Tegyünk mindent a maga helyére!

Veszprémben vagy harangoznak, vagy fúj a szél – tartja a régi mondás. A közeli hegyekből alácsapó viharos szél valóban gyakran szította a város házait elhamvasztó tüzeket, de nagyobb pusztítást a megyeszékhely javaiban sem a hírhedt bakonyi szél, sem a tatár, sem a török, sem a muszka nem bírt tenni, mint Pap János. Ha tiszteletben tartanánk egy másik szólást, amely szerint halottról vagy jót, vagy semmit, itt véget is érne e cikk. Azonban aki még ma is értetlenül bámulja a veszprémi óvárosra ráerőszakolt otromba toronyházat, a buldózeres „városrendezés” sebhelyeit, a falanszterszerű panelközpontot, hadd tudja meg: mindennek a szocialista rontásnak-bontásnak is az a Pap János, Veszprém megyei MSZMP első titkár az okozója és felelőse, aki 1958-ban – a kádári megtorlás résztvevőjeként, a munkásőrség egyik alapítójaként – akasztófára juttatta Brusznyai Árpádot. Még a jó öreg püspöki székvárosnak is bűnhődnie kellett a miatt a szégyen miatt, hogy ’56 októberében egy gimnáziumi tanárnak kellett megóvnia a gyűlölt párttitkár életét a boszszúra szomjas felkelőktől.
A politikai rendszerváltozás után a város polgárai szabad demokrata polgármestert és liberális vezetésű képviselő-testületet választottak, készpénznek véve az SZDSZ verbális antikommunizmusát és ígéreteit. Dióssy László 1990-től 2006-ig négy cikluson át vezette a várost, budapesti pártja és a szövetséges MSZP hátszelével. Nem siker nélkül, azonban azzal a nem elhanyagolható helyzeti előnnyel, amit minden liberális politikus élvez a magyarországi pénz- és médiahatalom részéről. Ez úgy fest például, hogy amikor Dióssy – igen helyesen – kitakarította a Séd-parti öreg, műemlék házakból az önkényes, nagyrészt cigány lakásfoglalókat, akkor elmaradt az obligát pesti macskazene, ami pedig mindig megszólal, amikor ugyanezt jobboldali elöljáróság teszi. Valamit valamiért, a viszonosság jegyében magától értetődő, hogy amikor az SZDSZ-es vezetésű önkormányzat művészeti alkotást rendel a városnak, akkor a saját pártjának emberétől fogja megrendelni. Kéz kezet mos, a Rajk Laci egy kis pénzmaghoz is jut, végül is mibe kerül ez nekik?
Ha az embernek ügyei folytán időnként be kell utaznia a megyeszékhelyre, végig kell szenvednie a veszprémi belváros hétköznapi életét évek óta lebénító közlekedési dugót, és két éve különleges ingerfokozó látványban lehet része. Az Iskola utca felől a Brusznyai Árpád út (azelőtt Népköztársaság út) felé jobbra kanyarodván belátni a Színházkertbe, ahol egy fémtárgy vonzza magára a tekintetet. Az 1956 kerek évfordulójára, egyben a mártír tanár emlékére az ifjabb Rajktól 2006-ban megrendelt emlékműről van szó, amelyet az értékes fákkal beültetett, ám szűkös park sarkában helyeztek el. Sematikus, közhelyszerű, olcsó hatású, kellem és pátosz nélküli alkotás. Nemcsak a természetes környezetét „üti”, de rossz kontrasztot képez a vele szemközt látható, 1908-ban elkészült Petőfi Színházzal, amely a magyar szecessziós építészet egyik legszebb alkotása, egyben kiemelkedő műszaki emlékünk, Medgyaszay László műve, Latinovits Zoltán is játszott és rendezett benne az 1970-es évek elején. Nos, ezt a fémtárgyat szánták az ’56-os felkelés és Brusznyai Árpád mementójának Dióssyék.
A rosszul sikerült, értéktelen, méltatlan köztéri alkotások szemet, jó ízlést, arányérzéket, netán kegyeletet sértő mivoltáért sohasem az elkövetőjét kell hibáztatni. Minden művész olyant csinál, amilyent tud. Az ifjabb Rajk nem tartozik a világ nagy szobrászai közé, nem egy Caldwell, akinek valóban izgalmas, 1967-ben készült, szép ívű acélszobrát megfelelő helyen volt alkalmam megcsodálni: a chicagói belváros felhőkarcolói között. Az ott a helyén van.
Rajk fémalkotása ezzel szemben rossz helyen van, és rossz időben is, most már végképp, miután az 50. évforduló elszállt, és 2008. január 9-e, Brusznyai Árpád kivégzésének évfordulója óta van Veszprém polgárainak olyan emlékműve, amelyet méltónak tarthatnak az eredeti szándékhoz. Rajk személyesen ahhoz a hatalmat gyakorló politikai garnitúrához tartozik, amelyik 2006. október 23-án kezet és fegyvert emelt ártatlan és védtelen magyarokra (és külföldiekre) a főváros utcáin.
Az elhibázott döntésért és anyagi következményeiért a megrendelő városvezetés, az azóta megbukott Dióssy és társai a felelősek. Behajtani aligha lehet rajtuk, legfeljebb a kár enyhítése célozható meg. A Színházkertből tüstént el kell távolítani az okafogyottá vált, oda nem illő, irritáló – és máris korrodálódó – fémtárgyat. Szó van róla, hogy az egyik lakótelepre helyeznék át. Ez helytelen gondolat. A lakóövezetek parkjaiba játszótereket, szelektív hulladékgyűjtőket kellene telepíteni a jövő nemzedékének érdekében, nem pedig ízlésromboló, értelmetlen fémkonstrukciókat. Rajk művét fel kellene ajánlani megvételre a trendi köröknek és helyekre, díszítőelemnek a szintén általa tervezett, világrengetően posztmodern Lehel-piacra, vagy a bukott köztéri szobrok budai parkjába, esetleg a városligeti „Időkerék” mellé támasztéknak, nehogy az idő előtt az oldalára dőljön. S hogyha nem kell senkinek, az ördög sem veszi meg, akkor el kell adni a veszprémi MÉH telepen kilóra, az ötvözött anyagért elég jól fizetnek, még hasznos tárgy is készülhet belőle, a kapott pénzből pedig a város szegényeit kell megsegélyezni.
Így minden oda kerül, ahová való.