Missziós lendületben

Amikor kilépünk a templomból, akkor kezdõdik a mi keresztény hivatásunk – vallja a váci egyházmegye püspöke, Beer Miklós, akit még II. János Pál pápa nevezett ki 2003-ban e tisztségre. A hatvanötödik életévét taposó fõpásztor sok-sok éven át volt plébánosa nehéz sorsú, kis Duna-melléki településeknek. Krisztus születésének ünnepe alkalmából a váci egyházmegye kórházlelkészi szolgálatáról, a szenvedélybeteg gyermekek gondozását vállaló otthonról, valamint a rendületlen hitrõl is beszélgettünk.

Lőcsei Gabriella
2008. 01. 02. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ötvenegy évvel ezelõtt, 1956. október 27-én a váci fegyházból kiszabadult politikai foglyok közül többnek is az elsõ útja a váci püspökhöz vezetett. De nem jutottak be a püspöki palotába, Kovács Vince pénzt és élelmet küldött ki friss szabadságukban árválkodó testvéreinek. Meg egy üzenetet: mindnyájan bajba kerülnének, ha beengedné õket. Ismereteink szerint ma nincsenek politikai elítéltek a váci börtönben, de szép számmal raboskodnak ott Istent a büntetés-végrehajtó intézmény falai közt megtaláló közbûntényesek. Ha valamilyen csoda folytán elõttük is megnyílnának a börtönkapuk, Kovács Vince mai utóda beengedné õket a fõpásztori rezidenciára?
– Az igazi váci püspöknek, Pétery Józsefnek még 1953-ban Hejcét jelölték ki kényszertartózkodási helyéül, a váci börtönbõl szabadult rabokat azért nem tudta a tulajdonképpeni váci püspök fogadni, mert maga is rab volt. Kovács Vince apostoli kormányzó Pétery püspök helynöke volt. Ma már tudjuk, hogy éppen a váci püspökség pincéjében állította fel az ávO a lehallgatóközpontját. Az emeleti folyosókon pedig azok a szerzetesnõvérek húzták meg magukat, talán százötvenen, kétszázan lehettek, akiket elûztek kolostoraikból. Nem tudom, hogy más mit tett volna Kovács Vince helyében, hogy vajon én is az óvatosságot választottam volna, vagy – a fejem fölött sok bizonytalan sorsú, védelemre szoruló személlyel, a talpam alatt az államvédelmisek lehallgatóközpontjával – bátornak mutatkoztam volna? Arra világít rá ez a fél évszázadnál is öregebb történet, hogy mekkora félelemben élt az 50-es években a magyar társadalom, papjaival, fõpásztoraival egyetemben.
– A magyar társadalomnak, ha igazságtalanul talán nem is teszik rács mögé egyes tagjait, ma is sok mindentõl kell félnie. A mai Magyarország keresztényeinek is okuk van a félelemre?
– Börtöntõl, megtorlástól, fizikai fenyítéstõl, úgy vélem, nem kell tartanunk. De minden egyes szavunkra vigyázni kell, hogy félre ne értsék, át ne értelmezhessék õket az emberek. Hányszor visszahallom én is, hogy „kommunista püspök” vagyok! Hogy miért állok szóba olyanokkal, akik nem is olyan régen még az állampártnak voltak a tagjai! Eleinte bántott, most már azonban szinte büszke vagyok erre a különös titulusra, ami talán azt is jelzi, észrevették a környezetemben, hogy elõítéletektõl mentesen gondolkodom.
– Elõdei között nem is egy olyan erõs egyéniséget találni, akik váci püspökként komoly politikai szerepet vállaltak uralkodójuk mellett. Báthori Miklós kedvéért például állandó készenlétben állt a Dunán egy nagy evezõs gálya, és ha Mátyás király hivatta, mert a tanácsait akarta hallani, a váci püspök nyomban leevezett Budára. Brodarics István, II. Lajos kancellárja, a mohácsi csata krónikása, Lengyelországba menekült, amikor trónviszály tört ki Szapolyai János és ausztriai Ferdinánd között, és a váci püspöknek a pogány által támogatott magyar uralkodó, valamint a legkeresztényibb idegen között kellett volna választani. Modern korunk is országos jelentõségû választások elé állítja az embereket, kiélezett helyzetekben mit tehet a „példaember”, a fõpásztor?
– Nem menekül el. Az elmúlt hetekben, hónapokban többször is felötlött bennem a gondolat, vajon Pétery József tudhatta-e, hogy mi vár rá, amikor 1942-ben a pápa a váci egyházmegye püspökének kinevezte? Bizonyára nem tudta. Fõiskolánkat boldog Apor Vilmos püspökrõl neveztük el, Apor Vilmos gyulai plébánosként sejtette-e, hogy szovjet katonák fogják megölni? Ha a villamos hamarabb el nem üt, tíz évem van még a püspöki szolgálatra, amelyet a hetvenötödik életév betöltéséhez kötnek egyházunk szabályai. Hogy e tíz év során miként alakul az élet Magyarországon, Európában, senki sem tudja. De nem lepõdhetünk meg, sõt fel kellene készülnünk rá, hogy e tíz év alatt esetleg igen kemény egyházüldözésnek leszünk kitéve. Nekem itt kell maradnom. Veszélyes, kiszámíthatatlan társadalmi helyzetben élünk. Nem véletlen, hogy sokan „visszasírják” a kádári diktatúra éveit. Szörnyû volt, igaz, mondják az emberek, de legalább tudtuk, hogy mire számíthatunk. Ami ellenben jelenleg zajlik körülöttünk, az alattomosságnak, a ravaszságnak, a félrevezetésnek a „magasiskolája”, sokkal, de sokkal ördögibb, mint amilyen a 40-es, 50-es, 60-as években az életünk volt. Az egyház még soha nem került olyan körülmények közé, mint most. Nem azt akarom ezzel az állításommal jelezni, hogy soha ilyen rossz, ilyen nehéz nem volt egyházunk helyzete, hanem azt, hogy fondorlatos módon tesznek tönkre körülöttünk mindent. Leginkább az ifjúságot. Az elmagányosodott, depresszióra hajlamos emberi társulásokban, ahol elsõsorban a gyanakvás irányítja a kapcsolatokat, óriási a felelõsségünk, hogy mi, keresztények, katolikus lelkipásztorok tisztán és hitelesen tudjuk az isteni igazságokat hirdetni, azokat képviselni. Nemcsak szóval, hanem a tetteinkkel, a viselkedésünkkel is.
– Területileg az egri után a váci a második legnagyobb egyházmegye hazánkban – ezt olvasom az interneten. Létszám tekintetében az esztergom–budapesti egyházmegye után a váci a legjelentõsebb, írják. Nem volt ez mindig így, a váci püspökség csak akkor került a második helyre, amikor a Vatikánból a trianoni országhatárokat, hetvenhárom esztendõvel 1920. június 4. után, 1993-ban szentesítették. Hogyan befolyásolta az egyházmegye hitéletét, intézményláncolatát ez a kívülálló számára bizony feleslegesnek és merevnek tûnõ rendelkezés?
– Lélekszám tekintetében valóban a második helyen vagyunk, területileg azonban a három legnagyobb kiterjedésû egyházmegye közé sorolnak bennünket. Körülbelül egymillió ember él a váci egyházmegye területén, ha a statisztikáknak hinni lehet, a kétharmaduk – papíron – katolikus. A mindennapi gyakorlatban talán a tizenöt-húsz százalékuk az. Ami az egyház Trianonját illeti, mielõtt Vácra jöttem volna, az esztergom–budapesti egyházmegyének voltam a papja, Esztergomban éltem sokáig. Onnan pontosan láttam azt a tarthatatlan helyzetet, amely az egyházmegyehatárok 1993-as rendezése elõtt fennállt. Nem jutni messzire az olyasfajta megközelítések révén, amelyek így kezdõdnek: lám, lám, már a Szentszék is helyesli Trianont. Arra kellene figyelnünk inkább, hogy értékvesztett világunk hiteles keresztényeiként, a kiengesztelõdés, a krisztusi megbékélés követeiként, miként tudunk a Kárpát-medence valamennyi lakójának reménységet adni.
– Valahányszor a váci egyházmegye által életre hívott és fenntartott intézményekrõl érdeklõdik az ember, az elsõ helyen mindig a kórházlelkészi szolgálatukról hallani. Azért, mert ez mûködik az összes közül a legjobban, vagy, mert ezt a vállalásukat tartják a legfontosabbnak?
– Mind a kettõ igaz. Az országban elsõként sikerült megszerveznünk, hogy az egyházmegye területén levõ összes kórházban legyen fõállású lelki gondozó. Fizetésüket nem az egészségügyi intézmények költségvetésébõl veszik el, hanem a püspökségtõl kapják, munkálkodásukhoz az államtól semmiféle támogatást nem kértünk, és nem is kaptunk. Sok fejmosást kapok emiatt, miért nem fogadom el azt, ami a paragrafusok szerint is járna nekünk, mondogatják egyesek. Az Árpád-házi Szent Erzsébet emlékének szentelt esztendõ végén tán mondani is felesleges, egyházunk hitele azon múlik, hogy miként tudunk a társadalom szociális gondjain segíteni. Most, hogy az egészségügyben oly rettenetesen nagy a zûrzavar, hogy annyira megalázottak a betegek, az orvosok, a betegápolók, kutya kötelességünk a többi keresztény egyházzal karöltve melléjük állni.
– Aligha kérdéses, hogy milyen szakismereteket kell elsajátítaniuk azoknak a felsõfokú iskolai végzettségû embereknek, akik hivatásos kórházi lelki gondozók akarnak lenni. De mit kell tudni annak, aki a Szegletkõ Gyermekotthonukban tizenkét-tizenhat éves szenvedélybeteg állami gondozott gyermekek ápolását-gyógyítását végzi?
– Ehhez a vállaláshoz egészen különös elhivatottság kell. Az a papunk, aki valamiképpen megérezte, mekkora nyomorúsága a társadalomnak a szenvedélybeteg, a drogfüggõ ifjúság, és a Szegletkõ Gyermekotthont ma is mûködteti, papi felkészülése után a legkülönbözõbb fõiskolákat végezte el, hat-hét diplomája van. Ennek ellenére eleinte tele voltam aggodalommal: szabad ezt a nehéz feladatot, a családi háttér nélküli, drogfüggõ fiatalok gondozását a vállunkra venni? A Szegletkõ Gyermekotthon 2006 januárjában kezdte meg mûködését, és ma már én is tudom, nem csak szabad, de kell is vállalni ezt a „missziót”. Miként a szellemi fogyatékos gyermekeket gondozó intézményeinkben, itt sincs értelme feltenni a kérdést: hasznos-e, eredményes-e a munkánk. A szolgálat a fontos. A tizenöt férõhelyes Szegletkõ Gyermekotthon várólistáján, amely a fõváros, Pest és Heves megye drogfüggõ, állami gondozott fiataljainak a nevét rögzíti, háromezer név szerepel, valamennyien kezelésre várnak. Szegletkõ csepp a tengerben, óriási társadalmi összefogásra volna szükség, hogy a beteg világnak ezt a förtelmes jelenségét orvosolni lehessen. A terápia lényege voltaképpen roppant egyszerû: együtt kell lenni, szeretettel kell körülvenni a drogfüggõ gyermekeket.
– Tiszteletre méltó a váci egyházmegyének az az oktatási intézményrendszere is, amelyet az egészséges ifjúság képzése és nevelése, a teljes emberformálás érdekében tartanak fenn. Több óvodájuk, általános és középiskolájuk, tanítókat, hittanárokat, óvoda- és szociálpedagógusokat kibocsátó fõiskolájuk is azt a missziós lendületet mutatja meg, amely nélkül a keresztény, a katolikus tanintézetek aligha tudnak szembenézni a társadalom, a politika és a modern kultúra által gerjesztett kihívásokkal. Tudomásom szerint az Apor Vilmosról elnevezett katolikus fõiskolán kívül nincs még egy olyan felsõfokú, pedagógusképzõ tanoda az országban, amely minden pedagógusjelölt számára elõírja a romológiai ismeretek elsajátítását, ahol kiemelten foglalkoznak a cigány származású hallgatókkal, hogy képzett szakemberekké válhassanak. Mi a hajtóereje ennek a Magyarországon még eléggé szokatlan oktatáspolitikai megújulásnak?
– Nagy múltú és méltán megbecsült oktatási struktúrát örökölt elõdeitõl a magyar katolikus egyház, szinte természetes volt tehát, hogy a rendszerváltás után ki-ki ott próbálta folytatni a munkát, ahol negyven esztendõvel azelõtt abba kellett hagyni. Olykor a szerzetesi tanító rendeket megalapító, szentéletû férfiak nagyszerû – és ma is idõszerû – elveit is bizonyos mértékig figyelmen kívül hagyva… A hazánkban századokon át, sõt, még a kádári idõkben is oly igen népszerû katolikus iskolák – akár a piaristák, akár a szaléziánusok tanintézeteire gondolunk – eredetileg a szegény gyerekek nevelését tekintették a legfontosabb feladatuknak, és csak késõbb lettek elitiskolák. Visszatérni az eredeti oktatási elképzelésekhez, az elesett gyermekeket felkarolni – ez a lehetõség mindig nyitva áll elõttünk. Ez nem lehet fejkvóta kérdése, a pénztelenség csapdáit, igaz, áldozatok árán, ki lehet kerülni. De addig is, meg kell keresni azokat a hivatalos oktatási rendszeren kívüli lehetõségeket, amelyek révén a szegény, magára hagyott ifjúság mindennapjait elviselhetõvé tesszük. A kallódó tizenéveseknek – a harmadik éve, péntekenként, szombatonként mûködtetett éjszakai sportkörünk sikerét látva, én is megtanultam – nem kell más, csak az, hogy valaki figyeljen rájuk, meghallgassa és szeresse õket. Visszakanyarodva kérdésének az Apor Vilmos Katolikus Fõiskola romológiai oktatási programjára vonatkozó részéhez, azzal a hol szenvedélyesen, hol higgadtan nekünk szegezett kijelentéssel kell kezdenem a válaszomat, hogy ameddig a keresztény egyházak nem vállalják a magyarországi cigányság megsegítését, nem lesz hitelük. Hogy a társadalom többi tagja mikor ébred föl, nem tudom. De azt igen, hogy mi már ébredezünk. Óriási szerencse, hogy fõiskolánkon komoly szakmai háttérrel rendelkezõ, a cigányság sorsát nagy beleérzõ képességgel áttekintõ, elkötelezett oktatók tanítanak. Nem is egy közülük maga is cigány származású. Mindnyájunk jövõje szempontjából nagyon fontos volna, ha mielõbb felnõne egy tettre kész cigány értelmiség. A leendõ pedagógusoknak, de egyházunk papjainak is lehetõvé tesszük, hogy a cigányság lelkét megértsék. Nem szabad kívülrõl megítélni – elítélni – õket. Plébánosként, Pilismaróton, Dömösön, Esztergomban, hosszú éveket töltöttem cigányok között. Átéltem, tehát tudom, ha valaki meri õket szeretni, kitárják a szívüket elõtte. Egyszer s mindenkorra el kellene felejtenünk azt a lekezelõ magatartást, amit a világ általában tanúsít irántuk. Ha nem ismerjük fel Krisztus arcát a cigány emberben, hazugság a vallásosságunk. Persze, a cigány embert nem a templomban kell Isten igéjére és a keresztény erkölcsre tanítani, hanem a templomon kívül. Meg kell találnunk az utat feléjük. Ebben próbál segíteni az Apor Vilmos Katolikus Fõiskola a holnap tanítóinak, óvodapedagógusainak, hittanárainak, szociális munkásainak. Egyházmegyénk büszkesége – szerintem – a cigánymissziós központunk is, ahol elõször kenyeret adnak a nógrádi falvakban nyomorúságos körülmények között élõ cigány családoknak, és csak az után beszélnek nekik Krisztusról.
– Amikor a váci vasútállomásról e beszélgetés kedvéért a püspöki palota felé elindultam, különbözõ korú és kinézetû embereket kértem meg, mutatnák meg, hol található a váci püspök rezidenciája. A legtöbben nem tudták, hogy van ilyen épület a városukban. Mások rossz irányba küldtek, és voltak, akik válaszra sem méltattak. Udvariatlan a kérdés, jól tudom, mégis tudni szeretném, miben hibáztak, mit rontottak el a katolikusok e tájakon a rendszerváltás utáni idõkben?
– Talán az a hibánk, hogy nem mindig élünk hiteles keresztényként a püspöki székvárosokban sem. Egyházi megnyilvánulásainkban még mindig túl sok az intézményi külsõség, ám a szellemiségünkkel még mindig nem vagyunk igazán jelen a társadalomban. Ha a mindennapok gondjaiban is ott volnánk felebarátaink mellett, ha nem vallásos, hanem keresztény emberként élnénk a hétköznapjainkat, az ünnepnapjainkat, talán változna a velünk kapcsolatos közgondolkodás is.
– Püspöki jelmondata: Permanentes in fide – Rendületlenül a hitben, elsõ hallásra úgy tûnik, a magyarság nagy versével, Vörösmarty Mihály Szózatával cseng egybe. Aki a krisztusi hit rendületlen híve, hazájának is állhatatos és megingathatatlan szolgálója?
– A krisztusi örökséget nem lehet, nem is szabad óvatosan, tartózkodó józansággal képviselni, hanem csak erõs érzelmi beállítottsággal, lendülettel, lelkesen. De magyarként sem élhetek másként, csak határtalan szeretettel a hazám és polgártársaim iránt. Ám annak a tántoríthatatlan szeretetnek, amelyet Krisztus iránt és a hazám iránt érzek, része kell hogy legyen a figyelem, a tisztelet, a körültekintés és a türelem is. Ne legyen bántó senki számára sem, amikor én a krisztusi eszményeimért és magyarságomért lelkesedem. Különben nem tudom elfogadtatni másokkal a hitemet, a meggyõzõdésemet, a hazámhoz, népemhez való elszánt kötõdésemet, de magamat sem. A rendületlen hitet és a hazaszeretetet õrizni – mindennapi feladat. Ma már kevés, ahogyan tavaly hittünk, ahogyan a múlt évben szerettük ezt a kicsi hazát. Ezekben a dolgainkban nincs megállás, mindig tovább kell lépnünk. Számomra ezt jelenti a szó: rendületlenül.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.