Olvasó

Az írófélének két embercsoport olvassa tüzetesen a könyveit: a barátai és az ellenlábasai. A kétféle érdeklődésben van valami közös: az irigység. Az ellendrukkeré határtalan és vegytiszta érzés, ráadásul olyan homogén, hogy az erényt is képes csökevénnyé átstilizálni. A barát érzelmei gomolygóbbak: az ügyetlenkedések miatt bosszankodik, a bravúroknak örvendezik, majd sajnálni kezdi, hogy mindez nem neki jutott az eszébe. Legszívesebben törölne és beleírna a szövegbe, pedig ebben a szép új individualista világban a négykezes műfajok napja már végképp leáldozóban van.
Nekem Pósa Zoltán nemcsak kollégám ennél a lapnál, de évődő irodalmi barátom is. E szellemi kapcsolat korántsem futó voltát bizonyítja például, hogy hónapokat töltöttem el az életemből az Aranykori tekercsek című regénymonstrumának szerkesztésével. Olyan prózapoétikát követ, amely – bár József Attila-díjjal is honorálták – meglehetősen távol áll a sajátomtól; igaz, emiatt kicsit kívülről tudok ránézni. Szörnyűségesen sokrétű, tekervényes, filozófiai nehezékekkel terhes ez a regényfolyam – miközben helyenként az ember kamaszosan felvihog a nagyon is realisztikus poénokon és helyzetkomikum-gyakorlatokon, amelyek felemás jelenünket és félmúltunkat oly árulkodó módon festik le.
De nem is a pósai prózáról, hanem a pósai költészetről akarok itt írni. Zoltán ugyanis a versírástól sem tartóztatja meg magát, és ez a hatodik ikszhez közeledve hallatlan eltökéltségről ad tanúbizonyságot. Míg korábban ezek a költemények (a pályakezdés hamvas éveire is visszarévedve) afféle illusztratív regénybetétekként voltak jelen, mint például Doktor Zsivágó fiktív költészete, mára fizikailag, karcsú verseskötetekben öltöttek testet. Tíz éve a Magyar vagyok provokatív című kötetben, nemrég az Alászállásban, az óév végén pedig az Olvasó című gyűjteményben. A Széphalom Könyvműhely gondozta ezt is, mint az új évezredben az életműkiadás egyre szaporodó darabjait. Először arra gondoltam: ez nyilván afféle olvasókönyv. Csak később jöttem rá a szakrálisabb olvasatra: ezek, kérem, amolyan profán (és nem profán) imák, amelyek ráérős morzsolgatásra valók. Hát nosza!
Mondanom sem kell: a verspoétikánk is ég és föld egymástól, bár a pósai dikció is feltűnően klasszicizálódott. Ráolvasókat, mantrákat, gyerekversnek álcázott filozófiai törmelékeket publikálni a posztmodern utáni általános közöny korában: nem mindennapi bátorság. Már minden volt egyszer, hát egy és más legyen most újra – véli az olvasó-író, és nekivág. Elképesztő eredményeket hoz ez az álnaivitás a modernség teljes fegyverzetével felvértezve, de egy könnyed mozdulattal elhányva az arzenált. Kiderül például, hogy a magyarságversek akkor a legironikusabbak, ha kidobunk a léghajó kosarából minden ironikus ballasztot. Az öregedés meg lírai téma, csak kíméletből rövidre kell fogni. Ám a lovagi litániákat minél hosszabbra, mert szerelmeinknek már régen nem a tartalmuk, az ízük, az illatuk és a tapintásuk az érdekes, hanem az idő, amelyet kihasítanak a zsugori örökkévalóságból. Ebben a reménytelen halandóságban kínálnak arkhimédészi pontot a halkan dünnyögő balatonföldvári versek (az egyes darabok alatti helymegjelölés biztos azílumot sejtet) meg a „múltbapillantócska” misszióját vállaló „kaparcsok”; például a Metafizikácska csúfondáros életbölcselme: „Fogalmazd csak léted / lényegét ostobán / tedd sima mondatok / bilincses rabjává / ha nem tudsz kedvesed / ölébe olvadón / szemfedőt borítni / a minden éjszaka / feléledő szörnyre / bújj az anyaföldbe.”
Hát igen, röviden erről volna szó, tisztelt barátaim és ellenfeleim.