, az árfolyamokra, a mutatókra, a megmondókra, az uniós joganyagra, választott képviselõinkre. Azt mondogatnánk: bocsánat, belátjuk és elhisszük, hogy ez így és így van, köszönjük szépen és még egyszer bocsánat, de a mi felelõsségünk – a tettekért, utódainkért, a Föld nevû mellékbolygóért – elháríthatatlan, s még egyetlen nemzedék sem ártott oly sokat (az utánunk jövõknek, a Földnek), mint ez a mostani. S ezentúl inkább porszem lennénk a gépezetben, hogysem jól olajozott csavar. A beszélgetéshez azonban csendre volna szükség. Csendre, hogy jól halljuk egymást, bizalomra, hogy meghalljuk egymást, önbizalomra, hogy a másik szavát érteni merjük. Mert olyan nincs, hogy egy halálos veszedelemben forgó embercsoport, legyen szó egy hatszáz lelkes faluról vagy hatmilliárdról, ne volna képes egymással szót érteni a megmaradás módozatairól. Ha úgy látszik – márpedig az utókor így fogja látni –, mintha mi mégis vakon és ostobán rohannánk a pusztulásba, gondolj a gépezetre, kedves Jövendõ, amely a vészjelzések elnémításán, a tudnivalók elrejtésén, figyelmünk elterelésén fáradozott. Ha úgy találod, hogy kíméletlenebbek voltunk, mint elõdeink, s merõ önzésbõl, közömbösségbõl zúdítottunk a világra ilyen példátlan mértékû szenvedést, légy tekintettel arra, hogy a rabszolgatelepek, a nyomornegyedek, az élõhús-gyárak, a mérgezett folyók, az ember- és szemétégetõ mûvek, a sivataggá lett országok lakóinak lassú kínhalála, a halomra gyilkolt lénytársak kínszenvedése a legtöbbünk szeme elõl örökre rejtve volt. Plüssállatkáinkat szorongatva mi igenis megkönnyeztük az élet pusztulásáról szóló híreket energiafaló berendezéseink között, túlfûtött lakásainkban, lefóliázott, csírátlanított, virtuális, távirányított, eldobható életünk magányos színterein.

A jövõ háborúi
Nógrádi György biztonságpolitikai szakértõ, egyetemi tanár:
– Döbbenetes tény, hogy a második világháború óta egyetlen nap sem telt el békésen a Földön. Sajnos úgy tûnik, jó ideig nem is fog. A XXI. század háborúit ráadásul más célokért és más eszközökkel vívják majd meg, mint az eddigieket. Az évszázad elsõ ütközetének sokan az 1999-es koszovói akciót tartják, ami dátum szerint ugyan még az ezredforduló elõtt zajlott, de esetében elõször mutatható ki az a késõbb tendenciává vált jelenség, hogy az egypólusúvá vált világ egyetlen szuperhatalma, az Egyesült Államok gyõzni tud ugyan katonailag, de veszít politikailag. Ha belegondolunk, ugyanez történt 2001-et követõen Afganisztánban, majd 2003 után Irakban is, az áldozatok száma pedig egyre nõtt. Kérdéses, hogy Washington tud-e változtatni ezen a számára is igen kedvezõtlen tendencián, az azonban biztos, hogy komolyabb pozitív várakozásaink csak ifjabb George Bush elnöki pályafutása után lehetnek.
Több mint hat év távlatából megállapíthatjuk: az addig sérthetetlennek vélt Egyesült Államokat megrengetõ 2001. szeptember 11-i terrortámadás elõre látható volt, igaz, senki sem tudhatta, hogy a terror pontosan hol és mikor fog lecsapni. A történtek bekövetkeztében és a reakciókban ellentmondások tömegét figyelhetjük meg, s nem zárhatjuk ki, hogy az események megismétlõdnek. Ma már világosan látjuk, hogy az Egyesült Államok hibás válaszokat adott, még ha az afganisztáni hadjáratban testet öltõ gyors és kemény visszacsapás révén Bush elnök belpolitikai értelemben rövid távon hatalmas sikereket is könyvelhetett el magának. A 2001 októberében indult háború jogosságát többé-kevésbé még el lehetett fogadtatni a közvéleménnyel, pedig közben a CIA-ban is fejeknek kellett volna hullaniuk, elvégre felelõs beosztású emberek nem végezték helyesen a munkájukat. Az iraki háború elfogadottsága esetében már más a helyzet, ráadásul mind inkább megfogalmazódik, hogy az Egyesült Államoknak végre rá kellene lelnie a globális válaszokhoz vezetõ útra.
Erre azonban még képtelennek tûnik. ENSZ-határozatok és különféle nemzetközi vállalások szólnak például arról, hogyan kellene segítenie a fejlett országoknak a harmadik világot, valójában azonban nagyon kevés konkrét lépés történik. A hetvenes–nyolcvanas években Washington és Moszkva is vezetett egy harmincas listát, amelyen a reménytelen államok neve szerepelt, vagyis azoké az országoké, amelyeken nem érdemes segíteni. A harmadik világ terhe most az Egyesült Államok vállán nyugszik, az egypólusú berendezkedést pedig rövid távon senki sem fenyegeti, még ha Kína már jelentkezett is mint leendõ rivális. Washingtonnak ezzel a felelõsséggel kellene kezdenie valamit, tudva azt, hogy az erõviszonyok átalakulásával és az energiaforrások apadásával a XXI. század egészen új kihívásokat is teremt. A jövõ háborúit a vízért és az energiáért vívják majd, a gócpont pedig aligha meglepõ módon a közel- és közép-keleti térség lesz. Afrikáról mindenki megfeledkezik, a világ figyelme Iránra összpontosul, elvégre a Nyugat tisztában van azzal, hogy Teherán mindinkább ki akarja terjeszteni befolyását környezetére. Harcához aligha fogja használni az esetlegesen elkészülõ atombombáját, jól tudja ugyanis, hogy az olajfegyver sokkal hatásosabb eszköz. De ha valóban meg akarjuk szelídíteni a XXI. századot, az olyan leselkedõ veszélyek, mint az egyre gyakoribb környezeti katasztrófák és a túlnépesedés kezeléséért is sokkal többet kellene tennünk.

Vén Európa?
Hablicsek László demográfus:
– Alapvetõ kérdés, hogy Európa tudja-e biztosítani demográfiai jövõjét. Erre kétféle válasz létezik. Az egyik szerint a kontinens nagyon rossz helyzetben van, a fejlõdés tartalékai kimerültek. A másik megközelítés abból indul ki, hogy a kontinens élen jár a demográfiai változásokban. Olyan folyamatok játszódnak le, amelyek késõbb a világ többi részére is jellemzõek lesznek. A közelmúltban jártam egy gerontológiai konferencián, ahol a fókuszban a fejlõdõ országok álltak. Többen azt kérdezték, miért épp a fejlõdõ országokról van szó, amikor Európa az igazán idõs? A válasz: igaz, hogy Európa elöl jár a korosodásban, de az idõsek többsége ma már a fejlõdõ országokban él. Kínában százmillió idõs ember van, és a többi országban is egyre növekszik a számuk. Mint azt a közeljövõben megjelenõ, Kataklizmák csapdája címû, a globalizáció hatásaival foglalkozó kötetben napvilágot látó tanulmányomban is kifejtettem, az a helyes, ha mindkét fenti nézõpontot együtt tudjuk érvényesíteni. Egyrészt látjuk a fejlõdéssel együtt járó veszélyeket, másrészt pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy Európának, a világ demográfiailag egyik legfejlettebb, az átalakulásokban legmesszebbre eljutott térségének ki kell munkálnia azokat a megoldásokat, amelyekkel a jövõje népesedési szempontokból is biztosítható.
Milyen eszközök állnak rendelkezésre a népesség pótlására? Kézenfekvõ a válasz: a bevándorlás, de ennek a jelenségnek a megítélésekor nagyon fontos szempont a mérték. Vannak olyan országok, mint például Svájc, ahol népszavazást is tartottak arról, hogy legyen-e egyáltalán bevándorlás. Franciaországban is feszültséget keltett, hogyan módosuljon, módosuljon-e egyáltalán a bevándorlási törvény. Számos ország diszkriminatív jellegû intézkedéseket foganatosított. Ugyanakkor az északi országok, mint Svédország, Finnország, egyelõre szívesen fogadják a bevándorlókat. A mérték mellett fontosak a kulturális gyökerek. Ebbõl a szempontból Európában a mozlimkérdés az egyik legizgalmasabb. A vizsgálatok szerint ez az etnikai csoport az, amelyik jelenleg a legkevésbé hajlamos arra, hogy rövid úton átvegye az európai kulturális mintákat. Fontosok az érkezõk és az itt élõk közötti demográfiai különbségek is. Az Afrika középsõ vidékeirõl vagy néhány arab országból érkezettek jóval magasabb gyermekszámúak, mint akik befogadják õket. Ha automatikusan kiszámolnánk, ami ebbõl következik, akkor azt kapnánk, hogy rövid idõn belül megsokszorozódik e bevándorló népcsoportok létszáma. Csakhogy a tapasztalatok szerint a bevándorlók második generációja már csökkenti a gyermekek számát, idomul, átveszi a honos népesség átlagos magatartását.
Európában, mint a világ többi részén, egykor nagyon magas volt a gyerekszám, alacsony az élettartam, és ez rövid idõ alatt – demográfiai szempontból 100-200 év nem hosszú idõ – csökkent a családonkénti kettõ gyermekre, ami még éppen biztosította a népesség utánpótlását. Jelentõsen megnõtt az élettartam. Korábban a 70 év volt a jellemzõ élethossz, ma már túlhaladtak a 80 éven, egyes országokban a 90 év sem tûnik elérhetetlennek. Ez az, ami megbontja a kialakult demográfiai egyensúlyt, és aminek hatására kialakul az alacsony gyermekszám. Persze nem egyformán: akadnak Európában olyan országok, mint Franciaország, ahol a gyermekszám még mindig magas. Vannak azonban olyan országok is, mint Németország, ahol hoszszabb ideje születési hiány van. Sajnos Magyarország is ezek közé tartozik.