Rizses csoki, Beatles-plakát

Egyszerű műfaj az interjú. Ketten egymással szembeülnek, és beszélgetnek. Ha okos emberek ülnek egymással szemben, akkor okos dolgokról folyik a szó, ha meg ostobák, akkor butaságokról. A kereskedelmi média tele van ostoba beszélgetésekkel, olyanokkal, amelyekre teljesen felesleges időt fordítani, sőt, megkockáztatom, amelyek gyakran azokat sem érdeklik, akik beszélgetnek. Az ostoba és felesleges beszélgetéseknek az a hátulütőjük, hogy a néző-hallgató elszokik az intellektuális munkától, amelyik a bonyolultabb gondolatok megértéséhez szükséges, és valóban elhiszi, hogy egy köznyilvános beszélgetés legmagasabb szintje a kaktuszöntözés témaköre.
Pedig, kedves olvasó, a jó interjú szép szellemi kaland. Annak is, aki kérdez, annak is, aki felel, és annak is, aki hallgatja vagy olvassa. A gondolatok ütközése és találkozása, a közlés ereje élteti. Igaz, a jó interjúhoz nemcsak jó kérdező, de jó felelőember is kell. Olyan, akinek izgalmas gondolata van, sőt, el is tudja mondani. Nagy a kockázata annak, ha valaki élő adásba rosszul, nehezen fogalmazó beszélgetőtársat hív, mert könnyen egyedül maradhat a műsorban. Tehát már az interjúalany kiválasztása is szakmai hozzáértést kíván. Domonkos Lászlóban például nem kellett csalódniuk a Lánchíd rádió hallgatóinak. Ludwig Emilnek, az Éjszaka című beszélgetőműsor hétfőnkénti gazdájának nem nagyon volt más dolga, mint olykor néhány okos szóval terelgetni az író-újságíró gondolatainak folyását. Ludwig nem profi rádiós, de ezt nem mondaná meg róla senki. Tudja pontosan, mikor kell hallgatnia és mikor beszélnie, tisztába van azzal, hogy a bennfenteskedés, a bizalmaskodás akkor sem járja, ha a kérdező esetleg a meghívott vendég közelebbi barátja, ismerőse. Ez jó.
A vendég, Domonkos László szegedi születésű, akiben csak lassan tudatosodtak délvidéki gyökerei. Érkeztek ugyan a rokonok a határon túlról rizses csokival és Beatles-plakáttal (csupa nagybecsű jugó holmi), és innen átnézve úgy is látszott, hogy a titói áldemokrácia jobb, mint a szegedi komócsini Pol Pot világ. Az csak sokkal később derült ki, hogy mi is történt abban a boldognak tűnő titói világban ezekkel a határon túli irigyelt rokonokkal. Cseres Tibor 1991-ben nyitotta fel a határon inneniek szemét, írt Vérbosszú Bácskában című könyvében arról, ami a Jugoszláviában élő magyar százezrek lelkében izzó sebként máig ott ég: az 1944-ben a hideg napok megtorlásaként elpusztított negyvenezernyi magyarról. Domonkos Lászlót pedig viszi az elszánás és a felelősség. Nem hagyja nyugodni a határon túl rekesztett, Trianon után túsznak hagyott magyarság sorsa. Mert csak az ostobák gondolhatják, hogy erről beszélni múltidézés, hogy Bácskában, Munkácson, Kolozsváron vagy Dunaszerdahelyen minden a legnagyobb rendben. Ha van értelmiségi felelősségvállalás, akkor ez az. Megpróbálni ébren tartani a gondolkodási képességet akkor is, amikor a szabadság nevében a gondolat gyilkolása folyik. Domonkos László ilyen felelős értelmiségi emberfajta. Egy a kevesek közül.
(Éjszaka, január 7. Lánchíd rádió, Fm 100.3.)