Mindent kiszivárogtatok (53.)

AHOGYAN ÖREGSZEM
évről évre, úgy ismerem föl azt, hogy tagadhatatlan jólétem forrása a boldogságom. Annak oka pedig az, hogy szenvedélyesen szeretem, sajnos, rá kellett döbbennem – nem rabszolgáimat – a gazdáimat. Mert valójában ők gazdáim, csak ezt sohasem éreztették velem.
Borzasztó mohó és falánk vagyok, beismerem. És falánkságomat ki is elégítették híveim. De egy idő után nemcsak az illatokat és ízeket becsültem az ételeimben, hanem azt a szeretetet is, ami tányéromba parancsolta betevő falatjaimat.

HA ÉLETEM ALKONYÁN
Most, amidőn visszaemlékezéseimet írom, azt kérdezné valaki, mi tett boldoggá, azt válaszolnám, az, hogy rajongásig szerethettem gazdáimat. Vagyis, boldogságom forrása önmagamban keresendő. Az, aki nem szeret, aki nem ragaszkodik, boldogtalan.

NEHEZEN SZÁNOM RÁ MAGAM, HOGY A LELKEMEN KÖNNYÍTSEK
s meggyónjam önmagamnak dadogó szavakkal a bűnt. Mert bűnnek számít e kemény és harcoló korban a részvét. Ha nem arra való s elismerten szomorú tárgyra pazarlod, mint amilyen az emberi balsors és munkanélküliség.

LÁTTAM MEGHALNI KÓRHÁZBAN
és harcban és vesztőhelyen is embertársaimat. És megesett, hogy meg se sirattam őket. (Szórakozottságból vagy mert túlságosan figyeltem rájuk, önmagamat képzelve helyükbe, s önmagát nem siratja az ember.) Még a haldokló körül is csak a rokonok sírnak, ő maga nem.

ERRE HIVATKOZVA KÉREK FELOLDÁST
A gyenge és ostoba tettért, amit azzal követtem el, hogy én, aki sírni nem szeretek, s nem is sírtam már régen, most mégis elpityeredtem.

NEM FOLYTATOM TOVÁBB
Egyelőre… Ez utóbbi Karinthy-versidézetet, és a Karinthy-monográfia írójának és az életmű legavatottabb gondozójának, Szalay Károlynak sem idézem és elemzem tovább ebben az évben megjelent megejtő könyvremekét. Mindössze egyrészt azért hoztam össze őket most itt, mert mindketten egy kutya ürügyén próbáltak túljutni – önmaguk által is megvallott – szeretetlenségükön, másrészt a Karinthy-vers folytatása azért engedtessék csak meg nekem, sznobságom kielégítésére, s talán még sokkal többre is… Szalay Károly meg örüljön, hogy ennyit is idéztem Kutyaregényéből, az Egy boldog életű törpe tacskó emlékirataiból. Ugyanis most adom vissza, több év késéssel neki azt a tettét, hogy egekbe emelte A 20. század idillkollázsa könyvemet, anélkül, hogy kinyitotta volna. (A beleolvasásról már nem is beszélve…)

… NEM IS SÍRTAM MÁR RÉGEN, MOST MÉGIS…
KIMÚLNI LÁTVÁN BORZAS KIS PINCSIMET
– Bizonyos Tomi nevűt… (De hiába) … Pontosan tudta Tomi, ki a jó ember, nem büntetőjogi szempontból, de igazán, s ki a példás viseletű rosszember.

HARMADNAPRA… KÁBULTAN ÉBREDEK… HÉ, MI VAN TOMIVAL…
– Jaj, nagyságos úr, mintha végét járná, már csak szuszog az a drága, azt mondja az orvos, szopornyica vagy a tüdővel valami. Kapott injekciót… ott fekszik a zugban. S már hozzák is be Tomit gyolcsbatakarva s mint egy törött cserepet.

… UTOLJÁRA MÉG TENYEREM ÖBLÉBE BELEHAJTOTTA NÉMA FEJÉT
Picit mozgott benne, elhelyezkedett, mint aki most végleg így marad ott… Bizony mondom, semmi több ez az eltűnő semmi kis élet tenyeremben, semmi több, maga a tiszta szeretet és mégkevésbé kevesebb. Úgy bizony, az a bizonyos szeretet, amit áhítatos önkívületben s marcangoló harcokban szomjaz és áhít és keres az emberi lélek, hogy égessen, mint a csipkebokor…

MINT SZÁZEZER MÁZSA SZUROKÉRCBŐL KILÚGOZOTT RÁDIUMAKTIVITÁS
Semmije sincs neki, nincs esze és lelke sincs, csak szeretet… Élete sincs már, nem is akar már élni, csak szeretni akar. Ész nélkül, lélek nélkül, ösztön nélkül, élet nélkül való szeretet. Bizony, mondom magunknak is, emberek, ugye milyen jó volna szeretni. Tudom én, szeretni akarunk, egymást szeretni, nem mimagunkat… Tudom, jók vagytok, gyerekek, jók a gonoszságtól eltorzult lárva mögött. Várod már, ugye várod gyilkosom, várod már a halálom. Jó volna szeretni ugye, de hogy sírsz, amíg élek (?) Ugye várjátok már mind velem együtt, hogy tudjatok végre szeretni. Meghalni, ugye, meghalni, hogy szeressetek és sírjatok értem.

ÉS MÉGIS: B. Ú. É. K.! BOLDOG ÚJ ÉLETET!