Mikulás a kertben

Mostanában nem úgy jöttek a karácsonyok, ahogyan remélni vágytam. Két évvel ezelõtt, a szent nap éjszakáján a házam elõtt agyba-fõbe vertek, nagyjából egy évre rá eltemettem Betyár vizslámat, tavaly ilyenkor meg a másik kutyám – õt is szeretem – felfalta a szomszéd tízfõs kacsaállományát. Neki megvolt az ünnepi vacsora. Nagykarácsonyra mindig kisírtam magam, túl kell lenni az ilyesmin. Az élet válságokról szól.
A szeretetrõl értekezünk ezeken a hasábokon, én a bánatból a jóindulatot szeretném kihozni. Tavaly is rám jött a balsors: újszülött vizslám szaladt el világgá egy sétáltatás során, még nem tanulta meg annyira a füttyömet, hogy visszaszólítsam. Szomorúan mondom, nem maradtunk elegen. Lovak már régen nincsenek, a kutyaállomány kettõ, macskából ugyanennyi, a madarakat már nem is számolom. Vannak-e még?
Nemrég Mikulást állítottunk a kertben a barátommal (úgy néz ki – mármint a Mikulás –, mint a pártállami Télapó), fehér a szakálla, piros a ruhája, borvirágos az orra, talán vodkát is ivott megelõzõen… A parányi kert teli van karácsonyi égõkkel, mintha mindnyájunkat arra biztatna, hogy nyugalom, a szenteste után új világ jön, az igehirdetõ eltûnik az életünkbõl, a karácsony pedig karácsony lesz.
A meteorológia nem jelzett hóesést, de legyen rajtunk a fehér pihe. A karácsony…