llok Phuket szigetén a Patong Beach-i öbölben, ugyanabban a reggeli órában, amikor a szökőár lecsapott a szárazföldre. Mezítelen lábamat nyaldossa a víz. Kémlelem a messzeséget. Ha felfigyelne rám valaki, talán egy dühös arcot látna, amely vádol; ahelyett, hogy megszentelném jelenlétemmel a tengert. Ezen a ponton is jöttek a szörnyek, és legázolták az édent. Nem kegyelmeztek senkinek, aki azt hihette, hogy a paradicsom előkertjébe tévedt, amikor a sziget partjára lépett.
Földbe gyökerezik a lábam, és beleképzelem magam abba az órába. Idelenn talán egy kutya dörgölődzött a puha homokban. Ahogy most is. Ő volt a legvidámabb. Előzőleg tengeri fürdőt vett, s talán a sós víz tette, hogy a homokot törülközőnek nézte. A thai fiúk az ágyakat rendezgették. Söpörtek. Így volt addig is mindennap, s így lesz ezután is. A part illendőn bókol Poszeidónnak, a tenger istenének. Miközben – ahogy most is – mentőmellények száradtak a parton, egy magas tornyon. Futók rótták kilométereiket a víz mellett, hétköznapi batyuikat hátrahagyva.
S ebben a békés órában jött a cunami, és utána a horror.
Felocsúdok. A képzeletet és a valóságot szembesítem, s így jön létre az az izgalom, amely minden utazás része. A csalódásaival és a csodáival. Láttam a pusztítás és a halál képeit, és látom most a megújult öblöt s a többi érintett sziget partjait a thai térségben az éttermekkel, a szállodákkal, az üzletekkel, a kirakatok ezreivel és az emberekkel, és nem hiszek a szememnek, hogy a katasztrófát három év alatt így ki lehet heverni.
Az ember saját magán kívül lassan mindent megismer. Már régen elfeledte, hogy 2004. december 26-án 150 ezernél is több emberéletet követelt a délkelet-ázsiai szökőár, az utóbbi idők legpusztítóbb természeti katasztrófáinak egyike. Nem vesz róla tudomást. Mementó sem hirdeti, hogy volt egyszer egy cunami. (Thaiföld hat érintett tartományában 5500-an vesztették életüket: kétezer thai és ugyanennyi külföldi, a többi ismeretlen. Háromezer volt az eltűnt személyek száma. Megközelítőleg ötezer épületet sodort el az ár, és nyolcezer halászhajó semmisült meg. Jelentős kár érte a sekélyebb korállzátonyokat.) Újra az élet nagyüzeme Phuket szigete. Nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap, csakis az a lényeg: mi van ma. Elnevezik a bajt tapasztalatnak, és mindjárt jobb kedvre derülnek tőle.
Keskeny, körülbelül tizenöt méter hosszú, könnyen billenő farmotoros bárkával járjuk körbe Phuket északi részén a Phangnga-öblöt, amelynek szigetei úgy emelkednek ki a tengerből, mint egy letűnt világ utolsó fegyverhordozói. Zárkózottan és bizalmatlanul, cseppet sem közlékenyen, csapatostul vagy magányosan állnak őrt, dacolva az idővel. A parttól tengeri ösvények vezetnek ki az öbölbe. A szigetek büszkén viselik, hogy körbehajózzuk őket, és kikötünk némelyiknél.
Például a majmok szigetén, ahol ezek a szabadon élő, szemtelen barlanglakók csak arra várnak, hogy főtt kukoricadarabokkal tömjék tele a hasukat. A kukoricát az árusok kínálják, „szövetségben” a majmokkal. Monkey business ez, ahol lépre mennek a látogatók. A farmotoros bárkák egész nap szállítják az utasokat a szigetre, az etetés megállás nélkül folyik, de a majmok mindig éhesek. Az egyik rácsap a nejlonzacskóra, amelyet a kezemben szorítok, kiszakítja, és a kukorica a földre hull – többen kapnak utána –, s ha nincs rátekerve az ujjaimra a fényképezőgép zsinórja, talán vinné azt is, hogy fotókat készítsen rólunk. Majomszemmel az elkorcsosult halandókról. Lehet, hogy ők és a darwinizmus ellenzői a visszafejlődésben hisznek?
A majmok rokonai és többi állat Phukettől délkeletre, a nevezetes Phi Phi Don-szigeten – ahol a thaiföldi térségben a legnagyobb erővel, tíz-tizenöt méteres hullámokat vetve támadt a cunami – megérezték a veszélyt, és a magaslatokra menekültek a katasztrófa előtt. Egy helyütt azt olvastam, hogy Phangnga tartomány partvidékén és szigetein számos Andamán-parti nomád családot (mokeneket) mentett meg a halálos hullámoktól a sok évszázados bölcsesség, mivel a település vénei – az állatokhoz hasonlóan – megérezték a veszélyt. Az óceán gyors visszahúzódása egyértelmű jel volt számukra, és gyorsan evakuálták az embereket.
Egy James Bond-film, Az aranypisztolyos férfi hívta fel a figyelmet a tengerből függőlegesen kiemelkedő, különleges formájú mészkősziklákra a Phangnga-öbölben, amelyek rabul ejtették az egész világot. Azóta úgy tartják, hogy nem lehet meghalni addig, amíg az ember nem jár a James Bond-szigeten. Van benne valami. Ráadásul a titkos barlangok és a sziklaalagút is csábító erővel hatnak.
Kikötünk Ko Panyin, egy cölöpökön álló muzulmán halászfaluban, amelyhez fogható kevés van a világon. Alul a víz, fölül az égbolt, s a kettő között a szobatákolmányok; az egyik ágyban éppen ébredezik az alvó, amikor a látogató a cölöpökön kialakított, utcákra emlékeztető sikátorokban arra kószál. A falu lakója sálakat kínál, fejfedőket, kagylókból formált tárgyakat, piperecikkeket, mindenféle csecsebecséket, pálcikákra tűzött friss hús- és haldarabok ingerlik az orrot. Egy másik sikátorsoron ruhák száradnak a madzagokon. A kiakasztott ruhákból következtetni lehet arra, hogy a világ melyik pontján járunk. A thaiföldi halászfaluban a színek fakók, az agyonmosott ruhadarabok zászlói a nyomornak. Akárhová pillantok, a szegénység, az elhagyatottság érzése bágyaszt. Talán csak az iskolaterem zsivaja és a mini futballpálya csal mosolyt az arcomra. A kapu mögött egy fura hegy áll a vízben. Van miért tátani a szánkat. Mintha seregnyi kúpot ejtett volna le a vízbe nagy sietségében a nagy varázsló. A képet csak a turisták hordái zavarják a száraz évszakokban, akik betolakodnak az életükbe. De hiába, a világ lényege lassan az üzlet, és ez ellen nincs fellebbezés. Kétszáz család majdnem kétezer tagja él a faluban. Az okos könyvek szerint két tengerjáró muzulmán család leszármazottai ők, akik kétszáz évvel ezelőtt Jáváról érkeztek.
Az ebéd Ko Panyin olyan, aminő Thaiföldet világhírűvé tette. Másfél ezer utazási iroda felmérése szerint Thaiföld konyhaművészete – Franciaország, Olaszország és Hongkong után – negyedik a világon. Nálam az első. Éjszaka néha rákokkal és kagylókkal álmodom, no meg tintahalak úsznak az ágyamban. Jázminillatú rizshegyeken próbálok felfelé jutni, és ecetes, csilis levesben mártózom meg. Brrr!
Egy jelentéktelen holmi sokszor jobban megragad az emlékezetben, mint egy székesegyház. A muzulmán falu labirintusában egy férfi piros kis kézitükörrel a kezében borotválkozik. Előtte egy sárga fazékban víz. Amióta lefényképeztem a férfit, sokszor gondolok a piros tükörre. Ne csapjuk be magunkat: a Föld egy kis vidéki égitest.
Másnap, harmadnap a Phukettől délkeletre fekvő Thai-öböl szigeteit járjuk körül. A szökőár igazi áldozatait. A hajó sem lélekvesztő bárka, hanem harminc–negyven személy szállítására alkalmas motoros. Társaink ausztrál fiatalok. Hosszabb, egy-másfél órás utazás után elzsibbad a fejbőr, kiváltképp, ha az ember a hajó orrában talál helyet, de kitisztul a tüdő, és a lélek lebeg. A thai idegenvezető, térképpel a kezében, nem azzal kezdi, hogy a szigetekről értekezik, hanem a cunamit ecseteli. Melyik szigeten milyen erővel támadt a fergeteg, és milyen pusztítást hagyott hátra. És abban a szörnyű órában ő éppen hol járt. Erre a beszédre hegyezi a fülét az utas, és erre borzad össze. A katasztrófa mindig érdekesebb, mint a szigetek regénye. Egyébként könynyebb bármit is elhitetni, mint elhinni. A szárazföldön majd arra gondolok: minden mulandó. De amíg múlik, nagyon érdekes. Most ezt az időszakot éljük.
A motoros a partszakaszoktól kisebb-nagyobb távolságokra horgonyoz le. S ahogy a Lázadás a Bauntyn című film matrózai, mi is mezítláb sétálunk ki a sekély vízből a bársonyos fövenyre. Ott aztán az ajándékba kapott idő olyan rövid, hogy van miért perlekedni miatta. Rövid, hogy az ember bejárja a szigetet, és hosszú, hogy tétlenkedjék. Éppen ezért, amikor történetesen a Phi Phi Le-szigeten a partra lépünk, az emberek, megrészegülve a látványtól, hangya módjára futkároznak összevissza. Legfőképp a kitalpalt ösvényeken kergetőznek ahelyett, hogy néznének és látnának. Másik részük azonban alámerül a vízben, és az egyszerű búvárfelszereléssel felfedezni indul a tengeri élőmezőt: a finom mintázatú korallokat vagy a gyönyörű angyalhalat, amelynek kattogó hangját a búvár is meghallja, avagy a rajban közlekedő fajtákat. Titokzatos, elbűvölő, páratlan – olvasom és hallom. Mégis talán ekképpen összegezhetünk: jelző nélkül létezik a mélyben minden.
A Phi Phi Don és a Phi Phi Le valóban két gyöngyszem: pálmafákkal övezett öblök, valószerűtlen mészkőszirtek és hosszú homokos partok veszik körül. Szép az, ami a rossz ízlésű embereknek nem tetszik. Aki itt fanyalog, jobb, ha soha többet nem ül repülőre. Szépség és katasztrófa. Ez a két szó keveredik állandóan a tudatunkban. Az utazás egyébként is felfokozza, megsokszorozza az életünket.
Egyre gyakrabban mondogatjuk, hogy a földgolyó évről évre egyformább. Oda a mesebelisége és fűszere, de legfőképp nyugalma. Hová menjünk? Hová meneküljünk? Tartogat-e még számunkra békés helyet a világ? Lám, a thai szigeteket is elérte a cunami, s hogy mikor jön újra, nem tudhatjuk. De a thai szigetek láttán az utazók gyakran így kiáltanak fel: „Itt tudnék élni!” S ez a mondat lényegében feloldja a bennünk rejlő félelmeket, értelmet adva a vágyainknak.
Állok Phuket szigetén a Patong Beach-i öbölben, ugyanabban a reggeli órában, amikor a szökőár lecsapott a szárazföldre, és kémlelem a messzeséget. A lila napernyők még összecsukva, de egy jetski már hasítja az apró hullámokat. Piros dzsip gördül a homokon, és viszi a vízisízéshez szükséges kellékeket. Egy fekete kutya féktelen száguldásában és jókedvében rá-ráugrik a vízben a fürdőzőkre. Mintha azt akarná jelezni: örüljetek az életnek.
Folytatjuk
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
